Kelet-Magyarország, 1988. július (45. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-02 / 157. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET Yt, , ’„«j Aki szikiek érezte a aindenségeL •• Otrcn éré született Szilágyi Domokos berélet útjának felén túl elemi erővel törnek föl az önnön sorsának stációit faggató kérdések: „Miért lettem rabja a szónak? ... / miért nincs nyugtom vizen-föl- dön ... (Vád). „Leélni az életet / a növekvő halállal” — ez talán az ember tragédiája és fönsége. „Végignézni az emberi / történetet, eme karóba / húzot- tat, s mégis itt maradni / és megmaradni ..(Kamasz angyal). Az utolsó esztendőkben keletkeztek még átfogó nagy művek (Apokrif Vörösmar- ty-kézirat 1850-ből, öregek könyve), de sok költemény már a végső stádium felé mutatott. Még megidézte Petőfit és Radnótit, de többnyire már önmagát analizálta: „Már nem tudom, mi lehettem volna és mivé lehetnék ..(Kétfelé). „Rabbá- szabadultan” panaszolta: „Elzártam magam elől az utolsó utat, / a csillagokon túlit. . (Életre). Innen már egyenes volt az út Kányafőre... A korai halál egy rendkívül termékeny, állandóan kutató-fejlődő életművet zárt le. Szilágyi Domokos (Szisz) a szabadságot mindenek felett áhító, a küzdelem etikáját valló, az egyetemes kulturális értékeket, de archaikus elemeket, csángó balladarészleteket is verseitos: az ötvenes évek riasztó sematizmusát követően az 1961-től meginduló Forrás könyvsorozatban jelentkezett először az Álom a repülőtéren című kötetével (1962). Nepozedékétfek tagjai is (Páslcándi Géza, Lászlóffy Aladár, Palocsay Zsigmond, Hervay Gizella) az őszinteség jegyében megszólaló, a társadalmi valóságot árnyaltan láttató, új poétikát kereső, s mindenekelőtt a személyiség kiteljesedéséért perlő lírikusok. Szilágyi bemutatkozó könyvének címadó költeménye, a szabadsághoz szóló himnikus mű, amely az első kísérlet a szabadvers határainak kitágítására. A modern költő ’ hangja ez, aki a babitsi min- denség-igénytől' hajtva a művészvilág iránti felelősségének kategorikus imperatívuszait is kijelöli. Bizonyos alkotásaiban a tett, a világalakító szándék erőteljesen jelen van, a létezésnek saját arcúvá tétele elemi igényként jelentkezik. A Számvetésben még a tizennyolc éves lélek „mindent akart”, s a későbbi én is irtózik a kisszerűség- től, a hétköznapiságtól. Vallja: „Ki szűknek érzi a min- denséget: / teremt”. (Kiállításon). ö maga ezt a teremtést leginkább a nagy polifónikus, szimfóniaszerű költeményeiben kísérelte meg (A láz enciklopédiája, A próféta, Ha- láltánc-szvit, Ez a nyár, öregek könyve, Apokrif Vörös- marty-kézirat 1850-ből stb.). A Bartók Amerikában című összegző versben az „allegro- barbaro-jelenből” máig ható erővel hangzik: „Korösfői lányok, / mármarosi románok, / sátron sívó arabok, / kunyhón tengő törökök: / hogy a nóta régi / s hogy mindig új: így örök — / egy nyelven szól az mind, / magyarul, románul, / s ki m4s értené, ha / nem Bartók tanár úr?!”. Szilágyi számára Bartók mérték: Vivaldit, Bachot, Mozartot, Beethovent, Ho- neggert is szívesen hallgatta, de az „egyetemes megmaradásért” küz.dő bartóki szintézisteremtés példa erejű volt számára. Circumdederunt Körülvettenek engem az élet ördögei, árnyai, hús-vér árnyak, közöttük csak pokolra szállani lehet. Megszokható. Hisz évezredre megunt következetességgel ott az igazi circumdederunt. Vettenek körül engem rózsák, liliomok, talajuk televény lélek, talajuk lelki homok, terméketlen poézis és meddőség, buja. És itt csukódik be a költészet kapuja. Körülvettenek engem — körül hogy vettenek! Hogy iszonyú pofájuk csupa egy rettenet, — hogy csupa borzalom, megkisértés, tömény kárhozat — Isten, Isten! erre ítéltettem én? Körülvettenek éngem a világ dolgai, és nincs erő közülük kiszabadítani. Tálán nem is akarnám. Tán így rendjénvaló. Halál elől ne meneküljön, azki meghaló. be olvasztó, virtuóz technikával dolgozó, parafrazált szövegekből egyedi szerkezeteket komponáló, gondolati- lag-formailag koherens műveket teremtő, Withmanen, Elioton, József Attilán, iskolázott, az avantgárd eredményeit is kamatoztató próteu- szi alkatú költő volt, aki köteteiben (Szerelmek ’ tánca 1965, A láz enciklopédiája 1967, Garabonciás 1967, Búcsú a trópusoktól 1969, Felezőidő 1974, öregek könyve 1976, Tengerparti lakodalom 1978) páratlanul gazdag életművet hozott létre. Hervay Gizella nem sokkal halála előtt így búcsúzott tőle: távirányított szívveréssel / megtérek hozzád visszahalok /csontodba — jöjjön az éjjel / sorsod akartam folytatni — látod / idehaza is úgy mint otthon / árvák vagyunk Ady szemében / Ady árvái megtérünk mind / lábnyomodban holtunkban élők / versben bújdosók valahá- nyan / meghalni haza hazatérők /Te vagy az élő én a holt / vedte meg, s kereste konokul az „összhangzó értelem jeleit: „amit látok, / megpróbálom lefordítani szépséggé”, hanem gyötrő következetességgel vallatta a végső kérdéseket: a szerelmet és a halált. Életművében kezdettől jelen van a pusztulás — egyetemes és személyes síkon egyaránt. Életigenlőén induló művészetében korán fölsejlik az állandó veszélyeztetettséget, halálközeli- séget alapvető létélményként megtapasztaló lírai én: „be- pörölni, a létet az elmúlásért” (A láz enciklopédiája). Az évek során egyre súlyosabban jelentkezik a szétesés tudata-sejtelme: „a halálra ki tanít meg?” (Nem tanítottatok meg). A költő, akinél az erkölcs és esztétikum tökéletes egységet alkotott, nem pusztán testileg töretett meg, hanem lelkében is lassacskán a kiüresedést regisztrálta: „világom szétszakad darabokra... csupa seb vagyok már, / s már nem szól senki értem ...” (Utóhang). Az emTizenkét esztendeje halott. 1976 őszén Kolozsvár fölött, a kányafői erdőiben végzetes mennyiségű mérget fecskendezett magába a romániai magyar líra legegyetemesebb tehetsége. „Nagyon nagy költő volt és lesz, mindnyájunk között a legnagyobb” — írta róla Lászlóffy Aladár. Szilágyi Domokos ezzel a geszitus- sal egy testi kínokkal és intellektuális gyötrődésekkel terhes, önemésztő, s végiül gyógyíthatatlan betegséggel küzdő éleitutat zárt le, követve hajdani professzorált, Szabédi Lászlót, s előlegezve egykori felesége, Hervay Gizella sorsát. Beteljesítette a Halál árnyéka című verse jóslatát: „mutasd meg, hogy a kínt, a jajt / torkon tudod ragadni, és, / ha egyebet mem, hát merész, / szabad halált vívhatsz e rab / életre ..." Pedig kevesen élték meg oly intenzitással a létezést, mint ő. Az 1938. július 2-án Nagy somkú ton született, s Szatmáron érettségiző fiatalember 1955-től 1960-ig a kolozsvári Bolyai Tudomány- egyetem hallgatója volt. 1960-tól Bukarestben, később Kolozsvárott élt. (Az 1977-es bukaresti földrengéskor szörnyethalt fiával, Kobakkal, s Hervay Gizellával közös sírban nyugszik a házsongárdi temetőben.) Költői indulása is példázaVilágának elkomorodása, gyötrelmes magába mélyedése a hatvanas évek vége felé megerősödött: „egyetlen tudományom: az élveboncolás” (Kényszerleszállás) — írja utalva a kérlelhetetlen őszinteségre, mint vezérlő művészi alapelvére. Közben a világ rettenetéit játékközpontú, gyakran ironizáló szemlélettel is fürkészi: „Játsszunk, ami nincs, de lehetne. / Játsszunk, ami nincs, de szeretne / lenni... Játsz- szuk, ami nincs, ami volt. / Játsszuk, ami nincs, ami lesz...” (Játékok II.). Szilágyi Domokos nemcsak a XX. század infernóit szénEsztike, tizikntya, farkasöv A hajdani vasverők utódainak történeti értékű munkáiból nemrég nyílt kiállítás a tiszavasvári Vasvári Pál Múzeumban. A kovácsok a 14. századtól fogva céheket alkottak hazánkban. Mesterségük különböző típusai (lókovács, cigánykovács, gépészkovács, bádogos, lakatos stb.) azonban csak a múlt század második felében jöttek létre. Szerszámaik javát maguk állították elő, csak az üllőket és a vas izzításához szükséges fújtató- kat vásárolták. Mesterségük sok esetben családon belül, nemzedékeken át öröklődött. Többnyire közülük kerültek ki a munkaeszközöket megújító', feltaláló emberek. Néhányuk állátgyógyítással is foglalkozott. Ök készítették hajdanán az élet nélkülözhetetlen vastárgyait. A szekérvasalások, a zárak, a fogasok, de a vándorárusoktól vett kolomp, kapa, ásó, sarló, kasza és vasvilla is többnyire a kovácsok terméke volt. A kiállított tárgyak között tovább tallózva: a szerencse jelképének tekintett patkó ma is közismert, de kevesen dolgoznak most elődeik szénavágójával, csutkavágójával, vagy nádvágóval, hogy a kerítéskészítéshez, kaskötéshez^ kosárfonáshoz használt fűzfavesszők levágására alkalmas eszközökről ne is beszéljünk. Esztikét inkább csak Bűdön és Szentmihályon ismertek. Az ekevas tisztítását szolgáló nyeles kaparó vasat másutt többnyire ösztökének, iszti kének nevezték. A földmérőlánc a rétek, erdők, szántók régi te-’ rületmérő műszere volt. Vidékünkön az egy lánc széles és tizenkét lánc hosszú terület egy kisholdat (1200 négyszögölt) ölelt fel. A kulcsos béklyó — miután csak gazdája tudta nyitját — nem csak a ló elkóborlását előzte meg, hanem a tolvajok ellen is védelmet nyújthatott. Mint ahogy a nóta is mondja: inkább csak lereszelni lehetett, de kinyitni nem. A láncos béklyó ördöglakatszerűen működött: csak a középső láncszemek átbúj tatási sorrendjét ismerve volt nyitható. Ki ne tudná ma felismerni a farkasöv hasznát? Eredetileg csakugyan a pásztorkutyák nyakát védte. Az állattartásban viszont az egyéves borjak további szopását akadályozta meg. Ha az orrán, száján ilyen horgas láncsort viselő borjú a tehén emlőihez közelített, az félre nem érthető módon távolította el magától. Az igavonó állatok járomba fogás idején (például a cukorrépa, a kukorica, a krumpli ekekapázásakor) szájkosarat kaptak, hogy a zöld levelek ne vonják el figyelmüket: büdiesen szólva, ne bóklásszanak. A szigony nagyságát és formáját a vizek járása és az ott élő halak tulajdonságai befolyásolták. ősszel és tavasszal használták, mikor a halak mozgása lassú volt. Sejthető, hogy a régi orvvadászfegyverek és vascsapdák nem csak a kártékony kisem- lősök elejtésére készültek, hanem néha a fácán, a vadnyúl és az őz is a kondérban fejezte be földi pályafutását, a falusi kovácsok találékonyságának köszönhetően. De míves ajtópántokat, fogadókat, zárakat is készítettek ők, melyek a lakás megbecsült darabjaivá válhattak. Szathmáry László , * i-V: |llf"t&irr'"' ■: Györke Zoltán: Hol-Yolt-hol-nem-Yolt-haza. A föld ugyanúgy melengeti talpam, mint gyermekkorban az utcai por, A szél is olyan bizalmasan-halkan suttog fülembe, mint valamikor ... Ismerős a templom harangzúgása, s az idővágta árkok az arcokon. A kapuban mintha nagyapám várna —: itt mindenki fyetedíziglen rokon. Ha jövök — haza. És maradni — nehéz. Keresem, s nincs a kút — befalazták. Akác se simogat, mint anyai kéz —: kimeneteltek a kertből a fák. A kiirtott erdő — mint a szavanna. Finom levél-membránon átzúgva sűrű mélye nem küld választ szavamra ... Csend. Mintha minden madár aludna. Távol a vízparti fűzek sátrai. Sáshajú zsombékok, vakondtúrások — a tar legelő pattanásai — közt táncol a kerék — jófelé járok? S a folyó. Az aláharapdált partból kivégzett fák dőlnek a sodrásba. A pásztorkunyhón szegekre zárt ajtó. Szünetel a pulik csaholása. Behajló gallyak cimbalomütői Pattognak a feszült hullámokon. S a két part közt mintha valamely ősi dallam lengne; elkísér az úton. Hol hősök lelke-bolyong a tájon: lépnék — s csontjukba botlik a lábam. Itt ástad földbe magad, hogy fájjon, apám, e hol-volt-hol-nem-volt hazában. Horgászok a kisari Tisza-hídnál. (Szilágyi Sándor akva- rellje) Tisztelgés Bartók Béla . Újsághír: Bartók Béla hai vai a család elhatározó nyomán, a nemzet régi óh ját kielégítve, 43 évvel h lála után hazatérnek USA-ból, és magyar föl ben találnak végső nyug dalmat. Kevés nemzet történelmében található annyi szomorúság mint a miénkben! Különösen, ha a leg- nagyobbjainik sorsán tűnődünk. Hol és hogyan fejezték be életüket? Sok közülük „harcát megharcolta, a futást bevégezte”, de szomorúan köszönt el az élettől, távol a szülőföldtől. Néhányukat megidézzük. Thököly Imre jóval halála után tehette meg a nagy utat, hogy török száműzetésből Késmárkra érkezzenek hamvai, örök nyugalomba, kívánsága szerint hazai földbe. Rá- g kóczi Ferenc buj- dosása is Rodostóban ért véget, földi maradv; nyait a nemzet kívánságál hozták haza a kassai domb de már jó évszázad múltá Kossuth Lajos, a tűnni rem< te is csak koporsóban tehet meg a végső utat a Nemze Panteonba. Igaz, valamen; nyiük végső útjáról úgy szó legenda, feljegyzés, írás < korabeli tudósítás, hogy í egész nemzet gyászolt azol ban a napókban. A Kossut Lajos hamvait szállító von: útját milliók állták végig vasút mellett, Fiúmétól Budi pestig, levett kalappal. A nen zet, az ország temetett. XVIII—XIX. század legnt gyobb fiait gyászoltuk, akik felkínált magas kegyet (hog tudniillik bűneik megbánásé val hazatérhetnek) soha nei fogadták el, nem alkudtak, legkínzóbb fájdalom, az ön száműzetés közepette sem. És hányán maradtak távo kívül, messze a szülőföldtő akik ma is más ország csőn des kertjeinek fái között pi hennek örök nyugalomban, i csodálatos életű nagy vándo és tudós Darjeelingben Csorna faLvától messze, más világrés városában kapott nyughelyei m| hogy Nagypeleskérö ÁM. Gvadányi József nótá 9 m rius uram az Úr 1788-i. évében zsufa-fakó lován elin dúlt Pest-Budát meglátni, in dúltunk mi is 200 esztendőve utána a csengeri cipőgyár jó voltából autóbuszon Budaörs re, magunkat felmutatni kép ben, faragásban, lábbelitermé kekben, kézimunkákban, ős szatmári dallamokban... Nem munkatervi feladat ként, nem egyeztetett kulturá lis cserelátogatásként, nen fogcsikorgató művelődési „vi szontszolgáltatásként”, nen hétköznap, nem munkaidő ben . .. Indultunk a magunk költsé gén, magunkat biztatgatva, ba ráti hívó szóra, önként. A ma világunkban az önkéntesek rit kák, mosolygásra ingerlő „fi gurák”. Mindezeket tudva konokul indultunk, hátunkn kötve Szatmár örömét-bánatát a batyut letettük a pesti-szat- máriak-szabolcsiak elé, szellemi elemózsiaként, mint hamu basült pogácsát. A Pest-Budát élő és dolgozó megyénkbelie- két nem kellett noszogtatni fel- és megkérni, hogy legye nek ott a „tájhazai-szeánszon” hallgassanak meg bennünket Jöttek maguktól „kicsik” éi „nagyok”, korra, nemre, fele- kezeire, rangra, beosztásra való tekintet nélkül. Nem voli előharsona, „biztosítás”, „szervezés” cécó! Volt melegség rejtett könnycsepp a pillák alatt, emlékezés a gyermekkot akácvirágos madarak és fák KM
