Kelet-Magyarország, 1988. augusztus (45. évfolyam, 182-208. szám)

1988-08-16 / 195. szám

1988. augusztus 16. Kelet-M&gyarország 3 Gondolatok a szocializmusról Hamis próféciák, csaló prédikátorok? Sanyarú idők járnak ma­napság az ideológusokra. Mindenkire, aki szocializ­mus dolgában valaha is ta­nításra vállalkozott. Az események alakulása sok prognózisra rácáfolt, szá­mos — hosszú időn át meg­ingathatatlannak vélt és mondott — tételt helyezett hatályon kívül. Megrendül­tek a hirdetett eszmék iga­zába vetett hitek. A bizal­mi válság állapotában az emberek visszavonják meg­előlegezett hitelüket és haj­lamosak kétségbevonni minden volt és jelenlegi ideológiai megnyilatkozás szavahihetőségét. A meg- csalatottság-érzés keserű­ségével gyakran minősíte­nek úgy, mint legutóbb egy sóstóhegyi pártszervezet­ben: „Szocializmusról szól­va hamis ígérvényekkel ámítottak. Hogyan is hihet­nénk, hogy a mai prédiká­cióknak több a valóságfe- dezéte a tegnapi ígéreteké­nél.”?! Az indulatos kifakadások, de a nyugodtabb érvelések is nyugtalanítanak — bár­mennyire érthetők a belső motívumaik. Nem csupán a személyes hitelvesztés za­var. Merthogy zavar persze az is. Hiába győzködöm magam az ismerős önmen­téssel: sosem voltam vas­kalapos, legfeljebb ha jó­hiszemű. Olcsó vigasz lenne. Ráadásul tudom azt is, hogy igazából nem is en­gem találnak híjával való­nak, hanem hirdetett esz- méim(nk) inkarnációját — megtestesülését. Amit szo­cializmusnak nevezünk. De a becsapottság hangu­latának sajátos logikája van: önvigaszunk fenntart­ja a szocializmuseszmény kecsegtető ígéretét, mint ma is reális lehetőséget. Nem ad hitelt semmi olyan be­szédnek, ami a volt eszmé­nyek kritikájára ösztönöz. Inkább hajlik arra, hogy semmi új eszmének ne sza­vazzon bizalmat, mintsem elismerje, hogy eszményei illúzióknak bizonyultak. Szemrehányásait szemé­lyeknek címezi. Mert köny- nyebb kárhoztatni csaló prédikátorokat, mint tudo­másul venni a józanító té­nyeket. Érthető, mert az il­lúziók szépek voltak. Mert életeket tettek fel rájuk. A történelmi változások ki­józanító történései nem volt eszményeink átértéke­lésére indítanak, hanem a bizalom megvonására azok­tól — akik „feladva hitei­ket” „letértek” a szocializ­mus útjáról. Sokan csalódá­suk páncéljába rejtőzve el­zárják magukat minden olyan új gondolattól, amely a szocializmusfelfogás radi­kális átfogalmazását java­solja új — vagy részben új — kiinduló elvek alapján. Attól tartok tehát és emi­att van bennem szorongás­érzet, hogy az újfajta meg­közelítések elutasítása ront­ja az értelmes párbeszéd esélyeit, amire pedig olyan nagy szükségünk lenne. Leginkább az nyugtala­nít, ha tapasztalom, hogy valamely vitában egyszer csak akad valaki, aki arra a következtetésre jut (mint történt ez legutóbb is egy, a Taurus dolgozóival folyta­tott beszélgetésben), hogy „bezzeg Rákosi alatt mind­ez másképp lenne! Nem volna ennyi bizonytalanság, rend lenne a dolgainkban”. Sok a nyomasztó gondunk, érthető a rend, s a kiszá­míthatóság utáni nosztalgia, de Rákosi mégsem lehet mérték a számunkra. Azért már jó ideje — 30 évnél is több — nem úgy képzeljük cl a „rendet”! Tanulságos lehet a törté­net, amit F. Burlackij aLi- tyeratumaja Gazeta c. szov­jet irodalmi folyóirat refor­mer szerkesztője mesélt el lapjában: „Nemrégiben le­hetőségem nyílt arra, hogy kínai tanulmányutamról visszatérve beszéljek ottani tapasztalataimról. Minde­nekelőtt arról, hogyan si­került Kínában a családi vállalkozások rendszerének bevezetésével megoldani az élelmezési gondokat. Arról, hogy öt-hat év leforgása, alatt több mint egy harma­dával növelték a gabona- termést és mintegy három­szorosára emelkedett a pa­rasztok életszínvonala. Mikor idáig értem beszá­molómban, egy tekintélyes professzor szakított félbe. Szó szerint a következőket mondotta: mindaz, amiről ön beszélt, kétségtelenül jó dolog. De — kérdezem, mi­lyen áron érték el mindezt? Annak az árán, hogy letér­tek, eltántorultak a szocia­lizmus útjáról és kapitalis­ta módszerekre tértek át. Nem túlságosan drága ár az, amit a gazdasági növe­kedésért fizetünk?” Burlackij olvasóinak jó­zan eszére apellálva döb­benten kérdezi: „Már enge­dőimet kérek! A kulturális forradalom fojtogató szorí­tásában tönkretett, éhező nyolcszázmillió paraszt végre jóllakhat. Ez baj? Miféle nézőpontból? Miféle elvek írják elő, hogy a dol­gozóknak szegénységben, nincstelenségben kell ten­gődniük. Ha ehhez hasonló szentenciákat hallok, olyan érzés fog el, mintha valaki közülünk a fején járna .. Magam is úgy vélem, hogy megtanult és egyedül üdvözítőnek tekintett szoci­alizmusfelfogásunk legsú­lyosabb következménye és szomorú paradoxona, hogy a rá való hivatkozás — az elvekhez való hűség hang­zatos frázisával — törvé­nyesíteni akarja azt, ami egyénileg mindenki számá­ra elfogadhatatlan: egy sú­lyos működési zavarokkal küszködő, a világfolyama­toktól leszakadó gazdasá­got, egy a tömegeket a dön­tésfolyamatokból kirekesz­tő, ezért hibásan működő politikai felépítményt, egy az állampolgári jogosultsá­gokat törvényileg nem biz­tosító, ezért sokféle vissza­éléstől terhes emberi kap­csolatrendszert, s minden­nek nyomán az erkölcsi le- züllést. Mert végül is miféle más értékelő szempontja lehet a szocialista rendszernek, ha nem az, hogy milyen viszo­nyokat teremt polgárai szá­mára? Milyen szocializmus az, amely látványos fejlő­désképtelenségével elhárít­hatatlan gondokat termel ki magából? Súlyos bajnak vélem, hogy a fennálló viszonyok­kal kapcsolatos belső elé­gedetlenségünket és tárgyi- as kritikánkat egy olyan fo­galomrendszer eszköztárá­val tudjuk csak kifejezni, amely éppen e problémák meghaladásának alkalmat­lan eszköze. A tanult — és politikai célul kitűzött szocializmus- modell legfőbb sajátossága éppen az volt, hogy önké­nyes elméleti-politikai konstrukcióként elrekesz- tette magát a valóságos fo­lyamatoktól. Így az­tán a szocializmus hova­tovább foglalata lett mind­azon jellemzőknek, amelyek létező formáiból egyre in­kább, egyre kínzóbban hiá­nyoztak. így — bár megértem azt a társadalomlélektani tényt, hogy a valóságos gondok megélése miatt halmozódó haragot vagy dühöt a „pré­dikátorokra” származtatják — mégis úgy gondolom, nem új igékért és új ige­hirdetőkért kellene kiálta­ni! Gondolkoznunk kellene! {Folytatjuk) Kiss Gábor I Az automata vezérlőberen­dezés szerelése folyik Vásá- rosnaményban, a forgácslap- gyárban az új berendezésnél (1. kép). A hatalmas présnél (2. kép) szintén a befejező szerelésnél tartanak, hogy néhány héten belül megkezd­jék a próbaüzemet. (L B. felv.) Szakítani a régi stílussal Jen szóink bele miiieibe...” Görög Jánosné csaknem nyolc évig volt a nyíregyházi Vörös Csillag Tsz pártvezetőségének titkára. Ez év május 26-án az üzemi pártbizottság titkárává választották. 147 párttag összevont taggyűlésen egyhangúlag szavazott neki bizalmat(!) — Lehetőségünk volt vá­lasztani. Tarthattunk volna küldöttértekezletet is, ame­lyen az 5 alapszervezet kül­döttei képviselhették volna az egész párttagságot. Jobb­nak láttuk, ha minden párt­tag közvetlenül él jogával, teljességében érvényesül a pártdemökrácia — mondja az új titkár. — A párttagok igényelték közvetlen részvé­telüket a pb titkára és a bi­zottság megválasztásában. Az 5 alapszervezet külön- külön választotta meg a 7 tagú jelölő bizottságba tag­jait és a különböző munka- bizottságok vezetőit. Ez ke­rült megvitatásra a párttag­ság elé. Megnőtt a pártszerv rangja, önállósága. Az üzemi pártbizottság megkapta a tagfelvételi jogot és fegyelmi jogkörrel is rendelkezik. Sa­ját hatáskörében dönt a jö­vőben ezekben az ügyökben. Csak fontos témákrél — Két és fél hónapja mű­ködik az új 11 tagú üzemi pb. Mit tettek eddig a meg­újulás érdekében? — A párt országos érte­kezletének szellemében újra­gondoltuk teendőinket. Ez azt igényli, hogy bátran néz­zünk szembe korábbi önma­gunkkal, szakítsunk a rossz beidegződésekkel és erre ösztönözzünk, próbáljunk új szellemű pártpolitikai mun­kát kialakítani. Nem lesz könnyű. — Kétszer tanácskozott eddig az új pártbizottság, megvitattuk az új pb mun­kamódszerét is. Ügy döntött a testület: a jövőben minden ülésére csak egyetlen fő na­pirendi pontot terjeszt elő. Fontos szempont: olyan té­mát tárgyaljon mindig a párttestület, amely az egész tagságot vagy annak zömét, illetve a tsz-tagság jelentős részét foglalkoztatja. Mi legyei a napirend? — Újszerű teendőkkel bő­vül a pb hatásköre, beha­tóbban kell foglalkoznunk a jövőben a településfejleszté­si politikával is. Hozzánk tartozik a sóstóhegyi, a sós­tói és a nyírszőlősi körzeti alapszervezet is. A pártbi­zottság úgy döntött, a jövő­ben minden ülésen tájékoz­tatót hallgat meg a tsz idő­szerű gazdasági helyzetéről: legyen a párttestületnek is rálátása és reális helyzet­megítélési lehetősége. Ezek mellett sort kerítünk arra is, hogy a pb-üléseken 5—5 per­ces tájékoztatásokat hallgas­son meg a testület a reszort­felelősöktől, akik beszámol­nak a hozzájuk tartozó terü­leten történtekről. — A felsőbb pártszervek „előírt” napirendjeit teljesen mellőzik a jövőben? — Igen, ha azokat itt ná­lunk nem tartjuk szükséges­nek, időszerűnek. Ha viszont' aktuálisak, hasznosíthatók, figyelembe vesszük a váro­si pártbizottság, illetve más felsőbb pártszerv ajánlásait és a viszonyainkra alkalmaz­va hasznosítjuk. Kikeni a véleményeket — Egyik napról a másikra lehetetlen szakítani a régi stílussal... — Tudjuk, nagyon nehéz lesz az átállás nekünk is, a párttagságnak is. Évtizede­kig hozzászoktattak bennün­ket ahhoz, hogy mindenbe szóljunk bele. Ezzel szakíta­nunk kell. Erre kell ránevel­ni a párttagokat is. A fiata­lokkal bizonyára jobban bol­dogulunk majd, de úgy tű­nik az idősebbekkel nehe­zebb lesz, makacsul ragasz­kodnak a régihez, ahhoz, hogy a párt mindenbe szól­jon bele. Kétségtelen kényes dolog is ez, amolyan kétélű fegyver. Mert ugye, azt sem jelenthetjük ki, hogy ezentúl bennünket nem érdekel sem­mi, hidegen hagyja a pártot minden. A döntések előké­szítésében bizonyára még nagyobb szükség lesz az em­berek, így a párttagság vé­leményére is. Sőt, ha mi po­litizáló párttá, mozgalommá kívánunk válni, akkor ezt fokozni szükséges. — Elkészült a pb második fél évre szóló munkaterve. Mit tartalmaz? — Az új pb fél évre szóló terve politikai feladatokat jelöl. Emberközpontú ez a terv. Minden eseményt, fo­lyamatot ilyen meggondolá­sok alapján vizsgálunk első­sorban. Előírja, hogy erősíte­nünk kell a folyamatos esz­mecserét a tagság és a pár- tonkívüliek között. Ezt ko­rábban a párttagságra szű­kítettük. A különböző dön­tések előkészítésében a jövő­ben széles körű tájékozódás, megalapozott elemzés, javas­latok és vélemények alapján tesszük az asztalra a testü­let javaslatait. Ügy gondo­lom, ezek után már valóban „csak” a döntésekre kell mozgósítani. Ügy vélem a legnagyobb ellenfelünk itt a megszokás. Farkas Kálmán Naponta 800 sertést és 50—60 marhát vágnak le az állat- forgalmi és húsipari vállalat nyíregyházi húsüzemében. A csontolóüzemben a húsokat minőségileg osztályozzák, (cs) A somfa panasza a császlói termelőszö- Jt vetkezet almáskert­jében a gépteleptől nem messze áll egy öreg somfa. Az arra járóknak azért is szemet szúrhat, mert a gondosan ápolt al­mafák rendszeresen ka­szált soraiban egy gyom­mal sűrűn benőtt, száradó lombkoronájú „idegen” nem illik a katonás rend­be. öt a kasza — s eddig szerencsére a fűrész is — gondosan elkerülte. Nem kerülték el viszont a sze­meteskocsik és -talicskák, melyek csinos kupacok­kal gazdagítják egyhangú környezetét. A feje fölött elrepült négy évszázad, melyben lehettek nehéz pillanatok is, kevésbé ha­gyott nyomot rajta, csak az utóbbi néhány évben betegeskedik nagyon. A törzsén keletkezett sebeit tisztogatni kellene, a kör­nyezetét rendbetenni. Nem nagy munka. Bizo­nyára meg is hálálná. Va­lószínűleg csak azért nem teszik, mert nem tudják, hogy mit rejt a gaztenger és a szemétkupac. Euró­pa legöregebb somfáját. A császlói som mellett más panaszos is akadhat még a megyében. Sokan és sokat fontoskodtak már a szabolcsbákai öreg- hársnál és a környezeté­ben is. A nagyari Petőfi-fa, vagy a nyíregyházi Petőfi téren álldogáló páfrány­fenyő hasonló problé­mákkal küszködik. Va­lószínűleg már nem so­káig. De akkor szerencsé­re megszűnik az illetéke­sek gondja, s no persze a fák szenvedése is. Bartha Dénes, Sopron Erdészeti Egyetem növénytani tanszék A lkonyodott. A fiú, kezé­ben egy hosszú napra­forgó góréval terelgeti a libákat. A fehér góréból kí­gyó morzsálódik az ujja kö­zött. Mellette fecskék húz­nak el, mint a fekete nyíl. Anyja szavai jutnak eszébe: „Nagyon hasznos állatok, sok bogarat megesznek — nem szabad őket bántani, mert véres tejet fog adni a tehén Az istállóba rakott fészekhez se nyúlj, mert megérzik, és otthagyják a mindig éhes fi­ókáikat.” A nap egyre piro­sabb, a milliónyi hang egyet­len sóhajtó morajjá olvad össze. A tanyához közel ér­ve hallja annak muzsikáját, kutyaugatás, tehénbőgés, emberi hangok alkotják az alkonyati szimfóniát. Szom­bati alkony — neki ez a legszebb. Ma végre hazame­het újra. A gazda kiadja a heti bért, „Biztosabb ez így, mert ki tudja, visszajösz-e hétfőn” — mondogatja. Ö bíz’ nem is jönne vissza, a hétfő mindig sírással köszön­ti, de menni kell, az iskolai felszerelésre kell a pénz. Ál­modozva húzza a lábát a ho­mokban. Mindig mezítláb jár. A tarlószúrásokat és szúnyogcsípéseket mint me­leg takaró fedi be a por. Né­zi a szekérutat, észreveszi, hogy egy hangya igyekszik keresztül. Megáll, hogy rá ne lépjen, ha lenne ideje, fogna neki szúnyogot, hadd szorgoskodjon vele. A libák hajbókolva sokat „beszélget­nek”. Elégedettek, a tarló A libapásztor bő asztal, a tó vize, nekik csak ez kell. Jó lenne érte­ni, miről társalognak, de az ember csak a mesében érti az állatok nyelvét. Azért rossz nekik, fehér jószágok­nak — ők nem tudják, hogy holnap vasárnap lesz — gon­dolja. — Megjöttél, Mityu fiam? — ébreszti fel az álmodo­zásból a gazda bagórágta hangja. Egyik kezével sur- cát összefogja, másik ke­zében egy szíjostor. — Meg­van mind? — Remélem nem mentek a tengeribe! — Nem, nem Józsi bácsi. — S meg sem várja, hogy mond-e még valamit az öreg. A verécét nyitva hagyva ro­han be a konyhába. Az aj­tóban érzi a kemence felől áradó ínycsiklandozó illatot. A gazdaasszony süti a hét­végi mákos-, meg almás-, kürtöskalácsot. Holmiját elő­kotorja, irány a vályú. Meg­mosdik, s csak úgy vizes kézzel simítja hátra a ha­ját. Ütra kész. — Várd meg, kihűl a ka­lács, szelek belőle! — ma­rasztalja az asszony. — Csak csomagolja be, majd útközben megeszem, s fogja is a szalvétába tett tésztát és a pénzt. Az „Isten áldjon”-t már a kapuból ki­áltja tvissza. Dehogy is nyúlna a kalácshoz, mely egész úton ott melegíti az oldalát. — Megjöttem, édesanyám — kiált be a tornácról. Lesz is erre „riadalom”. A kutya a nadrágjába kapaszkodik, két kishúga a nyakába csim­paszkodik, csak az anyja áll az ajtóban, s törölgeti a sze­mét köténye sarkába. — Mit hoztál nekünk? — hangzik el az érkezőt foga­dó gyerekek szájából a kér­dés. A konyhába érve a sötét miatt már alig látni. „Még a levegő is másabb itthon.” Pattog a tűz a csikótűzhely­ben, a széken macska mo- sakszik. Az anyja lámpát gyújt. Szétosztja a kalácsot. Neki is lekanyarít egy jó da­rabot. — Én már ettem — da­dogja, és húgainak adja a részét. — Akkor csak egy hara­pást! — unszolja tovább, s ő nagy nehezen lenyel egy fa­latot. Mesélj fiam, hogy vagy, hogy megy a sorod, jól bán­nak veled? Boldogan kuporodik anyja mellé, s hadarni kezdi, mi mindenben volt része az egy hét alatt. Kishúgai szájtát- va hallgatják, talán kicsit irigykednek is rá — a liba­pásztorra. Dankó Mihály

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents