Kelet-Magyarország, 1988. július (45. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-02 / 157. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1988. július 2. Irodalmi hírlevél V V t ✓ V a szubliteratúra tündökléséréi és alkonyáról „...a nyelvvel egy fitt a tudomány is növekedne és nem borítaná el a hazát a haszontalan könyvek özöne, amelyben némely országok már szinte fuldokolnak.” Bessenyei György Németh László Sztálin-képe Már az antik világ esztétái is tudták, hogy az irodalom á valóságot igen sok és változatos módon képes kifejezni. Elismerték az igazságfeltárás jogát akkor is, ha témáját az író akár komolyan, akár nevettetve, vagy éppen érzelmesen, vagy elképesztve, sőt rejtélyesen adta is elő. Maga Horatius sem tiltja, hogy „nevetve mondjuk ki az igazat”. Az irodalmi mű lényege tehát nem a megformálásban, hanem az igazmondásban van. Ezt a tételt — ha az idők folyamán bizonyos korokban meg is hamisították — máig sem lehetett érvényteleníteni, mivel az igazság szépen történő kimondásához minden tisztességes kor ragaszkodott. Megmaradt tehát irodalmi értéknek az, ami a valóságot, s benne az emberképet, a mindig változó nyelvi kifejezőeszközök segítségével változatlan művészi igényességgel képes újjáteremteni. Csakhogy a történelem során szinte minden korban voltak olyan ügyeskedő toll- forgatók, akik az irodalmi babérkoszorút nem költői tehetségük, írói függetlenségük révén, hanem annak feladása (eladása) árán igyekeztek megszerezni. S eme törekvésük — különösen a műveltséget alábecsülő korokban — gyakran vezetett könnyű sikerhez. Az olvasói igénytelenséget kiszolgáló „alkotásokat” az irodalomtudomány a „szubliteratúra”, vagyis az irodalomalattiság fogalomkörébe sorolja. Nevezhetjük még ezeket a termékeket „félművészetnek”, „antiirodalomnak”, vagy nyersebben és közismertebb nevén egyszerűen gieesnek. Napjainkban azonban már ez a fajta „álirodalom” is megkapta az elismertető magyarázatait, hiszen egyesek egyfajta mítoszpótléknak, mások tömegmanipulációs eszköznek tartják, sőt vannak esztéták, akik ezekben a „művekben” a modern társadalmi életmód által kiváltott frusztráció, vagyis bénító élmény feloldásának lehetőségét, kellemes és gyorsan ható szellemi kábítószert látnak, olyan feszültségoldó narkózist, amely eltávolít a megélt társadalmi valóság problémáitól. A tények ismeretében látnunk kell, hogy a szubliteratúra nem a mi korunkban alakult ki, nem a 20. század terméke, jóllehet nagyarányú kiteljesedése éppen az utóbbi évtizedekben ment (megy) végbe szerte a világon. Az irodalomtörténetből csak néhány példát emelnék ki ennek bizonyítására. Az irodalmi giccs modelljét pl. a 18. században az angol Richardson alkotta meg, ám az alsóbb néposztályok ösztönös boldogságvágyát éppen a 20. századi filmipar használta ki, egész nemzedékekben elhintve a „meseautós” illúziókat. De a magyar felvilágosodás írói is észreveszik és bírálják a korban meglévő dilettantizmust. Bessenyei pl. már a Filozófus című vígjátékában felhívja a figyelmet arra a jelenségre, hogy a szerelmes ifjak eddig Gyöngyösi István műveiből választottak maguknak udvarló szövegeket, most azonban már Kó- nyi János giccses szerelmi V ________________________ strófáit olvasgatják. Csokonai is jól látja, hogy amíg az igazi költők — mint Tempefői — nyomorognak, addig a Csikorgók, felismerve és kiszolgálva az arisztokrácia silány műveltségét, anyagilag igen jól megélnek. A 18. század után a romantika is kitermelte a szubliteratúra termékeit. Az ekkori írók a még fejletlen polgári ízlés, a kispolgári érzelmesség tényét ismerték fel, s ezt kiszolgálva értek el irodalmi sikereket. Gondoljunk a Dumas írócsalád, E. Sue, vagy éppen Kuthy Lajos írásaira. A társadalmat és benne az irodalmi értékeket jól megítélő Balzac nem véletlenül állítja szembe egyik legérettebb művében. Az elveszett illúziókban, d’Artez és Lousteau magatartását. Mai korunkban ezen a téren is felgyorsultak az események. Felmérések szerint egy amerikai polgár naponta félszáz gyilkosságot, brutalitást láthat a tv- ben. Hasonló a helyzet az NSZK-ban és Japánban is. Ügy tűnik éppen napjainkban ezen a téren mi is kezdünk felzárkózni. Egyre több olyan kiadvány, film, videó jelenik meg, amely a garázda, a verekedő, agymocskoló és lélekszennyező típusokat dicsőíti, amely „szellemi skorbutot” okoz, lélekmérgezést végez. Már megfogalmazódik a felismerés: a szubliteratúra termékei túllépték a reális igényt, példányszámul túl magas, elárasztják <z aluljárókat és a könyvesboltokat, az irodalmi művektől elveszik a papírt, és így tovább. Már felsoroltatnak az ismérvek is: nemtelen indulatokat keltenek, ártalmasak az értelemre, eldurvítják az érzelmeket, illúziókat keltenek és bűnre ösztönöznek. Ez utóbbi jellemvonást azonban módosítani kellene. A bűn ténye a világ- irodalom kezdetei óta jelen van az igazi alkotásokban is. Nemcsak a biblia, de a mítoszok, Szophoklesz Elektrája, Shakespeare drámái, Balzac és Dosztojevszkij regényei is a bűnről szólnak. Mégsem nevelnek bűnre. Ám a szubliteratúra termékei más értelemben mégis „bűnre” ösztönöznek: a szellemi igénytelenség bűnére. A hírlevél elején idézett mottó szerint már Bessenyei is a „haszontalan könyvek özönére” panaszkodik. Ám ő azt is tudja, hogyan lehetne ezeket kiszorítani a piacról. Javaslata, amelyet a Jámbor szándékban fejt ki részletesen, rendkívül egyszerű, mert ésszerű: jó és igazi irodalmi művek kellenek, hogy a kultúrnövény kiszorítsa a gyomot. Ma sem lesiet ennél okosabbat mondani. Ha az írók visszaszerzik írói magabiztosságukat, ha a Horatius-i aurea mediocritas-elve értelmében nem sandítanak félszemmel a császár, a másikkal a plebs igényeire, hanem átérezve az írástudók felelősségét azt írják, amit írniuk kell, ezzel már el is kezdődhet a szubliteratúra alkonya. Ha a művészet kertje széRirodalmi alkotásokkal: versbokrokkal, regényplatánokkal és ezer színű drátnaorchideá- val lesz tele, ki gyönyörködne akkor útszéli csalánokban ? Bánszki István _______________________J A legnagyobb skolasztikus Azt kérdezte tőlem 1950 januárjában Sz. G. az Ady téri egyetem nyelvészeti intézetében, ahol dolgoztam, kit tartok nagyobbnak:Sztálint vagy Lenint? Akkor még gyanútlanul őszinték voltunk, s én is a véleményemet mondtam: Lenin lángész volt; őt kivételes helyzetérzéke emelte a vezéri csúcsra; Sztálin meg a tanítvány, a követő, az iskolamester, aki aprópénzre váltja a zseni gondolatait. S idéztem Németh Lászlót, akit Sztálin a szilasbalhási masinisztára emlékeztette. Akkor persze csak emlékezetből, most szó szerint tehetem: „A hang eleinte rokonszenves: egyszerű ember magyaráz egyszerű embereknek; mintha a szilasbalhási tudós masinisztát hallanám, amint a részeseknek felel”. Lenin és Sztálin összevetése után Sz. G. följelentett, és azzal vádolt, hogy „szidtam Sztálint”, így joggal föltételezhető, hogy „titóista” vagyok, kirúgtak egyetemi állásomból. Arról jutott most eszembe ez a régi emlék, hogy a Valóság egyik . számában olvasom Gyurkó László Töredékek Leninről című elmefuttatását az egyéniségnek a történelemben játszott szerepéről, ö is összeveti Lenint Sztálinnal, s valahogy úgy, ahogy én harminchét esztendeje. Vitázik Plehanov- val, mert szerinte a történelemben a szükségszerűség olyan, mint a vonat számára a sínpár. „Pedig bármennyire igaz, hogy a vonat irányát a sínpár szabja meg, mégsem biztos, hogy a vonat célba ér. Ha a sínt felszedik, ha szembejön egy másik vonat, ha elalszik a masiniszta, ha villám csap a mozdonyba, lehetséges, hogy ezek a véletlenek csak hátráltatják a célba érést, de az is lehet, hogy végzetes katasztrófát okoznak.” A masiniszta lett a hívószó, amely fölidézte bennem Németh László szavait. Bár az ő szilasbalhási (ma Rét- szilasnak hívják a falut, amelyből családja származott) masinisztája nem vonatot, hanem cséplőgépet hajtó gőzmasinát, lokomotívot vezetett, a gondolatot már nem tudtam elűzni. Tovább idézem Gyurkót, mert a hasonlat így is tanulságos: „Ebből a szemléletből fakad az a felfogás, hogy mindegy, milyen hibákat követtünk el, mert amúgy is törvényszerűen célba érünk. Mindegy, hogy ki vezeti a vonatot —, s mindegy, hány ember pusztul el közben.” De ideje már megadnom, hol írja a fontieket Németh László, s milyen összefüggésben. Mi a leninizmussal a fölszabadulás után Sztálin műveiből ismerkedtünk. Leg- elsőbb is a bolsevik párt történetéből, amelyet név nélkül ugyan, de szintén Sztálin írt (s ezt tudva sokat derültünk azon, hogy önmagáról is harmadik személyben szól: Sztálin ezt mondta, Sztálin azt írta), de utána, s legfőképpen A leninizmus kérdései című gyűjteményes kötetéből, ennek is első részéből. A leninizmus alapjaiból, amely — tudós munka! — Sztálinnak a Szverdlov egyetemen 1924 áprilisában (tehát közvetlenül Lenin halála után) tartott előadásait tartalmazza. Mi az 1945-ben Moszkvában megjelent magyar kiadást olvastuk először, ezt meg az 1939. évi 11. orosz kiadásból fordították. Ám Németh László már 1934-ben olvasta: franciául. Olvasta, és mint minden olvasmányáról, erről is beszámolt a maga írta, szerkesztette folyóirat, a Tanú lapjain. Onnan került az 1940-ben megjelent tanulmánygyűjteményébe, a Minőség forradalmába. Én ennek a második kiadását vettem meg 1944-ben, ott olvastam. De értelme igazán csak a fölszabadulás után. világosodott meg bennem. Németh Lászlótól nem sematikus lekicsinylés ez a masinisztahasonlat: nem jelentéktelen. amit Sztálin javára ír. „A legtöbb marxista könyv — úgymond — kiáll- hatalanul polgárias észjárású, ebben a könyvben csakugyan a nép fia beszél: a nép,-akt megtanult marxistául. Felteszi magának a kérdést, s a válaszban iskolásán elismét- li, kipontozza mondanivalóját: először, másodszor, harmadszor, s végül azok számára, akik még kételkednének, Lenin idézetpecsétjét üti rá: a mi nagy tanítónk, Lenin is ezt mondta.” Még bizonyos írói megoldásokat is dicsér Németh László Sztálin írásaiban: „Néha még egy-egy hasonlat is előkerül. Láttátok az evezősöket, amint nem néznek sem jobbra, sem balra, csak eveznek előre a folyón? Én sokszor elnéztem őket a Je- nyiszejen.” Ez persze, mondja Németh László, szép volna egy száztagú külvárosi szakszervezetben. De ha arra gondol, hogy ez az ember a Szovjetunió fölött ül, megdöbben. „Látszólag csak arról van szó, ki értelmezi helyesen Marxot vagy Lenint: valójában szívós hatalomharc dühöng az érvek mélyén.” Németh László úgy ítélte, Lenin nagy politikus volt: „a használt elmélet, s Oroszország forradalmi valósága benne magában is együtt volt”; „az esze alatt az orosz valóság ült, s feszengett, úgy, hogy a tételen nála mindig átsugárzik egy idegeiben hordott helyzet, s a valóság ellen forduló tétel sosem egész idegen attól a valóságtól, melyhez szól... Az orosz forradalom Lenin politikai tehetségének a műve.” S mit mond Sztálinról? „Sztálin; Lenin tanítványa. Örökli Lenin műveit, és örökli Lenin megbízását Oroszország elektrifikálásá- ra, de nem örökli Lenin politikai fölényét. Nem a politikai képesség hiányzik Sztálinból, hanem a politikai zsenialitás.” Azután többek közt még így jellemzi: „Lenin szavakat talált a történelem számára, Sztálin a szavakkal akarja összhangzásba hozni a történelmet. Mint egy teológus, állandóan idéz. Ha támadják, Lenin-idézetekkel védekezik: ha kezdeményez, Lenin-idézetekkel nyugtatja meg magát... Kétségkívül korlátolt ember, de mint ahogy korlátolt emberek közt néha kitűnő orvosdiagnoszták akadnak, neki is biztos a politikai helyzetérzéke.” Sztálin a betűben, a fogalmazásban hisz. Az írást — Lenin tanítását — rá akarja húzni a Szovjetunió valóságára. Ha ez' nem sikerül, a szöveg „stilisztikai önmegnyugtatás”. Ekképpen, állapítja meg Németh László: Sztálin a legnagyobb skolasztikus. A leninizmus kérdéseiből, folytatta elemzését, hiányzik a gondolkodás ellenpróbája. Németh László Ilja Ehren- burgnak a Nouvelle Revue Francaise-ban a Szovjetunióról akkortájt megjelent cikkeit is olvasta. Ebben szerepel egy diáklány, aki a leni- nizmust tanulja, a férjét el- vezénylik tőle, s ő azon té- pelődik, marxista dolog-e ezen szomorkodni. „Volt valami sivár mélabú ebben a kedvgerjesztő cikksorozatban : nyomás, amely ott ül minden mellen és minden pillanatban, amelyben az ember magával négyszemközt marad.” S Németh László A leninizmus kérdéseiből tanulta meg „e nyomás” nevét: Sztálin. „Nem egy ember neve, hanem az emberi természet és hagyomány nagy forrásaitól elszakadt konokságé.” Németh László zseniális Sztálin-képét a történelem igazolta. Hruscsov és Gorbacsov kegyetlenebb jellemzést adott róla, s a szovjet történészek napjainkban milliók pusztulásáért teszik felelőssé. Németh Lászlónak ez a prófétai írása kimaradt életműsorozatának köteteiből. Remélhető azonban, hogy Kiadatlan írások címmel készülő gyűjteményéből, amely Grezsa Ferenc gondozásában hamarosan megjelenik, megismerheti a közvélemény. Biztos vagyok benne, hogy még a szovjet teoretikusok számára is meglepetéssel szolgál. P. L. IM o
