Kelet-Magyarország, 1988. augusztus (45. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-20 / 199. szám
NEMESKÜRTY ISTVÁN: A XIII. század utolsó negyedében, vagy kettőszázötven évvel István király halála után Kézai Simon mes-' tér, „a győzhetetlen és hatalmas harmadik László úrnak, Magyarország legdicsőbb királyának hű papja” azt írja magyar krónikájában Szent István dicséreteként, hogy a pápa ezekre az elismerő szavakra fakadt, a magyarok szent királyáról szólván: „Én az apostol utóda vagyok, ő azonban igazi apostol. Ezért rábízom, hogy országának egyházait belátása szerint irányítsa.” Az Árpád-házi királyok családjának kihalása előtt, a magyar középkor derekán tehát nemhogy halványult volna az államalapító emléke, hanem legendává terebélyesedett. Olyan legendává, “mely a magyar állami függetlenség eszményét vetítette vissza az 1000—1001 körüli évekbe. Ugyanezt a világi, uralkodói erényt méltatja Mohács évtizedében a Karthauzi Névtelen is: „(A királynéval együtt) minden esztendőben eljárják vala ez országot, meglátogatván, nézögetvén minden szentegyházakat, kikben kívül-belül ha mi fogyatkozást láttának, addég ónnal el nem mentenek, míg szerével meg nem épöjtötték ... ha kit látott-hallott restnek, tunyának lenni, megíeddötte, corrigálta ...” Ha jól belegondolunk, nem is olyan magától értetődő jelenség, hogy egy ország közvéleménye a szent életű államalapítót ilyen fokú tudatossággal tekinti tényleges jelentőségéhez méltóan államalapítónak, és hogy kései király-utódat mindig változatlanul érvényesnek és követendőnek tartották köz- igazgatási politikáját. Ez azt jelenti, hogy egyfelől István valóban ezer évre érvényes államszervezetet hozott létre, biztosítva ily módon a magyar nemzet fennmaradását, másfelől pedig az ország lakossága egyértelműen magáévá tette eszméit. politikai végrendeletét (az „Intelmek”-et), tehát ezerszáz éven át fenntartotta a jogfolytonosság tudatát, •még akkor is, amikor a középkori állam gyakorlatilág megszűnt, és Magyarország területe három részre szakadt, majd akarata ellenére betagolódott a Habsburg-bi- rodalomba. Némi túlzással tehát azt mondhatjuk: István király emlékének tudatos ápolása, jelentőségének bármily politikai helyzetben és korszakban folyamatos, vita nélküli elismerése legalább annyira érdeme magának a királynak, mint utódainak, a magyar népnek. Szent István körültekintően határozott, de sikeres politikájának volt egy csaknem végzetesen téves moz- ' zanatafarmkor (a valószínűleg királlyá, utóddá koronázott) trónörökös, Imre herceg vadászbalesete és halála után megvakíttatta, vagyis uralkodásra alkalmatlanná tette a jogos trónörökösnek tekintett Vazul nyitrai herceget, .nagybátyjának, Mihálynak fiát. Gondoljuk meg: István szorosan vett családja kihalt, vér szerinti örököse nem maradt. Az Árpádházat kihalásáig a megvakított Vazul leszármazottai tartották fenn. Érthető, szinte logikus lett volna tehát, ha a jobb híján utóddá kijelölt Péter (aki a királynak tett esküje ellenére kisem- mizte Gizella özvegy királynét, aki pedig Péter ügyének legszenvedélyesebb támogatója volt!), majd a királlyá lett nádor, Aba Sámuel után a külföldi emigrációból hazatért Vazul-fiak (András, Béla és LeVente) gyökeresen szakítanak apjuk tönkretevőjének politikájával. A Gel- lért püspököt 1046-ban meggyilkoló csőcselék erre számított. Rendkívüli módon jelentős tény azonban, hogy András, majd Béla és leszármazottaik mégis István politikáját folytatták, tehát felismerték a politika időtálló érvényességét és egyedüli helyességét. Gondoljuk meg: nem lett volna nehéz Istvánnak még az emlékét is kiirtaniok, hiszen szentté sem volt avatva. Ez tehát András érdeme, őt tekinthetjük a máig eleven Szent István-kultusz első folytatójának. Igaz, hogy András, Béla, Géza, Salamon nem tisztelték szentként, legendáját nem írták meg; személyes tiszteletére nem törekedtek; feltűnő, hogy gyermekeiknek, a trón várományosainak nem adták az István nevet! (Majd csak Könyves Kálmán, a második Szent István-legenda megfo- galmaztatója kereszteli fiát tudatosan Istvánnak!) Szentként pedig két felvidéki remetét tiszteltek, az ő legendájukat íratták meg az első (általunk ma ismert) magyar születésű püspökkel, Mórral, és a két szent (András és Benedek) vezeklőövével övezte fel magát az aszkétahajlamú Géza király, Béla fia. Minden jel arra mutat tehát, hogy mint említettük, István államszervezési érdemeit utódai, Vazul fiai nem vonták kétségbe, de a nagy király vallásos tiszteletét nem tekintették feladatuknak. Kis híján András és Benedek lettek a példamutató magyar szentek, akiket tehát egyki- rály (Géza) is tisztelt, és akikről az első magyar földön keletkezett, magyar szerző által írt legenda szól. Géza öccse, Béla fia, Szent László (Vazul unokája) ismerte fel annak fontosságát és jelképiségét messzemenően túli jelentőségét, hogy az akkor már kis híján fél évszázada halott István köré egyházi kultuszt kell teremteni ahhoz, hogy István állameszménye tartósan fennmaradhasson. László indítot- „ ta meg (Imre herceggel és Qellérttel együtt) a szentté avatási eljárást, és végeredményben ő teremtette meg a Szent István-i kultuszt, úgy, ahogyan mi azt ma ismer- jükMesíí Szent Lászlótól kezdve minden uralkodó a maga hangsúlyai* szerint értelmezte a szent király változva változatlan érdemeit; nem hamisították meg életrajzát, de mindig más és más hangsúlyokat emeltek ki, érdekeik és az akkori politikai viszonyok szerint. Csupán a Vazul megvakíttatása körüli eseményeket ködösítették el, lélektanilag érthető módon, a királynéra, Gizellára hárítva a felelősséget. Viszont egyik „hangsúlyeltoló” életrajz vagy legenda sem kerüli meg a legfontosabb államszervezési gondolatokat, lásd Kézai Simon iménti idézetét. Mert igaz, hogy Kálmán, aki maga is megvakíttatta ellenfelét, egy Vazult vakíttató erélyes uralkodót állíttat elénk a második legendában, sőt Hartvig győri püspök István-életrajzában is, szemben a László-kori legenda alamizsnás, imádkozgató királyával — de az is igaz, hogy államférfiúi érdemeit másítás nélkül méltatják valamennyien. Melyek ezek az érdemek? Kétségkívül az Intelmekben fogalmazódnak meg legtömörebben. Milyen jellemző, hogy az Intelmek (De' institutione morum) Anjoukon kódexekben maradtak ránk, jeléül, hogy az Árpádház kihalása után is a jogrend alapjául ismerték el István törvényeit és intelmeit. A királlyá koronázott Imre trónörökös számára írt Intelmek eszmei indíttatója kétségkívül . István maga, megfogalmazója pedig nagy valószínűség szerint Asztrik (Anasztáz) érsek, aki oly nagyhírű irodalmár volt, hogy a regensburgi apát hozzá hajóztatott le a Dunán Esztergomba egy német szer- zetes-legendaírót, aki hat héten át javítgatta a regensburgi szöveget.., Az Intelmekből elég, ha ,,A vendégek befogadásáról és gyámolításáról" szóló bekezdésből idézünk, bár meg-> fogadták volna a huszadik századi magyar politiku-, sok ... „Ügy növekedett a római birodalom ... hogy sok nemes és bölcs áradt hozzájuk különb-különb tájakról... Mert miként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli ... Mert az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámo- lítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak. Ha pedig le akarnád rombolni, amit építettem, vagy szétszórni, amit összegyűjtöttem, kétségkívül igen nagy kárt szenvedne országod.” Törvényei is kiemelkednek a maga korának átlagából. Mint Szent István életének tudós ismerője, Győrffy György írja: „Az a körülmény, hogy István király törvényhozása a szomszédos államokhoz viszonyítva humánusabb volt, és a szigorú, de igazságos törvények megtartását a király hatalma országszerte biztosítani tudta, messzemenő következményekkel járt. Magyarország jogbiztonság tekintetében az élvonalba került Európában. Ez eredményezte, hogy Európa minden részéből megindult a bevándorlás Magyar- országra, és itt a legkülönbözőbb nemzetiségűek, vallá- j súak és foglalkozásúak megtalálták boldogulásuk helyét.” (István király és műve. Bp., 1977. 275.) Amikor tehát a régi egyházi énekben „a magyarok tündöklő csillagát” sóhajtja vissza a magyar nép, költői általánosítássá emel egy tényeknek megfelelő történelmi igazságot, akárcsak a Szent Jobb tiszteletével, mely az igazságosan kormányzó kéz jelképe. Deák Mór: Aratás után Sirályok röptét lélegző tenger, só eszi bőröm könnyeidtől. Mint napszámos az aratásra, Rád gondolok egyre többször. Amit vesztettem — mit vesztettem? —, nem is volt az enyém soha. Aranyról visszaverődő napfény voltam: boldog és ostoba. Isten pénzére vert piciny pont: mozog, s hiába, hisz nem látszik. Ki tudja, hányszor kell meghalni az utolsó feltámadásig — mire adtak ki, tenger, Téged? Semmit sem kaptam helyetted-érted. Ezüstről visszaverődő holdfénv vált fel ragyogást, von be évet, éveket, amiket sirattam, bár nem voltak csak az enyémek. Ring a tenger a búzaföldön. Mibe álmodlak bele Téged? Kenyérbe? Sóba? Szemeimbe? Mit veszt, akinek nincs semmije? Akinek hullámzik a csend? S beköltözik emlékeibe? Learatták a búzát. Jelkép. Talán éppen a feltámadásé. Tudd: ami nem volt a tiéd, az nem lehet már senki másé. Az alapot mélyre lerakták. Te emeltél rá falakat. Reád dőlne, ha nem folytatnád. Eltemet, amit abbahagysz. A ház azé, ki betetőzi. Másra hagynád? — Majd kizavar. Mire építsz: — tiéd az ősi telek, s mit raktál rá — a fal. Tetőt fölé! — ha gerendának magad feszülsz is — magasan. Csak építsz? — Foglald el hazádat, mert gürcölhetsz benne hontalan. Építsd magad: — egymásbaillő, kegyetlenül kiszámított, egymást égre tartó, feszítő gondolattól boltozatot. Építsd világod: — lenn a mélyben tervezi lombját a gyökér; tudatos rendszere készen, mire győztesen fénybe ér. Építsd magad — mint csont a testben — észrevétlen: — a szervezet köréd rendeződik —, s te csendben örök jövőd így szervezed. Csak annyi légy, mint a kés éle, Ne látssz, ne légy, helyet ne kérj. —; A bajban ott leszel a kézben, s ha szegesre kész a kenyér. Iolnár C. Pál fametszete: Isten törvényt ad a nemzetnek Magyarok tündöklő esi Uaga } ►ra a római Szent Péter bazilika Magyarok NagyHincz Gyula gobelinje (részlet) emlékezete ~ í in .... ~ • im "T írinnrnmiimwBiPpr TiTínMiiffríiiit i~mnnínhitt h ~i ~'"iriiniiíiTníT~~~~irrmiiiniriiíPiiiniiiiiiüí iíimiií iiiiiwiimii iiííiiiiiiiii Váci Mihály: Építs tetőt 1988. augusztus 20
