Kelet-Magyarország, 1988. július (45. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-09 / 163. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET Fordul a világ az iskola körül Iskolák tekintetében megyénk jelenleg jobb helyzetben van az országosnál, 15 év alatt Szabolcsban egyharmadával gyarapodott a tantermek száma. Ilyenformán az avatatlan némi megütközéssel hallhatta a napokban megtartott, a mögöttünk lévő tanév tapasztalatait összegző értekezleten, hogy az oktatás sokat emlegetett tárgyi (és személyi) feltételei nemhogy egyre javulnának, valójában romlanak — megyénkben is. A szép új iskolák nem vigasztalják azokat, akik továbbra is méltatlan körülmények között szűkölködnek. iVíég azt a hátszelet sem tudjuk kihasználni, amit az általános iskolások korosztályának csökkenő létszáma adna. Pénzügyi okokból sok helyen kénytelenek ösz- szevonni a kisebb létszámú tanulócsoportokat, noha ezekkel a csoportokkal lényegesen eredményesebb munkát lehetne végezni. De nem is általános a létszám- csökkenés, Nyíregyházán, Mátészalkán még ma sem jutottak lélegzethez az iskolák. A középiskolákban pedig csak most kezdenek sűrűsödni a gondok. Már azjdén is kaptunk némi ízelítőt — mint a szóban forgó értekezleten is elhangzott, most először esett meg, hogy a továbbtanulni szándékozó nyolcadikosok közül 300- nak sehol sem tudtak helyet szorítani. S ez a szám csak nőni fog, 1992-re akár a háromezret (!) is elérheti, ha nem épül legkevesebb 80 középiskolai tanterem. Márpedig erre a jelenlegi kilátások szerint nem számíthatunk. A szakemberek „konténer-programot” fontolgatnak, tehát mindig odatelepítik a tantermeket, ahol szükség van rájuk. Döntés előtt mindenesetre alaposan mérlegelni kell, valóban ez lenne-e a legésszerűbb megoldás — egyáltalán: hogy néz ki egy ilyen „hordozható iskola”? Hosszas töprengésre mindenesetre nincs idő! S a „tárgyi feltétel” még csak az egyik része a dolognak. Ennél fontosabbnak érzem az immár krónikus, sőt, egyre súlyosbodó pedagógushiányt. Évente 140— 150 tanító, 200—220 tanár, 20—25 gyógypedagógus hiányzik az általános iskolákból. De legalább az óvodákban és a középiskolákban — viszonylag — megnyugtató volt a helyzet. Most már ennek is vége: míg három évvel ezelőtt csak 23 üres óvónői hely volt a megyében, addig jelenleg 57. Ugyanez a tendencia figyelhető meg a középiskolai tanári állásoknál — 66-ról 121-re emelkedett a betöltetlen státusok száma. A pályázati rendszer — enyhén szólva — nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A realitásokat mérlegelte és vette tudomásul a megyei tanács, amikor úgy döntött, hogy 1988 szeptember elsejétől előzetes engedély nélkül is állást változtathatnak a pedagógusok (a képesítés nélküliek is) — érvényesüljenek a keresletkínálat törvényei. s _______________A középiskolák tanárgondjain úgy szeretnének enyhíteni, hogy ajánlják az általános iskolai pedagógusoknak: szerezzék meg az ehhez szükséges végzettséget, s az ő megüresedő helyükre kerülnének a pályakezdők. Nyilván kényszer- megoldásról van szó, aminek az a racionális magja, hogy ötször annyian jutnak be a főiskolára, mint az egyetemek tanárszakjaira. Évek óta úgy százan jelentkeznek egyetemre, közülük minden másodikat vesznek fel, s ez bizony nagyon kevés ahhoz, hogy elegendő pedagógus legyen. Az igazi megoldást természetesen a pálya presztízsének növekedése jelentené. Hiszen ismeretes, hogy a már eredendően is kevés egyetemista tekintélyes része el sem indul a pályán. Ez egyébként a főiskolásokra is jellemző, például az idén végzett 421 hallgató közül 123-an sehová sem pályáztak. De aki el is szánja magát, mindenekelőtt városba igyekszik, „legrosszabb esetben” is városiasodó nagyközségbe. Szülőföldjükre talán többen visszatérnének — ha szorosabb lenne a kötelék, ha éreznék, szükség van rájuk. Most talán majd a szülőföld is jobban átérzi felelősségét. Mert bizony ők sem tettek, tesznek meg mindent. Tavai’’ a megyei tanács anyag. támogatást adott azoknak a kis gimnáziumoknak, amelyek főiskolai előkészítőt szerveznek tanulóiknak — mindössze a fehérgyarmatiak éltek a lehetőséggel, holott Mátészalka, Nyírbátor körzetében is számos olyan település van, ahol évek óta súlyos gond a pedagógushiány. Eddig az oktatás-nevelés elemi feltételeiről volt szó, amelyek erőteljesen befolyásolják, de azért el nem döntik, végül is mennyire eredményes az iskola munkája. Ez egyre inkább magán az intézményen múlik, azon, hogy mennyire képes megvetni a lábát az önállóság ma még ingoványosnak érzett talaján. Az önállóság felelősség- vállalást és megmérettetést jelent — képes-e a pedagógus többre, másra, mint utasítások végrehajtására. A tapasztalatok szerint egyelőre sokan ódzkodnak tőle, hogy elengedjék a tankönyv, a tanterv, a megszokott módszerek sokat szidott, de mégiscsak kényelmes, mert biztonságos fogódzóit. Ehhez nagyobb tájékozottság, felkészültség is kell. Sajnos, a pedagógusok nem is jelentéktelen részének szellemi fegyverzete elmarad a kívánatostól. Ez persze nemcsak az ő hibájuk — a mentségek (alacsony fizetés, agyonhajszolt- ság, a sok „jobb híján lett” pályatárs) közismertek. Az iskolát körülvevő, változó világ remélhetően kikényszeríti ennek a folyamatnak a visszafordulását, hiszen jórészt a pedagógusokon múlik, a jövőben olyan generációk kerülnek-e ki az iskolákból, amelyek képe- .sek talpra állítani az országot. Gönczi Mária ______________________J 1988. július 9. Németh Péternél, aki egy napig volt állami gondozott, nem akart a Tihanyi Apátság tulajdonosa lenni, és aki nem ragaszkodik a vezetői székhez, mert Tárja a kutatómunka Háta mögött a falon Jósa Andrásnak, a múzeum névadójának portréja, az íróasztal és a faragott szék egykor a vármegye alispánjáé volt, a neorene- szánsz nagyszekrény Odeschalci hercegé, a bíborszín ülőgarnitúra Benczúr Gyuláé. Szemben a falon padlótól mennyezetig egy nagyméretű, 17. századi németalföldi gobelin, munkálkodó békés polgárokat ábrázol. Ebben a környezetben dolgozik Németh Péter megyei múzeumigazgató. Véletlen-e, hogy életéről beszélve a múlt, a gyermek- és az ifjúkor tűnik elő a legelevenebben — hiszen maga is a múlt kutatója: régész és történész. Munkájáról a nemzetközi elismertségről, publikációiról talán azért mond kevesebbet, mert dicsekvésnek vélné? A legtöbb emlékkép ami előjön a múltból, a megélhetéssel kapcsolatos — korán kellett a maga lábára állnia. A pedagógusokat és az egészségügyi dolgozókat mint mondja, már akkor is nyomorultul fizették — édesapja tanító volt, édesanyja védőnő. A gyerekek is kivették részüket a ház körüli munkákból, a vakációban pedig végig dolgozott minden nyáron, hetedikes korától. Volt kőműves mellett segédmunkás, öszvé- res kordéval teherhordó rakodó, bármit elvállalt lakóhelyén, Sümegen, a vár közelében, merthogy ott ásatások folytak. Így aztán ezek a nyarak nemcsak arra voltak jók, hogy besegített a családi kasszába, megkereste a kék öltöny árát, amiben érettségizett, felvételizett, hanem fokozatosan elmélyült az érdeklődése a régészet iránt. És milyen boldog volt, ha a múzeum vezetője időnként megengedte, hogy ő legyen az érkező csoportok idegenvezetője. Környezetében csak „az ószeres fia” volt a beceneve — édesapja gyűjtögetett régiségeket a sümegi múzeumnak. Talán innen is az indíttatás ... Történelem—régész szakot végzett az Eötvös egyetemen, mindvégig kitűnően és jelesen, azt mondja, kizárólag a nagyobb ösztöndíj miatt tanult jól. Az első év volt a legnehezebb, édesapjuk akkor már nem élt, édesanyjuk kórházba került, a négy gyereket állami gondozásba akarták venni. Egy napra ez meg is történt, a papírforma miatt, hogy a ruhacsomagot megkaphassák. Akkor jutott élete első télikabátjához ... Üjabb emlékkép: találkozás Szabolcs- Szatmárral. Kisvárdán kezdte élete első önálló ásatását. Kifejezetten taszító- nak találta a helyet, dunántúli szemének szokatlan volt az itteni szegénység, a skanzenba való épületek. Azt gondolta: akkor lássa még egyszer Szabolcs- Szatmár, amikor a háta közepét. És 1965-ben mégis megpályázta a meghirdetett állást nyírbátori születésű feleségével együtt azért, mert — megint a megélhetés — szolgálati „férőhelyet” hirdettek. Az volt az első nyíregyházi Ahová kevesen léphetnek be: olasz kar- tauzi kolostor előtt, annak prokuráto- rával — 1965-ben. „lakásuk” nyolc négyzetméter, ablak nélkül, ivóvíz nélkül. De az már az övék volt! És volt munka! Tiszaeszlá- ron kamrában, dikón kapott „szállít”, de nem az volt a lényeg, hanem, hogy megtalálta a földben a nevezetes honfoglalás kori korongpárt, ami egy hölgy hajfonatát ékítette több mint ezer éve. Meghatározó volt ez a kezdés: az életét a magyar nép történelmének tanulmányozására tette fel, mégpedig a középkorra. Azt kutatja, hogyan zárkózhatott) fel egy idegen keleti kultúrával érkezett nép az európai kultúrához. A honfoglalástól a mohácsi vészig tart a kedvenc kora, ásatásait, tudományos munkáját erre alapozza, ebben a témakörben ért el országosan és nemzetközileg is jegyzett szakmai sikereket. Egyik szerzője a Magyarország régészeti topográfiája című kötetnek. Hat könyve jelent meg, a rangosabb tudományos publikációk száma száz körül van. Most adták ki Nümbergben az egyik munkáját, a gepidák Felső-Tisza vidéki vándorlásáról. A közeljövőben készül egyébként Nürnbergbe, egyik kollégájával, németül fog előadást tartani. (Beszél még oroszul, olvas latinul és elboldogul az angollal, a franciával is.) Több mint húsz évre visszatekintve az egyik legértékesebb munkájának a Szabolcs községben lévő Mudrány-kú- ria megmentését tartja, amit téglánként akartak kiárusítani. A legnagyobb szabású vállalkozása 12 évig tartott, annyi ideig üldözte, mint mondja, a bulldog szívósságával a nyíregyházi tűzoltóság relikviáinak nyomait, amíg Linzig eljutott. És mi a legkedvesebb munkája? Mindig az, amivel éppen foglalkozik. Most például a nyírderzsi templom körüli ásatások. Azt szeretné, ha az épület a feltárásokon nyert információk fel- használásával visszanyerné eredeti középkori arcát... Tanítani mindig szeretett, fontos számára a pedagógiai tevékenység, szükségletének érzi, hogy fiatalok között legyen. Ezért vállalta el nagy örömmel a történelem tanítását a tanárképző főiskolán és folytatja immár húsz éve. Ezzel kapcsolatban említi meg, hogy újabban egy érthetetlen jelenséggel találkozik; olyan pedagógus generáció nő itt fel, amelyik még a középiskolai tananyagot sem ismeri. Most például a múlt tanévben a történelem szakos elsősök nyolcvan százalékát meg kellett buktatni. Ezt munkája kudarcának érzi. Ugyancsak fontos az életében, talán az egyik legfontosabb dolog, a barátság. öten tagjai a baráti társaságnak — amit a feleségek neveztek el „Ökör- kör”-nek — akik 1971 óta minden hétfőn délután összeülnek és beszélgetnek. Főiskolai tanárok a barátai és (állítólag a nőket kivéve) mindenről szó van ezeken a találkozókon: irodalomról, tudományos életről. Nagyon nagy eseménynek kell történnie, hogy valamelyikük távol maradjon — és ez így megy már 17 éve. E ragaszkodást tekintve érthető a tavalyi döntése, amikor hívták haza Veszprémbe, nagy lakásért, nagy fizetésért — és nem megvetendő poszt a Tihanyi Apátság „tulajdonosának” lenni — de azt mondja, 48 évesen nehezen köt már újabb kapcsolatokat, újabb barátságokat az ember, ha szétszakítaná a meglévőket. Tizennégy éve nevezték ki megyei múzeumigazgatóvá, a hálózathoz 7 tájmúzeum, négy emlékszoba és két kiállítóhely tartozik. Ügy érzi, vezetői érdem is az, hogy a mai anyagi viszonyok közepette, amikor a megye múzeumi intézményeire mindössze 16,5 millió forint jut évente, sikerült ezt a hálózatot jó „kondícióba” hozni és a tájmúzeumok élére olyan személyeket állítani, akik tényezőnek számítanak a megye kulturális életében. Sikerült a megye vezetőivel olyan kapcsolatot kialakítania, hogy nem zárt ajtókra és süket fülekre talál egy-egy kérdéssel — például lakáskérdés megoldásával. És úgy gondolja, most már nemzetközi szinten is méltóképp léphet „porondra” a múzeumi hálózat:- tavaly Ausztriában volt bemutató, rendszeresek a cserekiállítások az ungváriakkal, s jövőre itt lenne nálunk a nemzetközi régészeti konferencia. Jellemző vezetői alapállására: jobban örül annak, hogy munkatársai közül többen szerezték már meg a kandidátusi fokozatot, mintha ő maga is kandidátus lenne már — amiről egyébként nem mondott le. Viszont a vezetői teendők, a múzeumi hálózat működtetésének, fenntartásának gondjai, adminisztrációja sokat igényel a munkaidőből, amit szíve szerint inkább tudományos kutatásra fordítana. Nem is titkolja, nem szeretne vezetőként nyugdíjba menni, és reméli, hogy a következő években megtalálják azt az embert, aki alkalmas lesz ezt a munkakört betölteni. Azt vallja: tudni kell a vezetői székből elmozdulni — talán alkalmat ad erre majd a Jósa András Múzeum fennállásának 125. évfordulója — és akkor csak a tudományos munkának élhetne, a sok ezer cédulának, rajznak, fotónak, ami a régészeti kutatásokat tartalmazza. De azt még szeretné elérni, hogy a múzeumi hálózat nagyobb támogatást kapjon — mert miközben minden területen megfigyelhető a kulturális értékvesztés, a múzeum mindennek ellenére — látogatottságát tekintve — ma a legnépszerűbb közművelődési intézmény. Ami valamelyest talán kárpótolja azokat a tudósokat, akik Németh Péterhez hasonlóan végzik tudományos munkájukat, a kis fizetség ellenére is nagy és szent elhivatottsággal. Baraksó Erzsébet---------------------------------------------------\ Villányi László: Nagyapa ■ Két fiam ott született, abban a győri kórházban, hol térdkalácsodat hagytad; hogy is sejthetted volna: hova Beregszászról téged vitt aa első világháború, lyányodat viszi férjhez a második: s a kettő közt építettél, mint ahogy én akarok, ha nem is házakat; titkot sejtettem K. u. K. ládádban, s néhányra leltem általad; innét száz méterre sétáltunk, naponta nézek vagy megyek arra: ott sírtam anyámmal, pedig azt sem tudtam: a távirat Beregszászról érkezett; hiába is tagadnám: arról, hogy rég nem vagy, úgy megfeledkeztem már, mim te, olykor, a szétlőtt, kioperált térdkalácsról. s ___________________J Családi fotó Sümegen: édesanyjuk és a négy fivér — a hajóskapitány, a villamos- és az építészmérnök, a mama mel lett jobbról a legidősebb testvér. KM e
