Kelet-Magyarország, 1988. szeptember (45. évfolyam, 209-234. szám)

1988-09-14 / 220. szám

1988. szeptember 14. Kelet-Magyarország 3 (JEGYZET ) Minden szinten... KIBEN VAN MANAPSÁG annyi politikai érettség, kurázsi, hogy porondra áll, s megmérkőzik egy másik jelölttel, például a titkári székért. Bizonyára csak ab­ban, akiben megvan a képesség, az elszántság, aki ko­molyan veszi az országos pártértekezlet visszacsengő szavait: a kibontakozás kulcsa a párt megújulási kész­ségében rejlik. Különösen az becsülendő, aki igényli, s ösztönzi is, hogy legyen ellenjelöltje, nyíljon lehetősé­ge a párttagságnak választani. Fordulatra van szükség az egész párt vezetésében, de munkastílusában és munkamódszerében is! Hol tar­tunk? A párttagság várakozását a „fent” történtek jó­részt kielégítették. Látni vélik, s reménykednek: meg­kezdődött a változás. Igyekeznek ezt „lent”, az' első vonalban dolgozó párttagok is követni. Érzik, tudják — s ha görcsökkel küzdve is — de felismerték politikai gyakorlatunkban: a régi módon már nem lehet sem vezetni, sem dolgozni. Az adminisztrációval, a szájba­rágóssal terhelt stílus és munkamódszer hatástalan, de még nem tudnak teljesen új módon dolgozni, irányí­tani. Próbálkoznak. Ezt tapasztaltam a Nyíregyházi Ság- vári Tsz-ben. Bátran indítottak két jelöltet, „győzzön a jobbik” alapon. Válasszon a párttagság. És nem volt sértődés! Az új pb-titkár együtt munkálkodik ellenje- löltjével az új munkastílus meghonosításán, s együtt keresik azokat a módszereket, ahiéiyékkel a Jeghasz- nosabban tudnak segíteni az glápszérvezeteknek, hogy •' valóban politizáló párttá váljon ä mozgalom. rin9 ' emit-', ÉRETTSÉGBŐL MUTATOTT példát a Nyíregyházi Dohányfermentáló Vállalat kommunista kollektívája is. Csaknem 70 százalékát cserélték ki a pártbizottság­nak, s sokoldalúan képzett, jól felkészült, a kollektíva bizalmát élvező új pártbizottsági titkárt választottak. ■ tí^-jSem rettentek meg a kettős jelöléstől. De sorolhat­nám tovább a jó példákat. Említhetném a választás — előkészítésének korrekt, a pártdemokrácia elvét mesz- szemenően megtartó és megkövetelő módját a Nyír­egyházi Vörös Csillag Tsz-ben. Több mint 100 kommu­nista közvetlenül választotta meg az irányító párttes­tületet és titkárát! Tapasztalatból tudjuk: ha egy reformfolyamatot a láncolat valamelyik szakaszában késleltetnek, elodáz­nak, netán meg is torpedóznak(!), akkor megfeneklett az egész ügj'V Ügy tűnik, hogy az első vonalban, ha ta­pogatózva is, de már bizonyos pozitív jelek bizonyít­ják: új módon kívánnak dolgozni. Keresik ehhez a módszereket, embereket, kínlódnak saját beidegződé­seikkel, sztereotípiáikkal, de legalább akarnak!-Ám oly­kor nem is tudnak még élni a rájuk szakadt önálló- • Sággal. Ebben kell segíteni őket. Elsősorban a középen tevékenykedő irányító párt­szerveknek, ahol a párt működésének megújulási fo­lyamata talán a leglassúbb, ahol több helyen még min­dig kivárnak, ahelyett, hogy önvizsgálatot tartanának és sürgősen levonnák a megfelelő tanulságokat. S ame­lyik poszton kell, szükséges, változtatnának is! Hiába hangsúlyozza az országos pártértekezlet, hogy „a párt vezető szerepének érvényesítésében meghatározó je­lentősége van a kádermunkának”, ha ez egyes irányító pártszerveknél csupán írott malaszt, mert még mindig az apparátus irányít, határoz, dönt abban, hogy kivel, mi történjék, szükség van-e egyáltalán változásra bi­zonyos posztokon vagy sem. S egyáltalán: új koncepció kidolgozását igényli-e a város, a megye. Igaza van Barta Györgynek, aki az országos pártér­tekezleten felszólalásában arra figyelmeztetett, hogy „a történelmi tóvlatvesztés, az értékzavar a napi poli­tikai munkában állandóan jelen van. Ezt egyben az ideológiai munka, a pártélet komoly fiaskójaként éljük meg. És itt nemcsak a mai helyzet tétova minősítésé­ről van szó, egy várakozási pszichózisról, bénultságról, nemcsak a pártmunka egyes szintjeinek skizofréniájá­ról; hogy bíráljuk felfelé ugyanazt, amit lefelé siker­telenül próbálunk meg visszatartani. Ez már több, mint a holnapra átírandó történelem erkölcsi és poli­tikai értékeket veszejtő zavara és meghasonlása”. Egyetértek Szabó Lajosnak az országos pártértekez­leten elmondott válaszával, amikor arra a kérdésre: milyen is legyen a párt, egyebek között a következő­ket válaszolta: „A pártnak a fogathajtáshoz kellene hasonlítania. Első kritériumként ott ugyanis a fogatot irányító hajtó és a húzók közötti egységet, összhangot tekintik. A második feltétel: a hajtó határozottan és rugalmasan irányítsa a fogatot az akadályok között. Minél kevesebb hibát kövessen el, s mindig tudja, ho­gyan lehet az akadályból.kijutni, s a pályán továbbha­ladni. A HARMADIK MÉRCE: hosszú távra tervezzen és messze lásson. Legyen szívós, küzdő, kitartó. A mi pár­tunk megfelelhet mindhárom feltételnek.” Kétségtelen, hogy az eredményhez fontos a húzóerő, alapvető a kocsi (az al- és felépítmény is), de a leg­fontosabb, hogy ki, illetve kik vezetik a fogatot. Minden szinten! Farkas Kálmán Falu téesz nélkül — Amely falu mindent el­vesztett, az már csak vegetál — kesereg a papi szőlők kö­zött Fazekas Lajos. Amióta a Kisvárda meUetti 1700 lé­lekszámú településen 1982- ben felszámolták három fa­lu — Pap, Nyírlövő, Lövő- petri — közös termelőszövet­kezetét, Pap mintha nem volna. — Az emberek lelki bete­gek voltak, amikor látták, hogy a saját kezűik által megtermelt terményt, a kö­zös jövedelemből származó gépeiket szétvitték az ország minden részére, hogy a 126 millió forintos veszteséget fedezzék — magyarázza Tóth Imre, az előbb említett há­rom falu közös tanácsának elöljárója. — Ezzel megszűnt a munkalehetőség Papon, an­nak ellenére, hogy a kisvár- dal Rákóczi Termelőszövet­kezet átvette az itt dolgozó­kat. Eljátszották a bizalmat A kövesúton, ahogy az it­teniek hívják a főutcát, nem kerékpároznak a vázra erősí­tett kapával téesztagok, a pótkocsis teherautók megál­lás nélkül robognak tovább, gomolygó porfelhőt hagyva maguk után. — Lassú elhalást jelent a falu számára a téesz szaná­lása -— áll meg egy pillanat­ra az egyetlen kerékpáros, Kovács Lajos, a kisvárdai termelőszövetkezet papi üzemegységének brigádveze- itője. — Alig 20-ian dolgoznák már innen a kisvárdai Rá­kócziban, közülük a fonóban 8 nő, a többi asszony a nö­vénytermesztésiben, meg né­hány férfi rakodómunkás. A korábbi téesztagok más mun­kát kerestek. A fiatalok Zá­honyba ingáznak, mások Kisvárdán a BEAG-nál, a baromfifeldolgozóban vagy a Tungsramnál dolgoznak. A bizalmat a korábbi veze­tők maximálisan eljátszot­ták. Pedig báró Horváth Gede­on kisajátított földjén virág­zott az lagrokültúra. A helyi történetíró, Fazekas Lajos szerint, 1957—60 között a fo­gattal, szekérrel rendelkező gazdák a beszolgáltatás meg­szűnése után fellélegezhet­tek. Ekkor minden portán borjút, hízót neveltek, a ki­söpört padlásokat megtöl­tötték búzával, kukoricával. A „próbatéesz” 1952-ben ala­kult, az „igazi” 1961-ben az Üj Elet nevet kapta. A ko­rábbi szeszistállóban 153 ló és 53 szekér állt, amely a kö­zös vagyon volt. Az első év­ben „túlelőlegezték” magu­kat a vezetők, ezért 300 ezer forint hiánnyal zárták az évet. A „legyen most már más is vezető” hangulatban 1964-től Kovács Mihály igaz­gatta a termelőszövetkezetet, aki a maszek boltját cserélte fel az elnöki székkel. Gyara­podott, fejlődött a papi téesz. A hetvenes évek vége felé következtek a gondok. „Egy­személyi vezető, nem avat be senkit a téesz dolgaiba, a té­esz összes megtakarított pén­zét elherdálta, nem akart gé­pet vásárolni” — mondták rá az emberek. A téesz veze­tését Fucsku Sándor vette át Aratás közben üdültek — Aki nem vitt be a kö­zösbe egy fogatot, egy búza- szemet sem, az nem tudja értékelni, mit jelent az, ha az ember a saját, fokozato­san felépített vagyonát látja veszni — summázza a szaná­megy minden, már késő volt. Akkor tudtuk meg, hogy ha­vi 15 ezer forintért ellenséget tartottunk. A veszteséget kifizették, a kisvárdai Rákóczi a megma­radt téesztagokat tiszta lap­pal vette át, hiszen nem vit­tek magukkal mínuszokat. Megváltozott életmód — Maga nem tudja, mit jelent egy falunak, ha a té­esz megszűnik — mondja ke­Napközben alig látni embert a faluban, a nyugdíjasok a kiskertben dolgoznak. Fazekas Lajos és Ferenc szilvát szed. lás előtti időszakot Fazekas Ferenc. — Előbb a jól jöve­delmező gulyát adták el, majd a sertéságazatot szá­molták fel, vállalkoztak, de minden, amibe belekezdtek, veszteséges volt. Aratás köz­ben vitték el a dolgozókat üdülni. Mire az itteniek rá­jöttek, hogy veszendőbe serűen Fazekas Lajos. — Az egy istencsapás. Most az em­bereiknek nemcsak a határ szélére kell kimenniük, ha­nem Kisvárdára, ahonnan néha este érkeznek haza. Közös a föld, meg kell mű­velni azt is. Viszont koráb­ban reggel megetették az ál­Gyanús a feleségem r isztába vagyok azzal, hogy a magyar iroda­lomban már kezdtek úgy humoreszket — és nem is akárki! —, hogy nekem a feleségem gyanús, de mit csi­náljak, ha nekem is gyanús a feleségem. Az még hagyján, hogy ja­nuár elseje óta háztartási könyvet vezet, mert úgy lát­ta a tévében, „meg különben is, tisztában kell lennünk a kiadásainkkal, szívem”. Ezt ő mondta, holott tudja, hogy tudom, ha szívemnek szólít, a legkevésbé gondolja úgy. Mondom, ez még hagyján, de hogy miket irkái a ház­tartási könyvbe! Az ember alig áll meg szó nélkül. Itt van például a dúsan terjen­gő Kiadások rovat. (Érdekes, a bevételek elférnek egy sze­rény kis oszlopocskában is. Mit elférnek? Lötyögnek a rublikákban, s míg kiadásunk mindennap többféle is akad, a bevétel meg csak egy-két napon jön be.) Egyik nap azt M ár roppant idegesített, ahogy a sor­ban állva többször végig kellett nézem: a pult mögött álló ifjú hölgy belemarkol a szeletelőgépből ki­hulló felvágotthalomba, és úgy rakja a mérlegre a felkapott adagot. Ha sok, ha kevés, újra csak puszta kézzel emel át egy-két szeletet. Amikor én kerültem sorra, szelíden megjegyeztem: muszáj kézzel? Elvörösödött egy kicsit, s elő­kapta a villát. Mindez a nyíregyházi Kígyó utcai ABC-ben történt a minap, s apró ma­lőrnek tekintettem volna, ha másnap nem vásárlók a Vöröshadsereg utcai ABC-ben. Itt is fiatal leány mérte a felvágottakat, s ő tovább egyszerűsítet­te a dolgot: a szeletelőgépből kihulló parizer alá egyenest a markát tartotta. A íelvágott és a kereskedő Itt annyi volt a figyelmeztetés eredmé­nye: nekem papírba szeletelte a felvá­gottat, az utánam következőnek pedig (férfikollégájával egyetemben) ismét csak a tenyerébe. Ami végül az utolsó cseppet jelentet­te a pohárban: a Szamuely-lakótelep ABC-áruházában megpillantottam egy új módszert. A szeletelőgépből a szalámi egyenest a csupasz pultra hullott, s az ott tornyosuló halomból szedegették a mérlegre szánt adagokat az eladók. „Ugyan, kérem, mit kell ilyen apró­ságokon dohogni, van ma nagyobb ba­junk is ennél!” — mondhatja bárki. Van bizony, tudom jól. Mégis szót érdemel- , nek ezek az „apróságok” is, mert nem mások, mint jelei annak, hogy a keres­kedelemben sem a pénzen, az anyagia- . kon múlik sok minden. Hiszen az éles > kontraszt éppen abból adódik: a kor­szerű gép mellett dolgozik ilyen primi­tív és nemtörődöm módon a ma keres- I kadője. S amikor azt látom, hogy ez a kereskedő milyen fiatal, most kerülhe­tett ki az iskolapadból; s a pult előtt sétálgat a boltvezető anélkül, hogy rá­szólna — akkor bizony arra kell gon­dolnom: a holnap kereskedője se lesz más ... (tarnavölgyi) látom az egyéb kiadások kö­zött, hogy Géza, nyolcvan forint. Kérem, én egy béke­tűrő ember vagyok, nem is sokallom ezt a Gézát, mert csak tizedannyiba került mint a fogorvos, de azért mégis. Elhatároztam, hogy várok. Ha még egyszer hasonló be­írást látok, azt már szóvá te­szem. Nem is kellett sokat várni. A következő héten jött egy Béla, aztán egy Amá­lia. Nahát ez már több a soknál! - Este kipakoltam: Idefigyelj, anyukám, mond­tam a nejemnek, én korsze­rűen gondolkodó mai em­ber vagyok, nem ellenzem a nyitott házasságot, de úgy látom, ez a miénk már egy átjáróház aminek a két vé­ge nyitva van és keresztül­megy rajta az egész népván­dorlás. Eddig nem szóltam, sem a Béláról, sem a Gézáról, de mondd meg nekem, hogy ki az az Árnál, mert nem sze­retném, ha átmennél hómé­ba, és hazahoznál nekem va­lami édszet! Az asszony zokogásba tört ki, és könnyek között el­mondta, hogy teljesen fél­reértem a dolgot, neki Géza, Béla és Árnál a munkatársai, és a cégnél az a szokás, hogy névnapjára mindenkinek összedobnak egy kis pénzt, és vesznek valamit kedves megemlékezésül. Na, ezt megmagyarázta — gondoltam magamban. Saj­nálni kezdtem viszont, hogy az én munkahelyemen nem dívik ez a megemlékezés. Amikor bejött az alkoholtila­lom, a főnök komolyan vet­te, és megtiltotta, hogy alko­holt fogyasszunk. Céklalevet csak nem ihatunk Benedek- napon, a nem jóját! Aztán kolosszális ötletem támadt. Kovács Lajos (balról): — Lassú elhalás Papon. Tóth Imre: — Az emberek lelki betegek voltak. latokat, délelőtt a földeken vagy a gyümölcsösben dol­goztak a téesztagok, ebédre hazamentek, adtak enni a malacnak, a csirkéknek, majd munkaidő után újra a kiskertjükben vagy a háztá­jiban dolgoztak. Most erre nincs lehetőség, az egész élet­módjuk megváltozott. Papról újak pedig nem lépnek be a téeszbe. Aki egyszer megégette a száját, az még egyszer nem fiyúl a forró kásához, tartja a mon­dás. Ök szorgoskodtak, dol­goztak a közösért, miközben a fejük felől a tetőt is elad­ták. Azóta a papiak fejében meg se fordul, hogy újra kellene alakítani a téeszt. Meg aztán: kivel? A mosta­niak lassan kiöregszenek, mivel helyükre nem lépnek újak, néhány év múlva fel lehet számolni az itteni üzemegységet. (máthé) Hát kell azt tudni az asz- szonynak, hogy nálunk nincs névnapi muri? Kell a fenét! így aztán egyik nap beültem a Fehér Egérbe, és megittam a barátommal egy üveg dok­tor Zsivágót. Tudják, az a jugoszláv vodka. Amikor ha­zamentem, elővettem a ház­tartási könyvet, és beírtam: Borisz, s utána, hogy 400 fo­rint. A feleségem nem állta meg szótlanul, pedig az ö névnapjai összesen már leg­alább 500 forintra rúgtak: Nem is tudtam, hogy Borisz nevű munkatársad is van — szólt gúnyosan. Ó mond­tam neki, biztosan beszéltem is már róla, tudod, a Pasz­ternák Borisz, a könyvelés­ből. Nana — mondta az asz- szony, nehogy aztán Boriska legyen belőle! Ettől kezdve, ha valahol ittunk a haverokkal, mindig előrángattam egy-egy név­napot a naptárból. Csak az a feneség, hogy a haverok nagyon ivósak. S amikor már több név jött össze, mint munkahelyem összlét- száma> legendákat kellett kitalálnom. Ez elment a cég­től, az meghalt, új emberek jöttek. Csakhogy a névnapok is véges számúak, és szép las­san elfogynak. Lenne még az utónévtár, de nagyon külön­leges neveket nem adhatok, mert az asszony is gyanút fog, ha Bendegúz meg Kis Égi Ajándék kerül a háztartási naplóba. 4 baj azonban mégis megtörtént. A sok név­napozásban elfogyott a pénzünk, és nem tudtunk ki­vergődni az adósságból. Míg­nem egy szép napon a nejem beírta a könyvbe: Lajos, 4000 forint. De nem ám a kiadás, hanem a bevétel rovatba! Na, mondtam, feladom. Eb­ben nem tudlak utánozni. Hol van az a nő, aki ennyit adna egy névnapomért?? J. M. Papi kesergő

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents