Kelet-Magyarország, 1988. július (45. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-02 / 157. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1988. július 2. Ezeregy plusz egy Irodalmunk japán professzora Debrecenbe készülök, hogy találkozzam a Kölcsey Ferenc Művelődési Központba látogató japán professzorral. Fogom a magnót, a fényképezőgépet — mindkettő japán gyártmány, ami manapság világszerte egyet jelent a kiváló minőséggel. Bámulatos szorgalmukkal, tanulékonyságukkal a felkelő nap országának lakói megteremtették a világ egyik legerősebb, legfejlettebb gazdaságát. S miközben csodáljuk a japán csúcstechnikát (bárcsak tanulnánk is tőlük — mint ahogyan ők tanultak mindenkitől, akitől lehetett és érdemes volt!), hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, hogy magáról a japán népről, kultúrájáról, történelméről általában csak felszínes, közhelyes ismereteink vannak. Pedig így aligha érthetjük meg a „japán csoda” titkát. Szerencsére az érdeklődésnek egyre több jele mutatkozik. Nemrég Budapesten megalakult a Magyar—Japán Baráti Társaság is, amelynek máris mintegy 800 tagja van az országban. A társaság egyik rendezvényeként került sor Tokunaga Jaszumoto professzor debreceni előadására. Japán legnevesebb hungarológusa az országa és hazánk közötti kulturális kapcsolatokról beszélt, amelyeknek immár két évszázados történelmük van. — Jelenlegi -^ismereteink szerint Jelky András, a bajai születésű világjáró volt az első magyar, aki Japán földjére lépett. Mindössze annyit tudunk róla, hogy Na- gaszakiban járt. Öt kortársa, Benyovszky Móric követte. A kalandos életű utazó 1771- ben, hajóval jutott el Kamcsatkáról Japán egyik déli szigetére. Mind ő, mind Jelky csak rövid időt tölthetett Japánban, hiszen akkor még külföldiek nem tartózkodhattak az országban, kivéve a kereskedőket, akik számára külön helyet jelöltek ki. Benyovszky életrajza egyébként 1970-ben meg is jelent Japánban. Az 1868-as Meidzsi-restau- rációt polgári reformok sora követte, Japán megnyitotta kapuit, amelyen nemcsak az idegenek léphettek be — a japánok számára is utat engedett a világba. Száznál is többen kaptak olyan megbízást, hogy kerekedjenek fel, tanulmányozzák más államok berendezkedését, életét, gazdaságát. Csaknem két évig tartott ez a tanulmányút, amelynek során Európa és Amerika tucatnyi országában tájékozódtak a szigetország fiai. — Az 1880-as években számos jogtudósunk ellátogatott Bécsbe, ahonnan néhányan Magyarországra is át-átruc- cantak szórakozni... Egyik híres írónk kétszer is járt az önök országában, sőt, utána Turinban felkereste a már nyolcvanas éveiben járó Kossuthot, erről regényt is írt. A századforduló táján egyik tudósunk egy évet töltött Magyarországon, és egész életében megőrizte érdeklődését a magyarok iránt. Tokunaga professzor úr maga is találkozott ezzel a tudóssal, aki sokat mesélt magyarországi élményeiről. — Ugyanis abban az időben már én is foglalkoztam a magyar irodalommal. Vonzalmam egészen a gyermekkorba nyúlik vissza. Egy több nép meséit tartalmazó gyűjteményben olvastam a Balatoni rege című történetet. Ekkor találkoztam először Magyarország nevével. Aztán gimnazista koromban láttam Molnár Ferenc Liliom című darabját az egyik japán színház előadásában. Nagyon tetszett, elhatároztam, alaposabban is megismerkedem ennek a népnek az irodalmával. A nyelvet is szerettem volna megtanulni, de egyetlen tanárt sem találtam ... Végül rábukkantam egy németül írott könyvre, amelyben más nyelvek mellett a magyar amolyan kivonatát, legfontosabb szabályait is közölték. Így kezdődött . .. Az egyetemen én voltam az egyetlen diák, aki a magyarral foglalkozott. Beszélni nem tudtam, nem volt kivel. Az első világháború után valahogy odavetődött ugyan néhány hadifogoly Szibériából, de amikor én találkoztam velük, már nem tudtak olyan jól magyarul. Először 1940-ben nyílt alkalmam a nyelvgyakorlásra, amikor cserediákként Budapestre jöttem. Pár hétig egy panzióban laktam, és nagyon csodálkoztam, hogy igyekszem mindenkivel magyarul beszélni, mégsem érti senki ... Később az Eötvös- kollégium lakója lettem, akkor már jobban megtanultam magyarul, lektorként is dolgoztam az egyetemen. Az idő tájt — a követség munkatársain kívül — Tokunaga Jaszumoto volt az egyetlen japán hazánkban. Korábban — egészen pontosan 1923-ban — egyszerre négy honfitársa is tartózkodott Magyarországon: egy nyelvészprofesszor, egy biológus és egy fordító. Valamint még valaki, aki Szemere István zsokéja lett. . . Érdekességképpen megemlíti a professzor úr, hogy egyszer egy tokiói antikváriumban rábukkant egy japán—magyar szótárra, amibe a hajdanvolt tulajdonos bejegyezte, hogy a szótárt Bábolnán vásárolta . .. Japánban nagy becsben lehettek a magyar lovak, a császár kedvenc lova is magyar volt. De térjünk vissza Tokunaga professzorhoz, aki elmondta, hogy bár Japánban egy tokiói - és két oszakai egyetemen is lehet magyarul tanulni, jelenleg mégis ő az egyetlen, akinek hivatása a magyar nyelv és irodalom kutatása, tanulmányozása — ezzel a tudománnyal bizony nehéz álláshoz jutni. Ami nem jelenti- azt, hogy a japánok kevéssé érdeklődnének hazánk iránt. A már említett Molnár Ferencen kívül más szerzők is ismeretesek a szigetországban : bemutatták Lengyel Menyhért Tájfun című drámáját, Örkény István Tóték- ját, Bartók Kékszakállúját. Ismerik filmművészetünket, Jancsót, Kosa Ferencet, Szabó Istvánt. A legtöbb figyelmet azonban zenénknek, zeneművészeinknek szentelik — nagy sikert aratott Japánban Ferencsik János, Fischer Annie, Ránki Dezső, Kocsis Zoltán, Sass Sylvia és sokan mások. Szerzőink közül Bartók mellett Kodály Zoltán a legkedveltebb. Nagyon sokat tett hazánk megismertetéséért Tokunaga professzor is, akit ezért a tevékenységéért 1986-ban a magyar csillagrenddel tüntettek ki. Saját bevallása szerint Ady Endre a kedvence, noha az ő verseit igen-igen nehéz japánra átültetni; Ba- bitsot, Móriczot, Kosztolányit is kedveli, most elsősorban velük, s a magyar regényekkel foglalkozik. 1959- ben könyvet írt a magyar népmesékről, 1982-ben a budapesti régiségkereskedőkről. Ö is lefordította Molnár Ferenc Liliomát, egy kis kötetre való Ady-verset, Balázs Béla Az igazi égszínkék és A kékszakállú herceg vára című művét, sok más magyar író novelláját. — Magyarországot második szülőföldemnek vallom. Most már nyolcvan felé közeledem, de igyekszem még sokat dolgozni. S hogy nem fáraszt-e az utazás? Nekem ez orvosság ... Gönczi Mária Tallózó ■ Mi lesz veled, magyar irodalom? — kérdezték sokan akkortól kezdve, hogy sorra távozott az a nagy nemzedék, amely a két világháború közötti időszakban robbant be irodalmi életünkbe, s amely életművét 1945 után teljesítette ki. Déry Tibor, Németh László, Veres Péter, Illyés Gyula és a többiek halála valóban semmi mással nem helyettesíthető veszteséget jelentett és jelent mindmáig; az életnek, s így az irodalomnak is az a rendje azonban, hogy a nemzedékek kövessék egymást. Nagy rendet vágott a halál az utóbbi két évtizedben, de folyamatosan léptek színre a méltó folytatók, s az irodalomértő azt is tudja, hogy „nagy öregek” vannak ma is, s reménykedik, hogy lesznek eg}' évtized múlva, az ezredvégén is. Itt van például 1988 júniusa, amely több jeles születés- napi évfordulót is kínál, s természetes, hogy irodalmi folyóirataink többsége megemlékezik ezekről. Az Üj Írás mindháromról: Sőtér István és Weöres Sándor 75. és Szentkuthy Miklós 80. születésnapjáról. A Tiszatáj még májusi számában közölt ösz- szeállítást -Szeged jeles szülöttéről, Sőtér Istvánról, most pedig ugyanezt teszi Szentkuthy Miklóssal, akitől egy | regényrészletet és két terjeAz a számtani művelet, amelyet e jegyzet címe kijelöl, eleve pontatlan, bár valamit kifejez a lényegből. Az Ezeregy éjszaka meséi ki tudja, hány, de legalább ezeregy variációban fordultak elő ezidáig átiratban, musical formájában, Pasolini híres filmváltozatában, néha szigorúan ragaszkodva az ősi ind-perzsa alaptörténethez, illetve arab megfelelőjéhez, néha pedig a felis- merhetetlenségig eltávolodva tőle. A plusz egy ezúttal Bruno Corbucci filmje, az Aladdin. Bár a rendező neve ismerősen csenghet a mozijárók előtt, vigyázat, ez a Corbucci nem az a Corbucci, akit ismertünk, hanem annak testvére, s először szerepel munkája a magyar közönség előtt. Bizonyos, hogy Sokan lesznek, akik mind a forgalmazókat, mind az alkotókat hálával emlegetik az Aladdin megtekintése után. A mai magyar közönségigény és ízlésvilág elég pontosan körvonalazható, a nagy többségé mindenképpen, így a prognosztizált siker minden bizonnyal teljes lesz. Mivel borsó is van, fal is van, miért ne folytassam azt a tevékenységet, amelyet ezeken a hasábokon évek óta művelek. Az Aladdin egyetlen szóval minősíthető film, ezt azonban nem merem papírra vetni, mert bár szerepel az Értelmező Kéziszótárban, félek, hogy a szerkesztő a finomabb ízlésű olvasók érdekének védelmében kihúzná a szövegből. Ezért inkább megkísérlem körülírni, bár tudom, hogy ezzel népszerűtlen feladatra vállalkozom. A filmterjesztő megkérdi majd, miért nem tudok örülni annak, ha végre bejön a néző a moziba, a Búd Spencer-rajongók pedig talán élesebben fogalmaznak. Bruno Corbucci filmjéből egyetlen tanulságot tudok levonni: nemcsak a papír türelmes, hanem a celluloidszalag is. Ha nem lenne az, nyilván fellázad annyi ízléstelenség nyomán, amennyit az olasz rendező „jóvoltából” hordozni kényszerül. A televízióban nemrég láthattuk Milos Forman csodálatos filmjét, a Hairt. Abban beszél az egyik szereplő az agymosásról. Ha létezik ilyesfajta művelet, ahhoz delmes beszélgetést publikálnak. Mind Sőtér, mint Szentkuthy a hetvenes években vált ismét ismertté prózaíróként, korábban Sőtért az irodalomtörténészi tevékenység, Szentkuthyt pedig a korábbi művei és szemléletük iránti fenntartás sodorta epikánk perifériájára. S hogy visszatérésük milyen erejű, azt Szentkuthy idei Kossuth-díja is fémjelzi. A legszélesebb irodalmi közvélemény számára bizonyára Weöres Sándor 75. születésnapja a leginkább figyelemre méltó esemény. Még tágabban kell szólani, mert nem is csak az irodalmi közvélemény, hanem az egyetemes magyar kultúra ünnepéről van szó. Hiszen Weöres Sándornak legalább egynéhány művét talán minden magyar ember ismeri, s az ő esetében nyugodtan mondhatjuk, hogy még olyanok is, akik írni-olvasni sem tudnak, mert már az óvodában találkozik mindenki a műveivel, s ha a nevét esetleg nem is jegyzi meg, a verseiből néhányat bizonyára megőriz. A magyar költészet, a magyar nyelv ritmusa, dallam- és képvilága, kimeríthetetlen varázsa szempontjából ugyanazt a nevelő-, a művészet hatalmára eszméltető munkát végzi Weöres, mint Kodály végezte az énekkel. megfelelő segédeszköznek ajánlható az Aladdin. (Akad néhány társa is egyébként a közelmúlt kínálatából: a feltámadó vadnyugatról szóló primitív sci-fi utánzat, vagy a vámpirológiai förmedvény a denevérügyletről, s néhány további „gyöngyszem” hozzájárul a tudatlazításhoz.) Szinyor Corbucci bizony beletörölte maszatos kezét Seherezáde fátylába. Nem az a baj a filmjével, hogy a cselekmény áthelyeződik mai környezetbe, mert akár remekműveket is említhetnénk, amelyekben a régi történet megmarad, de hozzáigazodik a megváltozott történelmitársadalmi viszonyokhoz. (Trisztán és Izolda tragikus szerelme Delannoy Örök visszatérésé ben ugyanúgy megrendít, mint az eredeti.) A csodalámpa dörzsölésével életre hívott szellem meséje valójában fel is kínálja ezt a lehetőséget, így hát az ötlet ellen sem tiltakozom, az viszont megbocsáthatatlan, ha egy alkotó az önmaga által kialakított játékszabályokat nem tartja be. A mese világát alárendelni önkényes ötletek szabadon érvényesített sorozatának, ez még ebben a műfajban sem megengedhető. A mese mindig logikus rend szerint építkezik. Sajátos logika szerint ugyan, de önmagához mindig következetesen. Ha a film arról szólna, hogy a lámpa jótékony szelleme, felhasználva csodás erejét, megsegít egy ma élő, szegény sorsú kisfiút, a mese szabályai szerint elfogadnám a fikció ütköztetését a való világgal. A baj azonban az, hogy a Búd Spencer küllemét magára öltő szellem bugyuta is, követ- kezetlen is, az a társadalmi környezet pedig, amelyben a Az eddig megjelent folyóiratok többsége verssel és szóval is köszönti a modern magyar líra egyik legna- gyobbját. Kiemelkedő az Alföld összeállítása. Ágh István, Farkas Árpád, Határ Győző és Kiss Tamás versei más-más módon és más-más szemszögből mutatják be ezt a költészetet, de mindegyik igaz és hiteles, megfelel e líra „ezerarcúságának”. Többek közt ezt is állítja Esterházy Péter tisztelgő írása: „Pessoából mondjuk van négy. WS-t nem lehet összeszámolni, annyi”. Esterházy személyes emlékek szilánkjaiból ad kettős portrét a költőről és befogadójáról, s ezt teszi Fodor András is esszéjében. Gondolom, néhányan meghökkennek majd egyik állításán, pedig igazságtartalma kétségbevonhatatlan: a jövő századból visszanézve „Weöres Sándor lesz az újkori magyar költészet Arany Jánosa, a páratlan géniusz, ki mégegyszer képes volt nyelvünk valamennyi hangszerét megszólaltatni”. A Kortársban Csorba Győző és Orbán Ottó költeményei, Bata Imre és Szepesi Attila műelemző esszéi köszöntik a legnagyobb élő magyar költőt, a Jelenkorban pedig Csorba Győző, Kajetan Kovic és Lengyel Balázs. Az Új Írásban és a Tiszatájbazi cselekmény játszódik, sehol sincs a világban, csak az alkotó képzeletében, de úgy tálalja, mintha valóságos lenne. Az a gyerekkereskedés például, ahová az Aladdinnak becézett, valójában A1 névre hallgató kisgyerek bekerül, már a létével anakronisztikus, nem beszélve arról, ahogy ott az események alakulnak, mert az még egy kisiskolás képzeletét is alulmúlja. Corbucci, mint egy amatőr, aki frissiben jutott felvevőgéphez, úgy játszik a stop- trükknek nevezett megoldással. Van szellem, nincs szellem, van szellem, nincs szellem. Mármint a palacké, akinek mellesleg igazolványa van arról, hogy ő kiféle, miféle. Azaz minden van ebben a filmben, csak éppen a szellem, az átvitt értelmű szellem hiányzik belőle. A stoptrükkel disznóvá lehet változtatni a gyerekkereskedőket, ami Homérosz óta nem éppen eredeti ötlet, a bagdadi tolvaj repülő szőnyege meg csak a szomszédból kölcsönkért motívum, s ha meggondoljuk, hogy mellesleg majdnem megoldódik a rakétafegyverek általános és teljes megsemmisítése, akkor felhőtlen lehet a boldogságunk. Búd Spencer a két műszakra beprogramozott szellem. Éjszaka szolgálaton kívül van, s ha elfelejtik erre az időre láthatatlanná tenni, mindenféle veszély fenyegeti. Szerepében olyan, mint bármelyik korábbiban: lassan, megfontoltan, de teljes biztonsággal osztja a pofonokat és az igazságot. De mintha kevesebb meggyőződéssel tenné, mint régen. Talán ő is unja? Hamar Péter Tandori Dezső költeményei említendők, s ugyanő szerepel egy esszével az Alföld összeállításában is. Az sem volna meglepő, ha az Életünk még meg nem jelent júniusi számában is szerepelne, ahol szintén lesz WS-köszöntés. Az Életünk nek azonban egyelőre az 5. száma látott napvilágot, s benne több anyag foglalkozik Márai Sándorral, akinek ugyan most nincs évfordulója, de szintén nagy örege irodalmunknak, mégha ezt mostanában sajnálatosan kevesen tudják is. Újraközlésben olvashatunk két „elfelejtett” Márai-cikket 1933 januárjából, amikor az író Berlinben járt, s részt vett egy náci nagygyűlésen, ahol Hitler szónokolt. A leírás ma is friss és elgondolkoztató, s az a végkövetkeztetés is, amely politikailag ugyan túl optimista, a veszélyt mégis pontosan érzékeli. Ügy látja, hogy a németeknek csak egyötöde náci, de „Amíg ez az egyötöd együtt van és összetart, addig szó nem lehet békéről a világon”. A továbbiakban Rónai László az író Naplóját, Erdődy Edit A kassai polgárok című drámáját elemzi. Talán ez a kis összeállítás megtöri a jeget, s Márai — legalább a műveivel — visszatér az anyanyelv anyaországába. V. G. AZ ÖRDÖG JOBB ÉS BAL KEZE. Képünkön: jelenet a színes, szinkronizált olasz—NSZK westernfilmből. A KM VENDÉGE^ KM Alföld, Kortárs, Életünk
