Kelet-Magyarország, 1988. július (45. évfolyam, 156-181. szám)

1988-07-23 / 175. szám

Nagyecsedi

— Talán az lenne a legjobb, ha a rólunk szóló oldal úgy készülne, mintha egy nagyecsedi újság első száma lenne — mondta hirtelen támadt ötlettől vezérelve Bíró András, a nagyközségi tanács végrehajtó bizottságának titkára.

— Kitelné annyi szenzáció? — kérdeztem.

— Járjunk utána — pattant fel termetét meghazudtoló gyorsasággal asztalától az őszes-fekete hajú fiatalember. A gondolatot tett követte, és máris suhant velünk a tavaly kapott „szak- ember-Moszkvics” a „láp fővárosának” zegzugos utcáin.

Jártam erre régebben is, hiszen szülőhelyem a közelben terül el, így aztán még élénken bennem van az egykori sáros-kátyús utcák képe. Ma a mozgalmas életű, kisvárosra emlékeztető helységben jószerivel mindenütt aszfalton járhatunk kelhetünk. A fél falu építkezik, állapítom meg, és szóvá is teszem:

— Gazdag nép lakhat erre, ahol ennyi szép ház készül.

— Évente elkészül hatvan- hetven. Alig győzik a mesterek. — A vb-titkár nem leplezi büszkeségét. Szebbnél szebb, majdnem azt mondtam palota, de maradjunk abban, hogy többszintes családi ház sorakozik. — Nézzük meg a Marx Károly utcát! Némelyik ottani épületet biztos elfogadna egy nyíregyházi is.

A közel nyolcezer lakosú Nagyecsed vezetőinek egyike — igaz, hogy ez a foglalkozása — mindenhová elvisz, mindenkit ismer és mindenki ismeri őt. Az emberek beköszönnek a lehúzott kocsiablakon, készségesen válaszolnak kérdéseinkre. Ideje pedig nem mindenkinek van rá, mart a szénát gyűjteni kell, a paszulyt nyűni, a maltert meg herdani, mert a mestert az .állás idejére is fizetni kell. De azért megmarad bennem a legfontosabb. A tanáes másfél miHié forintos alapot hozott létre,

amiből támogatják az arra rászorulókat. Természetesen „önös” érdekeket szem előtt tartva. Ideköltöző védőnő, fogorvos akként kaphat . a pénzből,, hogy vissza se kell fizetni. Más esetleg kamatmentesen vagy éppen kedvezményes kamattal. Mindmind egyéni mérlegelés alapján. Így formálják közvetett módon a hely arculatát, te* szik jobbá, teljesebbé életét.

Ehhez az élethez hozzátartozik az a több, spint másfél ezer ember is, aki Gigény polgára Nagyterednek. Háraa*, telepen lekndk és hárem számnaeáafrnek vallják magukat. Nem Mac teljes a Nagyecsedi Tiiköc „első száma”, ha róluk nem írnánk. Mivel azonban a terjedelem szűkös, egyetlen képviselőjüket szólaltatjuk most meg. Balogh Aladárnak a falu közepén van használtcikk-bu- tikja. Jóképű, szakállas fiatalember. Elhatározom, hogy zavarba hozom.

— Ügy hallom, hogy maga már milliomos ebből a boltból — nézegetem vevőnek kiadva magam a kirakott árut.

— Ha így lenne, nem dolgoznék, hanem dolgoztatnék — válaszol talpraesetten.

Közben megérkezik a kissé lemaradt titkár, és együtt beszélgetünk a cigányság dolgairól.

— Én a berekalji cigányok közül származom — emeli fel büszkén a fejét Balogh Aládár. — Minket a másik telepiek lenéznek, pedig azok még cigányul sem tudnak. Én azt mondom, hogy nem különbek nálunk.

— A többiek hogyan nézik a maga boldogulását?

— örülnek neki. És sokan utánam csinálják.

— Járnak ide magyarok is?

— Inkább az én fajtám, de nem kizárólag. Nézze meg ... Felhúzhatja ezt akárki.

Az áru nem új, de nem is elhordott. Csak kinőtt. Az ára pedig ... Na, de reklámot azért mégse csinálunk.

Berekalja a falu lápi oldalán van, ahol nemrég világ- szenzáció került napvilágra. Nem a cigánytelepen, hanem beljebb, a faluban. A hatalmas víztorony közelében a kutató árkok egyike végre megtalálta az egykori vár alapját, öles téglafal lehetett rajta a lerontás előtt. Nézegetem, hogyan kellene lefényképezni, hogy fekete-fehérben is kijöjjön. Radnai József, a tsz elnökhelyettese vetődött arra munkatársával, ők lépkedik végig a gyanított vonalat. Történetek jutnak eszembe az ide vezető alagútról, meg a fordítva felvert patkóról... Helyette most néhány száraz tény a feltárással kapcsolatban.

— A kutatások nagy pénzbe kerülnek — sétál a tég latérmelék között Bíró And- rás. — Kiszeli István antropológus, a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézetének professzora talán a kíváncsiságtól vezérelve is elvégezte volna a foltárt temetőben talált ezernyi csontváz tudományos vizsgálatát,

„■4M nem (leérhettük tőle pusztán a "■hét s»ép szemünkért.

— Termelőszövetkezetünk kilencvenezer forintot adott abba a félmillióba, amibe ez került — árulja el az elnök- helyettes az ő részüket. De tud a többi eredetéről is. — Az áfész és a takarék sem adott kevesebbet, sőt az egyházak is kivették részüket, mégpedig arányuknak megfelelően. Ez a csodálatos lelet minden ecsedinek szívügye. A tsz különben mástól sem zárkózik el. Sportra, kultúrára, erre-arra évente kétmilliót ad a községnek. De ez kötelessége, hiszen kitől várhatnának ilyesmit, ha nem a legnagyobb gazdálkodótól?

Kell egy értő ember, aki a professzor távollétben a Nagyecsedi Tükörnek érdemben nyilatkozik a csontokról — állapodunk meg, és ennek szellemében zavarjuk fel jól megérdemelt nyári nyugalmából Lintényi Lajos iskola- igazgatót, a helyi HNF-elnö- köt. Elvisz bennünket a több kulccsal is akkurátusán bezárt épületbe, ahol a csontokat őrzik. Az ezzel való bí- belődés közben megtudhatjuk:

— A mi gyerekeink segítettek ásni, csontot mosni, — el se hinné az ember, milyen lelkesek voltak. Természetesen a tantestület is mindent megtett. Hetvenen vagyunk, de lehetnénk többen is, hiszen tucatnyian mindig gyesen vannak. Igaz, így van ez jól. — Már majdnem belekezdünk a népesedéspolitikába, de feltárul a nagy, hűvös, berendezés nélküli tanterem. Koponyák százai glé- dában a padokra rakva, dobozokban még több. Az iskolaigazgató átszellemülten magyaráz, ml pedig egy ezredév szelétől megérintve, meghatódva hallgatjuk.

— Avarkor, későbbi korok . . . felnőttek, gyerekek, nők, férfiak... A professzor megmutatta, hogy olyan koponyatípusok is vannak közöttük, amilyeneket ő csak Ujguriában, Belső-Ázsiában látott. Az ő elméletében mi nem az Urál mögül jöttünk, hanem egészen máshonnan. Ez a világszenzáció . . . Erről még sehol sem írtak érdemének megfelelően. Még a Kelet-Magyarország is csak éppen érintette.

— Hát majd a Nagyecsedi Tükör... — biztatom a további információra.

— Menjünk a temetőbe — tesz váratlan fordulatot a beszédben.

Kiszelinek az itteni felfedezése még a csontok tanúságán is túlmutat. A kopjafák teljesen másak, mint a csekeiek — azokkal egyformák, amelyeket a profesz- szor Ujguriában látott. Véletlenül fedezte fel őket, egy szabad délutánján. Valamennyit lefényképezte, és nem sokkal utána elrepült Belső-Ázsiába. Kíváncsian várjuk az összehasonlítást. Benyomásunk pedig az, hogy van valami pogány bája, ahogy az egykori férj és feleség fejfája nőies és férfias, és egymás mellé simul az örökkévalóságban.

Szótlanul ballagunk visz- sza a Kraszna töltésén, és innen a „magasból” még- egyszer végignézünk Kesédén. A vb-titkár a homlokához kap:

— Fábiánháza-Előtelket ki ne felejtsük, hiszen az ottani 2500 ember nélkül nem Ecsed Ecsed .. .

Elmenet, most már egyedül, arra visz utam. Itt is épülő házak magasodnak a régiek között. Az egyik előtt egy kislány csecsemőt ringat.

— Engem Szántó Erikának hívnak, 14 éves vagyok. Edit- ke a nővéremé, egy hónapos, övék a ház, ami épül.

Üdítő a mosolygása a sok régiség után.

Irta és fényképezte: Esik Sándor

Lintényi Lajos az ősök maradványai előtt

KM MMvégi melléklet

: -1** ,jm %

nhMjRy

Együtt az örökkévalóságban