Kelet-Magyarország, 1988. augusztus (45. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-20 / 199. szám
ÜNNEPI MELLÉKLET Hazára lelni, 1988-ban Szent Istvár M egpörgetem a földgömböt, keresem \ rajta hullólevél-alakú kis hazámat. Kell néha, hogy ránézzünk a glóbuszra, s újra meg újra pontosítsuk helyünket a világban. Kicsik vagyunk, még az ország neve is csak rövidítve fér a kifeszített térképre. Nekünk mára ennyi jutott, itt, ezen 90 ezer 300 négyzetkilométeren tesszük fel magunknak a kérdést: mit is jelent magyarnak lenni 1988-ban? Ha tőlem kérdi bárki, én büszkén vállalom. Az egyidejű szegénységet és gazdagságot, a hol megdicsőített, hol megtépázott európaiságot, a rokonokat kereső küzdelmeket, a néha sárba tiprott történelmet, a glóriákkal övezett illúziókat. Vállalom és szeretem társtalan nyelvünket, s kultúránk határokon olyan nehezen átszivárgó magaslatait. A mi világunk ez. Teljesen meg nem értheti senki. A mi sejtjeinkben akkumulálódott több mint ezer esztendő itteni tapasztalása, mi éltük meg sorsunkat. Honnan is tudhatná más, miért szült szomorú dalt a nép ajkán Somogy, Szatmár, Bereg, a Mátra? Ki másnak mond valamit a szent ének kiáltása: Hol vagy István király? Rajtunk kívül ki fakad sírva, hallván: meg- bűnhődte már e nép . . . ? Hogyan fordítható más nyelvre a gondolat a föl-földobott kőről, mely ide hull vissza? Csak nézik, de nem értik férfitáncaink hetyke keménységét, heroikus tobor- zóinkat, néha extatikus boto- zóinkat, komor és méltóság- teljes balladáinkat. Sok mindentől vagyunk magyarok, jó és rossz elegyei, különbek és alábbvalóak sem más népektől. Vállalni kell azt, amitől magyarok vagyunk, ami megkülönböztet másoktól, ami. hozzáköt eltéphetetlenül a kontinens szellemiségéhez. A szerep, amit a világban játszunk, nem lebecsülendő, noha kisebb annál, mint amit néha, fellobbanó lelkesedésünkben gondolunk. Mert ami nekünk fontos, az másnak talán nem mond semmit. Ami nekünk lét vagy nemlét, az sokaknak még csak hírt sem ér- meg. Gyakran azt hisszük, hogy egy művészünk sikerére egy világ figyel. Egy tudósunknak milliók tapsolnak. Bízunk abban, hogy magunkról hírt adó rendezvényeink pillanatok alatt felénk irányítják a figyelmet. Gyors siker reményét kapcsoljuk egy-egy politikai utazáshoz. Egy siker hallatán eufórikusán ünnepeljük magyarságunk diadalát. Hittel reméljük, hogy ügyünk-bajunk a mások szívét is megindítja. Oktalan vélekedésünkkor ne feledjük: mások is mutatják magukat a világban. Mások értékei is teret követelnek maguknak. Más nemzetek is igyekszenek felhívni magukra a figyelmet. Ki gondolhatja komolyan, hogy éppen a mi nemzetiségi gondjaink rázzák meg a világot akkor, amikor az egyik helyen a baszkok, másutt a korzikaiak, aztán az örmények, a szikhek, az ulsteriak, a palesztinok, a bantusztá- nokban élő feketék, a ceyloni szeparatisták problémáitól hangos a világ. És ne gondoljuk, hogy bárki is a barátságért, a szeretettől vezérelve kínál üzletet, együttműködést, hitelt. Érdekrendszerek szövevényében élünk a világon, egyként a több mint másfélszáz ország családjában. Ez az a valós közeg, melyben választ kell adnunk ar-- ra: mégis mit jelent magyarnak lenni 1988-ban? Mindenkinek külön-külön is, de a nemzet egészének meg kell vizsgálnia önerejét, lelkiismeretét, s ennek tudatában fogalmazni mai létünk és jövőnk valamennyi tennivalóját. Mert hírünk, rangunk, szerepünk a világban csak és kizárólag attól függ, magyarságunk csak és akkor számíthat tiszteletre és megbecsülésre, ha tetteink összessége áll emögött fedezetül. Se hetyke kivagyiságunk, se búsongó kesergésünk nem érdekli a világot. Embert és közt védő jogrend, pontos és kíméletlen munka, egyén képességét közérdekért kibontakoztató szárnyalás, nemzetünket szolgáló és azon alapuló politika, szellemi és fizikai szabadság az a tényező, mely térképre nézni, s ott hazánkat keresni kényszerít másokat is. Sok minden zavar manapság mindőnket. Ár, bér, infláció, munkanélküliség^ alakuló törvények, hiánygazdálkodás, túlmunka, romlott egészség, adó, hosszú távú lemondások, nehéz pályakezdés, drága lakás, vesztett értékek, felborult értékrendek, elszállt illúziók, elveszített hit, zilált bizalom, kusza szociálpolitika, nehéz öregség — csupa árny, ami társadalmunk fölött terül el. Lehet-e ilyenkor pátosszal magyarságtudatunkról beszélni? Erdemes-e hivatkozni nemzeti büszkeségre, tartásra, szorgalomra? Lelkesíthet- e bárkit történelmi felelősségvállalásra a kor? Kell-e, és éppen most kell-e magyarságunk voltát, minőségét vizsgálni? Lehet, hogy keveset szól erről a politika is, de a pillanat amiben élünk: történelmi. Ilyen keményen még nem kerültünk mérlegre, hogy megméressünk, önerőnk végtelen próbája ez, a szorgalom, az okosság, a kitartás, az értelem, a nemzeti egyetakarás vizsgája. Sokat* azzal nem érünk, ha unos-untalan emlegetjük: mi magyarok. Azt kell elérnünk, hogy mások mondják: azok a magyarok! Ne essünk tévedésbe: ezt elérni nem egy párt, nem egy kormány ügye. Tenni tudnak ezért, de se a politika, se más mi ' helyetJ tünk, magyar állampolgárok helyett a történelmi tettet végrehajtani nem fogja. Nem remélhetünk abban, hogy majd egyszer a körülmények csak nekünk legyenek jók. Adósságainkat helyettünk senki ki nem fizeti, gazdaságunkat más helyre nem hozza, munkánkat el nem végzi. Itt nincsen kivétel, itt és most nem lehet senkire mutogatni. Egy nemzetet csak polgárainak serénysége tehet erőssé és gazdaggá. Az álmok és a valóság ellentmondásaiban élünk. Szeretnénk gazdagok lenni, de lehúznak a hétköznapi szegénységek. Vágyunk, hogy gyorsabban haladjunk, de fékeznek múltbéli tévedéseink, netán bűneink. Álmodunk jó és dicső hírről, de közben pengetjük az adósok keserves kamatát. Ábrándozunk boldogságról, de közben siratjuk a határainkon túl élő magyarokat. Szeretnénk egy jó szocializmust, de nem tudjuk, milyen is az. Tudom: álmodozás, álmok nélkül nem megy a világ előre. Ezekben fogalmazódnak még azok a vágyak, melyek később mint célok jelennek meg egyén és köz fejében. De — és hangozzék ez bármennyire is közhelynek — cselekvés nélkül álmainkból csak keservesen ébredhetünk. Magyarnak lenni 1988-ban nem könnyű. Igaz, máskor sem volt az. A hely, ahol élünk, a környezet, melyben helyünket találtuk, történelmünk mindig próbára tett. Ha levesszük is az aureolát a nemzet fejéről, akkor is igaz, ezerszáz éve mindig úrrá tudtunk lenni a vészeken. Mert ha sok minden változott is, a nép tehetsége, újra-fo- gékonysága, dacos felállni- tudása, élniakarása nem. A forradalmár-szent-reformer, Szent István, akiről mostan- ság oly sok szó esik, talán mindenkinél jobban sugallja ma nekünk azt, hogy ha a realitásokhoz való alkalmazkodás párosul a politikai bölcsességgel, újlelkűvé és nemesebbé tehet egy nemzetet, ha polgárai látják a serkentés értelmét. Ma mi fogalmazzuk a serkentést, az értelmet és a célt. Végzetes történelmi hiba lenne, ha nem tetteinkkel szavaznánk mellettük. Szeretem nemzeti jelképeinket. Tisztelem zászlainkat, történelmi ereklyéinket. Jól- esőn recitálom a nagyjaink- ról szóló legendákat. Nekem ima az ómagyar Mária-sira- lom, olvasmány Anonymus Gestája, zarándokhely a Tordal hasadék, több mint csillagkép a Hadak útja. Ettől is, de nem ettől vagyok elsősorban magyar. Ma, tizenkét esztendővel a század és az ezred vége előtt nekem is, másnak is hozzá kell tenni ehhez a magyarsághoz még valamit. Nem is keveset. A sorsközösség vállalását minden magyarral. A nemzetem iránti felelősséget. Nem a világ miatt. Magunk miatt. Mert tudnunk kell, a hazát nem másnak, nem más miatt, nem a látszatért akarjuk boldoggá tenni. Az összkomfortos kis Magyarország nekünk és gyermekeinknek készül. Otthonnak, ahol a falakon ott lehetnek a história képei, fotográfiái, metszetei, de ahol a mindenkori mában élők találják meg a biztonságot. Mert magyarnak lenni nem önmutogatás, magyarnak lenni belső érzés, önbecsülés és örökös újat követelő büszkeség. Apró, mindennapos, hétköznapi élet, gonddal és küzdelemmel, össze- veszésekkel és kibékülésekkel, de közös álmokkal és együttes cselekvésekkel. Kell tehát ma a nemzetiszín szalag, a történelem idézése. Holnap és azután is szükség lesz erre. De nem valami helyett. Valamiért. Gondom próbáltam megosztani, mit is jelent ma, 1988-ban magyarnak lenni, nekem, s talán másnak is. Béküljön hát össze ember embert bántó indulata, vitáinkat vezesse nemzeti boldogulásunk óhaja, tetteinket határozza meg a boldog hazában boldogulni akaró nép törekvése. A mindenkori élők a történelmet nem leckeként tanulják, hanem megélik, viselve tetteik következményeit. Ritkán gondolunk rá, de mai magyarságunk minősége, milyensége néhány év vagy évtized múltán a tankönyvbe kerül. Unokáink és dédunokáink házifeladata lesz. ’ Az örökül hagyott ország és a rájuk maradó históriai lecke minősít minket is. Pontosabban: elsősorban minket. Lehet, a világ akkor sem fog sokkal többet tudni rólunk, mint ma. Kicsi, hullólevélalakú hazánk akkor is csak pont lesz a glóbuszon. Az itt élőknek viszont haza. Nekem, 1988. magyarjának ez a fontos. Bürget Lajos Varga Imre Szent 1st asszonya kápolnájából Szent István szarkofágjának egyik oldala (1038) Fametszet egy zágrábi misekönyvből, a képen Szűz Mária Szent István, Szent Imre és Sgent László alakjával Váci Mihály: Egy-rangú nép Olyan kis ország a hazám, — ha szívemre szorítanávi: átütne rajta szívverésem, mint szivárgó vér a kötésen. De népe, mint a többiek, egy-rangú — annyit szenvedett. S a nép nagyságát sorsa méri. Máson az méri, ki nem éli. Rangját kínjában őrzi, nem porladó oszlopfőiben. Rabsága román, gótikus zord boltíve gigantikus. S dalai oszlopcsarnokában sétál: — fáraó-palotában. Talányai és bölcsessége szfinxe énekel ezer éve. S mert tört, botló, kérő, esendő. karjára veszi a jövendő. Az örök veszteség erő lesz. Ki nem veszhet már — az a győztes. Annyi elbukott forradalma örökségéből nő hatalma: — s szenvedett múltjával előre megváltva boldogabb jövője. Johann Lippert (1792-be szült) akvarellje a koro gróf Széchényi Ferenc ki tárából. Kupolái lehullottak régen, de ott él még alatta — térden. Dómok ívei leomolva: — s alázatában ma is hordja. Félelme, ahogy urat tisztel ma is: — felér egy obeliszkkel. Emlékműveit így emelte lelkében az, ki leteperte. Molnár C. Pálnak az egyházalapító királyról készült fametszete. KM
