Kelet-Magyarország, 1988. július (45. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-02 / 157. szám
KM ÍÉTVÉGI melléklet 1988. július 2. • V ajon találok-e még olyan embert Debrő-bokorban, aki megmondja majd, mit jelent az, hogy zsinka. Azt, hány hold föld volt egy kötélalj? — tűnődöm a keskeny homokúton, miután Kazár-bokorban hagytam az autót, ott, ahol vége szakad a kőnek. Most már látom, nem lett volna muszáj a gyaloglást választanom, hiszen előttem jó néhány kocsinyom, mind-mind Debrőbe, s még távolabb, Bedő-bokorba visz. Mellig érő rozsban kanyarog az út, a homok még őrzi a hajnali zápor nyomát. Vízcseppek csillognak a kalászokon, lent a völgyek párát lehelnek. Sehol egy teremtett lélek, még a friss akácerdők is hallgatnak. Majd később megtudom, hogy az eszlári úton ballagok, de most azt látom, illetve csak gondolom, hogy ez az ösvény sehová sem vezet. Ha nem szégyelleném, talán már vissza is fordultam volna, ám az isten tudja hanya- dik keresztút után hirtelen elfogynak a rozstáblák, s feltűnik két ház meg két acsarkodó kutya. Csak sejtem, hogy Debrő-bokorban vagyok, de nincs ki eligazítson. Jó évtizede mintha jártam volna már erre, de emlékezetemben meredek dombokat, göcsörtös akácokat őrzök, nem pedig ilyen hirtelen síkra váltó tájat, almafákat, dohánypalántákat. Tétován nézelődöm, míg nagy sokára fel nem tűnik a szélső porta kiskapuján a régi, vasból öntött utcatábla. „LVII. D. 15. Debrő bokor”. Helyben vagyunk tehát. De hol van a bokor? E két házból állna mindössze? Idegen ritkán járhat erre, mert a szemközti udvarban a két kutya tán még az iméntinél is ve- szettebbül ugat, egy ötven körüli asszony próbálja csi- títani őket. Még jó, hogy a két elfajzott kuvaszt kikötötték, mert darabokra szednék az embert. Nyakukon vastag lánc, s az eperfa mellett, mintha csak nyomtató lovak lennének, körbe-körbe járnak. Mancsuk alól kikopott a gyep, akárha körzővel rajzolták volna ki, oly szabályosan. A két bitangtól persze nem a járókelőt féltik: legyen annak esze ahhoz, hogy szedje a lábát... De a tojás nemigen tud futni. S az a csemegéjük! Petris Istvánná szerint is jobb a békesség, kijön hát az utcára, ott vigasztal. is laknak. S még akkor nem is beszéltem Kisdeb- rőről! Mert ott is él két család. A régi időkre terelődik a szó. Nem, nem itt született Petrisné, iskolába sem itt járt. Hanem Űjtelek- bokorba, túl a szentmihá- lyi kövön. Ma Tiszavasvá- ri útnak nevezik. De az ő idejében még „szentmihályi kű” volt annak a tisztességes neve. — ötvenhét január tizenkettedikén tettem én először a lábam ide. Mint menyasszony. Nem volt — Kérték azt már a múzeumból is. De nem adtuk. Mivé lenne a világ, ha mindent a múzeumba vinnének ! ? Ha már a régieknél tartunk, nem hagyhatjuk el úgy Debrőt, hogy ne keressük meg legidősebb lakóját, az öreg Ruzsinszki Mihályt. A ki tudja milyen zegzugos módon, de végül Tisza- eszláron kikötő földútról jobbra fordulunk, s miután elhagyjuk a környék talán legszebb botoló fűzeit, nemrég összedült, legvénebb tanyáit, s csipetnyivel esi bizony már nehezen jár, tegnapelőtt is ő vitte be a házba. Lement az öreg a kertbe, szétnézni az almafák között. S jött egy hatalmas zivatar... az öregnek pedig nem mindig fogad szót már a lába. Most is a nyári konyhában heverészik, s az után tudakozódik, tudunk-e tirpákul. Mert ők ketten az öregasszonyával már csak így beszélnek többnyire. Ha a gyermekek visszajönnek a városból, magyarra váltanak. Mert legnagyobb bosszúságára, nekik már a Egy zsinka föld Barangolás — Vissza ne forduljon, kedves! Hiszen itt van Deb- rőben. Utánfutót cipelő Zsiguli döcög el mellettünk. Petrisné utánanéz, s azt mondja, ezek is mennek a dinnye- földre. A téesz a fasoron túl, a bedő-bokori kertek alatt osztotta ki a háztájit, s majd mindenki dihnvepa- lántákat ültetett tíJ;honriok- ra. Megfogták áz'‘Isten lábát, mert jó Volt az idő, s jó termés ígérkezik. Már akkora dinnyék vannak az indán, mint egy-egy termetes csupor. Akkor már nagy baj nem lehet, mert a legkedvesebb gyümöl- csőmről van szó, csak azt nem tudom még éppen, hogy lesz ebből a beszélgetésből egy jó ízű riport Egyáltalán érdemes-e itt sokat időzni, hiszen egy-két házas település... s ráadásul csak az egyikben laknak ! ? — Jaj, dehogy! —• Enyhe rosszallást hallok Petrisné hangjában. — A nyárfákon túl nem is járt. Ott négyen még akkor szokás, hogy a lányok járjanak a fiúk után. Nagy időben, kemény télben ment a menyasszonyért a násznép. Hordta a szél a havat, még a csengők is hallgattak a lovak nyakán. Gyerek nincs, ketten az urával élnek az öreg házban. Petris István épp az imént ripakodott ránk, miért nem jövünk beljebb, minek ácsorgunk a más portája előtt. Nem csoda, hogy oda át sem szeret nézni. Még a hetvenes évek derekán valami grafikus vette meg a portát, Petris Istvánt kérte meg, hogy segítsen lebontani az öreg disznóólát. S rázuhant a tető, szilánkokra tört a lába ... Azóta is giz ágyat nyomja. Azért elsántikál velünk saját udvarán a félereszig, s felemeli egy hatalmas hombár tetejét. Nincs abban egy vasszög se, mindene fából készült. De ne azt nézzük! Hanem a fedél aljába vésett évszámot: 1814! előbb, hogy feladnánk a hiábavalónak tűnő keresgélést, szabályos kis utcasorba botlunk. S ne szegje kedvünket az se, ha kiabálásunkra a szépen újjáépített nádfedeles házakból senki sem köszön vissza, mert új tulajdonosaik csak hétvégén jönnek ki a városból egy kis gyepnyírás, napozás kedvéért. Nyugocf- tan menjünk tovább, s az utcasor legutolsó házában megtaláljuk Rúzsinszki Mihályt. A házsor derekán bekopogtathatunk Cserndk4 Andráshoz' is, hogy útbaigazítson bennünket. A Ger- hát-bokorból idenősült ser- tésgondpzó, ha nincs éppen szolgálatban, megkínál bennünket egy tál cseresznyével, s elmondja, ő bizony szereti ezt a csendet, csak a nagy telektől ifél egy kicsit. Meg az őszi esőktől, a sártól. Mert akkor jó öt kilométert háton kell vinni a biciklit. Ha be akar érni Vajda-bokorba, a sertéstelepre. S elmondja azt is, hogy Rúzsinszki Mihály bámagyarra áll könnyebbre a nyelvük. A nyolc gyermek közül a nagyobbja még csak-csak . . . de a kisebbek!? — Én nem is tudom, hallja, hogy’ felejthették el a mi beszédünket..— bosz- szúsan ráncolja homlokát, s issza tovább a most kifőtt feketekávéját. De nem ám afféle presszóadagot, hanem jó két decit. — Jó az én szívem, meg az emlékezetem is tisztul tőle. Miféle gondolatok járhatnak egy nyolcvanhét esztendős ember fejében? Pél- ,dául olyanok, hogy milyen gyümölcsfák álltak egykor az ő szülőháza kertjében? A régi háznak persze már nyoma sincs, híre sem maradt, hogy lebontották, de ő még meg tudná pontosan mutatni ma is, hol állt a régi eperfa, a rozzsal érő körte, a széldöntötte húsvéti rozmaring. Kilenc évtized nagy idő, az ember nem emlékezhet már mindenre. De a köny- nyű álom még ezt is pótolja. Most, délelőtti szender- gésekor is mire riadt? Já- nos-bokorban javában tartott a fosztó, mikor hírét vette, hogy az ottani legények meg akarják verni a Kosina-fiúkat! Mert hogy azok Kovács-bokorból jöttek át legénykedni egy kicsit. De a Kosina-fiúk nem hagyták magukat. .. segített nekik a fiatal Ruzsinsz- ki Mihály is. Kint az udvaron érik az eper, kiterített nájlonab- roszokra hullanak a mézédes szemek. Itthon volt a fiuk a napokban, ő találta ki, hogy szedjék meg a termést. Megeszik majd azt a disznók csemegeként. — Megállj, betyár, egyszer úgyis kiváglak! Mihály bátyánk botjával fenyegeti meg a vén eperfát, régi elszámolnivalójuk van nekik egymással. — Még tömlőében is voltam miatta! A negyvenes évek végén, az ötvenes esztendők elején sok minden megesett, de hogy valaki egy öreg eperfa miatt járja meg a bőr- tönt...! ? — Megfogtak a fináncok. Pálinkát főztem az eperből meg a cukorrépából. De hiába voltak ügyesek a városból jött egyenruhások, nem tudtak bizonyítani semmit. Három napig vallatták az öreget, majd útjára engedték. De azóta Rúzsinszki Mihály csak bort iszik. Azt is módjával. Kihúzta a szőlőt, almafát ültettek helyébe a fiai. Akiknek fiai, lányai már nem beszélik a nagyszülője nyelvét. Úgy jártak ők, mint a kivágott tőkék. Szép, szép az alma, de miért ne teremnének dús fürtöket e megzabolázott dombok, ha ez a kedves a régiek szívének? Kitől tudják meg akkor majd az ő fiaik, lányaik, hogy egy kötélalj, i egy zsinka föld pontosan tía hold!? Balogh Géza Bgr népen fetéJHoU parautbás... (a széné felvétele)
