Kelet-Magyarország, 1988. július (45. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-23 / 175. szám
énig galapítái c után betelvén napjai, az negtestesülésének 997. esz- lejében e világ haszonta- viszontagságait égi örömcserélte föl..— írja a yobbik legenda. :ekkel az eseményekkel új zaka kezdődött a magyartörténetének. Géza előfu- volt Istvánnak, mint a jlingok uralmát megala- > Kis Pipin Nagy Károly- Az utat, amely a magyarmegmaradását jelentette, i fejedelem ismerte föl, de in jelölte ki és járta vé- íépével. S ez az út tövises ikszor keserves volt. ván fejedelemnek először i központosító törekvése- illett folytatnia, hogy biz- sa egyeduralmát és a lakapcsolódó nomád törzsek stségéből szilárd és egysé- államalkotó nemzetet ko- olhasson. íször a somogyi nagyúr nt, Koppányi győzte le vé- csatában Veszprém alatt, ít — 998-ban a magyarság korabeli jogszokásának megfelelően felnégyelték és „.. .egyik részét küldé (István) esztergomi kapura, az másodikat Veszprimé, az harmadikat el-fel Győré, az negyediket el- bé Erdélyben. . . — írja a Karthauzi Névtelen Bódogsá- gos Szent István királnak in- nepiről című művében a XVI. század elején, — s ott kifüggesztették”. Koppány után a Tiszavidék besenyőkkel kevert törzseire, valamint a Maros— Tisza—Duna négyszögén és Erdélyben uralkodó Ajtony Gyulára került sor, kinek székhelye Gyula-Fehérvár volt. Ez a törzsfő a bizánci politikának volt előharcosa. 1002- ben, 1003-ban elszenvedett veresége a később görögkeletinek nevezett vallás terjedését végképp megakasztotta. István — korszerű, nyugatifrank mintára — hozzálátott az ország igazgatásának megszervezéséhez, a római katolikus egyház irányításával pedig a kereszténység elterjesztéséhez. Államszervező, államalapító munkája sikeres volt. Első koronás királyunk 1038 augusztus 15-én hunyt el, és munkásságáért 1083-ban avatták szentté. Dr. Csonkaréti Károly Szombati galéria Csíki temető. (Csizmadia Attila metszete) A falu rossza Kisvárdán Ügy látszik, a kultúrában (ma már) mindent lehet. Különösen, ha szórakoztatásról van szó, hiszen nyáron csak a zenés-táncos vidámkodások számíthatnak sikerre. E tétel égisze alatt aztán bármit el lehet adni, még Tóth Ede bosz- szantóan bárgyú, negédes és ostoba népszínművét is. A falu rosszának riasztó felújítása fölveti a kérdést: mi magyarázhatja, hogy a nem sokkal keletkezése után már „egészében elhibázott alkotásnak” nevezett művet, amelynek hőse a „melodramatikus szánalom poshadt vízén evez”, most, 1988 nyarán bemutassák? Mi adhatja az apropót erég halott műfaj -életre lehelésé- hez, amelyről Ady 1901-ben azt írta: „naivságán mór mosolyogni sem tudunk, hazugságai bántanak.” Sőt, Schöpflin Aladár 1908-ban így fogalmazott: a népszínmű „örökre meghalt... kár is volna feltámasztani”. S lám, most mégiscsak újraéledt a nép életét bemutatni szándékozó „középfajú dráma”, amely voltaképpen 1843-ban született: ekkor keletkezett Szigligeti Ede Szökött katonája. A reformkorban még demokratikus tartalmú népszínmű az önkényuralom idején egy ideig a nemzeti tuJelenet a népszínműből dat ébrentartását szolgálta, de csakhamar fokozatosan elsilányult: egyrészt az operett, másrészt (kevés sikerrel) a népdráma felé tájékozódott. Az 1870-es esztendőben ismét virágzott: előbb a Nemzeti, majd a Népszínház segítette diadalra a főváros polgáraihoz fogyasztható stílusban szóló, stilizált, idillikussá sekélyesített népi világot, amely legfeljebb a szerelmi konfliktust tűrte meg, ám azt is a jellegtelen mű-népdalokba mártva. Ennek a folyamatnak hőse és betető- zője Tóth Ede (1844—1876), a hányatott sorsú, alacsony, vézna, Lantos néven színészkedő egykori szabó- és boltosinas: ő nyerte meg 1874 elején a Nemzeti Színház pályázatát. A hajdan sikeres mű mára azonban végzetesen megkopott, ellaposodott, kiüresedett. A kortársak által „meteornak”, „tűzoszlopnak” titulált szerencsétlen, tüdőbeteg vándorszínész a népszínművet zsákutcába vitte; kiagyalt meséje, bugyuta konfliktusai, hiteltelen jellemei, patetikus szenvelgései, borzasztó zönge- ményei (dalszövegei): egész stilizált világa a csőd maga. Motiválatlan szereplőinek giccsbe fulladó története a leghétköznapibb nézői igények maximális kiszolgálása volt (s az ma is): a kora középosztályának ízlése szerint összetákolt mű méltó sorsa az örök feledés (lenne) ... A falu rosa- sza ellenben a kisvárdai Várszínház műsorfüzetének bevezetője szerint „a közvélemény igényszintjéhez igazodó színpadi csemege ...” Nos, ez a csemege igencsak íztelennek (és ízetlennek) bizonyult... A Várszínház társulata Ha- ■lasi Imre rendezésében komolyan vette a darabot, holott ma már legfeljebb paródiaként lenbe szabad játszani. Halasi a színműben nyilván kasszasikert látott: ezért aztán van népi tánccsoport (egyébként a falu népe), van helyzetkomi- küm, van sehol sem beszélt tájszólás, vannak humorosnak siánt kiszólások: „Baromi apró lesz ez a krumpli; Azt sem mondja, hogy bakfitty ...”. Az előadás nem eléggé tempós, egyes szereplők csak téb- lábolnak a színpadon. Halasi rendezése amolyan félkész termék: több ponton a sietség, az elnagyoltság érződik rajta. Az író stilizált népiessége nála stilizált népieskedésbe, valódi érzelmek híján érzelgősségbe, s régen megpenészedett koDOR iBR fogat VKRRRBHMM t{társának is messze járe Szverdlovszkot — rife, nagyon kemények. — — Nem is tudom, hon- gia. Alig néhány hónap Eszelősen hajtott minde- na, ha hazaküldik vala- és éheztünk, ugyanúgy, i ember nem bírja ész- t hoz ki azokból, akiket a T—34-es egybeöntött í Tigriseket múlta felül, világszínvonalat is. Hajhomloka a visszaemlé- feszült vizsgadrukk fel- igatta. idegen nekem — vála- nadt csendben. — Min- A hivatalokban egyen- otem a járdáról, mert az nyképezőgép lencséjébe. Nehéz lehet állandó tililyen. Meg is szokták, ásra emlékeztet. Otthon kezembe vettem a pus- >n dühös lett, pedig a •ítette ki a fegyvert. In- ott: az egyes számú vaska nincsen. Akkor se, ■rt. lőtt bele a volt szverdlovszki diák. — Nagyon is igaza van — gondolta magában. — Puskára igen. Talán ... Nem fiam. A rend az rend! Darabidőre abbahagyta a diskurzust. Érezte, kúr lenne a végsőkig élezni. Más korból valók, más világ nevelte őket emberré. Ezt csak az érti, akinek a lelkét megérinti a hely szelleme. Az Urálé, amelynek hegyláncai éppen most tűntek fel. Nincs már messze Szverdlovszk. Ó, ezek a hegyek ... Hó borította á meredek falú bérceket, és csak a csúcsok mutatták meg nyúlszürke oldalukat. A gép enyhe fordulóban méginkább közelebb suhant föléjük, de így is apró rögöknek tűntek a tíz kilométeres magasságból. Aztán hirtelen fehér sivatagban tűnt el az egész, fodros felhőpaplan fölé értek. Egy-két csúcs döfte csak át a fehérséget. Megbökte a szomszédja vállát, az is lenézett. Mint otthon, amikor a szántást befújja a hó, és csak a barázda teteje látszik ki itt-ott. — Szépen beszélsz öcsém — váltott békülékeny hangra —, az is tetszett, amit a gázfáklyákról mondtál. Olyat még én se láttam. Éjszaka érkeztek az olajvárosba néhány napja és a koromsötétben szálló gépből nem a tornyok tetején lobogó lángot látták meg először, hanem a gép és a föld között lebegő vékony felhőpaplanra vetődő, imbolygó világosságot. Akkor mondta: mintha katedrálüveg alatt gyertyák égnének. Hét lángot látták, Szibéria hét dzsinnjét. ... Az ajtó fölött meggyulladt a piros lámpa, egy női hang közölte: leszálláshoz készül a TU—154-es. Mégis csak hamar elszaladt az az idő, gondolta elégedetten. A pilóta a szokott sportos mozdulataival vitte lefelé a gépet és már igen hamar ötezer méter körűire süllyedtek. Ekkor a női hang folytatta: Tyumenyben szállunk le, mert Szverdlovszk nem fogad. Hallotta saját fogát csikorogni. Elállt a lélegzete: mi az, hogy nem fogad? Ütitársától hiába várt volna választ, stewardessek nem mutatkoztak, a helybéliek pedig nem idegeskedtek. — Mi az, hogy nem fogad? — ismételte meg most már rekedtes hangon. Szive rendületlenül vert. — Nem fogad, hallod? Nem fogad ... — Pech. Biztosan köd van. Nyugodj meg. Szibériában vagyunk és november van. A gép ismét emelkedni kezdett. Mindenki értetlenül pillantott fel. >1 már megszokott női hang kisvártatva közölte, hogy mégsem Tyumenyben landolunk, mert váratlanul lejjebb süllyedt a felhőalap. Irány mégiscsak Szverdlovszk. Jó hozzám a sors — szállta meg végtelen nyugalom. Ennek így kellett lenni, — hallotta belül az eltökélt szavakat. Félóra és ott leszünk. Ki tudja, jövök-e még az életben erre? Látom-e még Szverdlovszkot? Ragyogó napsütésben csillogott a gép szárnya, amikor a kerekek surrogva betont fogtak a szverdlovszki repülőtéren. Csodálkozott is, vajon miért akarták Tyumenybe küldeni őket. Igaz, hogy ez a járat tulajdonképpen Moszkvába repül és itt csak egy órát áll, de az ittenieknek nem mindegy. Neki pedig különösen nem. Amikor a rektorral a telefonban egyeztette az időpontot, azt mondta: kévés az egy óra, de arra elég, hogy még egy pillantást vessen a neki oly szép emlékű helyekre. Az egyetem vezetője őszinte, meleg szavakkal hívta. Kocsit ígért a reptér elé, és azt, hogy minden másodpercet kihasználnak majd az indulásig. A régi tanára nagyon meghatódott az egykori diái: ábrándos ragaszkodásától. Az utasok a tranzitvárót teljesen megtöltötték. A két magyart az Inturiszt reprezentatív különtermébe kísérte az egyik „Juzsánka”. Azonnal a kijárathoz indult, s a fiatalabbik egy lépésnyire követte. Az ajtó azonban zárva volt. A terem szintén egyenruhás háziasszonya udvarias mosollyal közölte, nem lehet kimenni. — Asszonyom, engem az egyetem rektora vár, azonnal vár — mondta kissé emelt hangon, de nagyon tisztelettudóan. — Kocsit küldtek értem, visszajövök az indulásra. — Sajnálom, kérem, nem nyithatom ki az ajtót. Szigorú utasításom van rá. Senkinek sem nyithatom ki. — Telefonálhatok? — mutatott rá az asztalon heverő készülékre. Az asszony meglepődött a kérésen, de nem ellenkezett. A kis noteszben előkereste a számot és tárcsázott. Sikerült, a rektor volt a vonalban. — Igen, itt vagyok... hogyne, a repülőtéren... — izgatottan nézett az órájára, és hosszan hallgatta a rektort. — Semmiképpen? Valóban? — szólt isméi. — De mi magyarok vagyunk, rektor elvtárs. Nekünk se? Értem... Megsemmisülten tette le a telefont. Az orosz nő zavartan kerülte tekintetét, ő is inkább az ablak felé fordult. Szeme a messze várost kutatta, aztán megszólalt. — Szverdlovszk nem fogad. Ezért nem fogad. Ma érkezett Moszkvából és amíg O itt van, külföldi nem teheti be a lábát. Senki. Semmiképpen. — Lassan sétált le és fel az ablak előtt és a szíve táját dörzsölgette. — Hiába beszélt a rektor a biztonsági tiszttel. Nem engedheti. A fejével játszik. — Mélyet sóhajtott és megadóan leült útitársa mellé. — Tulajdonképpen igaza van, nem? Hogy is mondta a barátod: töltetlen puska pedig nincs. mikus elemek fölmelegítése otrombaságba torkollik. Bár a teret igyekszik jól bejátszatni, s az előadást föltupírozni a Rossa László összeállította zenével (amely a Pastoral együttes tolmácsolásában hol Szö- rényiékre emlékeztető elektromos népzeneutánzat, hol a 3+ 2-t idéző, dobbal fűszerezett mű-ihaj-csuhaj), a produkción minduntalan átleng az avittság levegője. Menczel Róbert világos kerítései, házfalai érdekesen tagolják a teret, ám a fehérre mázolt autó- és traktQrgumi, mint virágtartó (benne műanyag tulipán), nemcsak ízléstelen: stílustalan is. A Ma- tolcsy Zsuzsa jelzésszerű jelmezeiben feszítő színészek közül Szabó Gyula tán a leghitelesebb: komótos járása, széles gesztusai bizonyos bölcsességet takarnak. (A bemutató szereposztása jócskán eltért a kiadottól: a nyári elfoglaltságok miatt Sára Bernadett, Cseke Péter, Nemcsák Károly nem vett részt a darabban ...) Barbinek Péter Göndör Sán- dora nem volt eléggé „falurossza”; jólfésült, jávorpálos sírva vígadásából alig érthető: miért szerették (vagy nem szerették őt azok a_ fránya menyecskék, .. Miv*el a figura lélektanilag hiteltelen, Barbinek is csak külsődleges eszközökkel dolgozhatott. Harmat Imre túl sokat szenved, Egervári ■ Klára általában elviselhetetlenül harsány; Hunyadkürti István időnként ordít egyet, különben a cipőjével bíbelődik; Tallós Rita kicsit mesterkélt; Vándor Éva hadaró, a szerep hiátusait cigánylányos allűrökkel kitöltő Finum Rózsija (népességét bizonyítandó) egyéni tájszólást kreál magának. A részeges bakter hálás szerepében az unalomig önismétlő Sipos Andrást láthattuk. Kovács Nóra bájos Boriskája és Zsolnai András groteszk csendbiztosa a premier emlékezetesebb alakításai... A kitűnően behangosított előadáson a közönség jól szórakozott __S noha a harmadik felvonás elején eleredt az eső (a nézők egy része menekülni kezdett), s a színészek hangját el-elnyomta a mennydörgés, mégis végigcsinálták. Tisztelet nekik azért, hogy a villámokkal és a záporral dacolva eljuttatták a hősöket (erős rövidítéssel) a happy endhez. Ha a tapsrendet szét is mosta a vihar, az esernyők alatt kuporgok reagálásából megjósolható: Tóth Edének közönségsikere lesz Kisvárdán ... Karádi Zsolt Buti János mflkáL
