Kelet-Magyarország, 1988. július (45. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-02 / 157. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET VALÓSÁGUNK^ KÖZELKÉPBEN Mákot vetettem, hagymát duggattam a hétvégi telken. Március utolsó hetében voltunk. Éles délnyugati szél fújt aznap, dideregtem azokkal együtt, akik kimerészkedtek az ég alá. Délután eleredt az efeő. Egyik mezsgyeszomszédom ötletéből bemenekültünk előle egy szürke házba, amit ő kápláros hivalkodással „egyes számú objektumnak” nevezett. Ez az „objektum” kocsma volt, enyhet adó és amint küszöbét átléptük, máris dédelgető sörszagú melegébe fogadott. Egyetlen szobából állt: középütt hosszú asztal, körülötte sok szék, fölötte láncon függő taligakerék fényes égőkkel. Aki leült — szava által vagy füle révén — óhatatlan tagja lett az ott boroz- gató társaságnak, mint a régi vendégfogadók közös asztalánál az utazók. Italunkat éppen elénk koppantottá egy pozsgás legény, amikor szemközt — mintha csak ránk várt volna — felkiáltott magas hangon egy férfi: — Meghalt az isten, igyunk az árváira! — szólt és poharát hosszan emelve végignézett az asztalnál ülőkön. — Kikre, te? — kérdezték többen. — Hát ránk! — felelte és ivott. Ekkor néztem meg okával „isten árváját”: korosodó, arca hosszú és vékony, a bőre sárga, gz orra előre ugró hegyes, mint Buratti- nóé, de homloka alatt erősen horpadt. Sötét szemöldöksövény alól élénk barna szemmel pillogott rám vizsgálón: idegen voltam az „árvák asztalánál". — Pisze, te hogy kerülsz ide? — szólította meg mezs- gyeszomszédom. Bemutatkoztunk. Halkan, a sokat próbáltak óvatosságával mondta a nevét, s csak azután felelt. — Anyámnak van itt telke, azon segítek ... csak hát bekergetett az eső ... sajnálkozott. — Hát nem a tied? — Ugyan, miből telne rá? — tárta szét karjait há- rítkozva, és nekem is osztott belőle egy pillantásnyit. Nagy öklei elárulták, kétkezi keresetben telhet az élete. Erről később meggyőződhettem. A második együtt töltött esős délutántól alaptermészete szerint nyílt szívű és szavú velem. Elém tárta egész életét, régi és új gondjait. Arra kért csupán, csak becenevét írjam le. Megígértem. így aztán a Pisze név most afféle paraván, ami takar, de fel is csigázza a képzeletet és a kíváncsiságot az iránt, aki mögötte vetkőzik. Ha ezt kettőzni akarnám, nevezhetném Dánnak is. Amíg az első becenév testi sajátosságra, emez életrajzi részletre mutat. — A harmincas években hazánkban munkanélküliség volt. Előle apám és anyám vendégmunkásnak ment Dániába. Ott egy her- ningi bányában kapott munkát apám. Három évig voltak kint, ott születtem, így kezdődött az életem — magyarázta egyszer a sörszagú csendben szilva „hangos” pálinkáspohár felett. Innen ered a Dán név és nem a Bibliából, ha bár róla is elmondható az, amit Jákob ötödik fiáról őriz a hagyomány: „... éles elmével tudott ítélkezni. Szelleme és nyelve olyan furfangos volt, hogy szinte szúrt.” Egyszer megkérdeztem,- vi- selt-e közéleti tisztséget, hogy ilyen jól pergőn tud beszélni. — Viseltem, de csak üzemen belül — felelte halkan, szerény mosollyal. Ez abból állt, hogy a vállalat vezetői meg-megbíz- ták: ezt vagy azt a döntést segítse végrehajtani. Agitált és példát mutatott „csináljuk, fiúk!” alapon. — Ma is? — Meguntam! — jelentette ki elhatárolva magát korábbi tevékenységétől. — Sokáig tettem, amit mondtak. Csakhogy sose kérdezték, én mit szólok ahhoz, amit végre kell hajtatnom. Visszaéltek a tettrekészsé- gemmel. Ment is egy ideig, de aztán egyre több lett a bajom a munkatársaimmal. Rám-rámförmedtek: miért előbbre való neked a vezetés java, mint a miénk? Kezdtek gyanúsítgatni, teleszívtam magam vele. Nem tudtam ott már létezni, minden betegségem előjött, nem tudták Ieapadtat- ni... — Akkor választott másodszor szakmát? — Először voltam kocsikísérő, mázsáló, meg ami jött sorban, végül aztán, gondoltam, próba szerencse, egy új szakmát kipróbálok. — És mennyi ideig volt vízvezeték-szerelő ? — Csináltam két évig. Tanuló voltam, utána behívtak katonának. hogy az állandó éjszakai műszak nem vezethet jóra? — Hát gondolni gondoltam ... Arra számítottam, hogy majd alakul valahogy, majd lesz váltó műszak... De egyre maradtam, maradtam, a végén, amikor kaptam lakást, már úgy éreztem, hogy ha ők léptek ezzel, nekem is lépnem kell és maradtam. Én ezzel léptem. — Hálából maradt? — Nem, nem! Nem tehettem mást! — Hány év óta dolgozik éjszakai műszakban? alább főzni tanult volna meg, az a legkevesebb. — Ügy gondolja, hogy ha váltott műszakban dolgozik, mindezeket a bajokat el tudta volna kerülni? — Egy biztos, másképp lett volna. Akkor nem válik a feleségem alkoholistává, mert csak otthon-otthon lettem volna, s megakadályozom. A barátnők és az unalom rávitte. — Mintha ezzel felmentené őt! Gondolkodott homlokráncolva. — Tudja, annak idején Szabó György: Ördögösvényen hogy külön juttatást kapok a rábeszélésért. Így aztán abbahagytam a közéleties- dit. — A szülőföldjére emlékszik? — kérdeztem visz- szahátrálva Dániához. — Sajnos, nem. Egyéves lehettem c£ak. ^ hazakerültünk. Valami mégis maradt : olyan sokszor beszéltek előttem a dolgozó ember legnagyobb félelméről, a munkanélküliségről, hogy a félsz befészkelte magát az idegeimbe, mint a rossz jóslat vagy a baj eiőérze- te, és szorongtam tőle. Később is sokáig voltak álmaim, s megjelent előttem, amit valóságban sosem láttam: a bezárt gyárkapu. Ilyenkor apám szemével néztem, vele éreztem és gondolkodtam, mintha azt is örököltem volna... — magyarázta. — Ez mélyen van bennem. Talán azért is, mert alig tettük magyar földre a lábunkat, apámnak kezébe nyomták a behívót. Vitték katonának. És ahogy elment, nekünk megkezdődött a vándorlás munka után az országban: ahol valami rokonnál volt hely, odamentünk és anyám dolgozott, elvállalt mindent. Szállást, élelmet adtak érte. De gyakran nem kapott munkát. Testvérem nem volt, így kevesebb gond nehezedett rá. Csakhogy az akkori előny mostanra az ellenkezőjére fordult: nincs, aki segítsen neki rajtam kívül, pedig rám is férne segítség. Akkoriban nem is jutottunk semmi jóra: nélkülöztünk, és apám hadirokkantként, fél lábbal került haza. — Gyermekkorában mi szeretett volna lenni? — Sok mindenre gondoltam. Legutolsó, hogy repülni szerettem volna. De nem jött össze — csóválta a fejét nevetve. — Sajnos, már az első vizsgán belecsö- mörlöttem: mert a- kórházba kellett menni vérvételre egy nővérke egyből átdöfve a vénám ... Ekkor azt mondtam, hogy inkább nem... — Iskolába hova járt? — Itt egy közeli faluban kezdtem, anyám ott volt magán szülésznő, mert közben addigra kitanulta és praktizált, A legvégén Budapesten tanultam, anyám beteg lett, és a nagynéném vett magához. — Akkor mi akart lenni? — Hát motorszerelőtől kezdve, ami «szembe jutott. Épp az nem, ami hát lettem tulajdonképpen, ugye ... Festékkeverő szakmunkás nem. — Volt vízvezeték-szerelő is. — Annak akkor mentem, amikor a festék- és műgyantagyárban mérgezést kaptam. Allergiás . lettem, akkor vezették be a szintetikus hígítókat és nagyon — Mint tanulónak, menynyit fizettek, miből élt? — Valójában anyám tartott. Adtak háromszáz forintot, hát az kevés volt egy hónapra már akkor is. Katona lettem, utána leszereltem, úgy éreztem, hogy anyám már nem győzi pénzelni a tanulásomat, meg hát már nem is volt kedvem hozzá, télen kint hideg csövet cipelni, fog- dosni. Azt az életet nem bírtam ... Meg aztán tanulóbért adtak, de segédként kellett dolgozni. Két évet lehúztam, aztán felbontottam a szerződést. Visszamentem a volt vállalatomhoz, a festék- és műgyan- tagyárba, aztán amikor Nyíregyháza ipart kapott, idejöttem. — És itt milyen munkát kapott? — Hát a szakmámban ... Akkor eszi, nem eszi alapon azt mondták nekem: festéket kell keverni, de mindig éjszakai műszakban. Ezt kell csinálni, jó? Jó! Más nem volt, elvállaltam. — Tudta, mit vállal? — Fogalmam sem volt. Akkor azzal biztattak, hogy váltott műszak lesz később, mivel hogy akkor szakmun- .káshiány dívott, én meg kényszerhelyzetben voltam, elvállaltam. — Többet keresett? Mennyivel ? — Hát éjszakai pótlékkal, az harminc százalék. — A kollégáinak nem érte meg a harminc százalék? — Azt nem érte meg, hogy a családdal nem tudtak foglalkozni, se egy színház, se egy mbzi, se egy összejövetel, sehova nem tudtak menni. Itt minden- r«p’ este hétfőtől szombatig dolgozni kell, megy a munka, hogy másnap reggel a megkevert festékkel szórhassa a nappali műszak festőrészlege a termékeket. Abból dolgoznak, amit mi éjjel megkeverünk. — Arra nem gondolt, — Huszonnégy éve. — Megbánta? — Meg! — jelentette ki határozottan. — Ha. visszagondolok arra, hogy min mentem keresztül, mit veszítettem el.. . úgyhogy ez már nem érte meg ...! — Ügy gondolja, sokat veszített? — Három gyermekem van, a feleségem kétszer volt gyesen, a második gyesnél már észrevettem, hogy időnként spicces, egyre gyakrabban lett az, és sajnos alkoholistává vált. Erre ráment a két fiam — az ikrek —, ami nagyon kellemetlen volt... Rendőrségi ügyek, aztán táborban is voltak ... — És most? — Jelenleg az egyik megnősült, a másiknak élettársa van ... — Hány évesek? — Húsz, de úgy látszik, hogy most már talán ember lesz belőlük. Mind a kettő olyan asszonyra akadt, akik fogják őket. Ez a szerencse, ez történt!... — És a harmadik? — Az lány. Tizennyolc éves, szakmunkás, fehérnemű-varrónő. — Együtt élnek? — Most jelenleg igen, valamennyivel beszáll a kosztpénzbe .. . — Vele meg vannak elégedve jobban, mint a két fiúval? — Hát nem tökéletesen, mert ugye viseli az anyja magatartásának következményeit. — Az miben mutatkozik? — Nem tanította se főzni, se mosni, se vasalni, semmire!... A gyereK csinálná, de nem tudja, nem megy neki. — Ez baj. — Baj bizony. Felnői és rá fog szorulni, mert nem adhat ki mindenért pénzt, annyi pénze sose lesz és annyiféle kész- vagy félkész étel sincsen, mint ami kell. Most kezd gondolkodni, hogy mit. vesztett. Legkettévágták a munkásember kenyerét, amit egy embernek kellene megkeresni, kettőnek adták, férjnek, feleségnek. A tőkések találták ki, aztán a mi vezetőink átvették azon a megszépítő: címen, hogy egyen- jogúsítják vele a nőket. Az én feleségem már lánykorában dolgozni járt, nem nagyon főzicskélt. Akkor szüksége volt az országnak a kezére, de nem kellett volna hagyni ez idáig. Most talán nem kísértene olyan nagyon a munkanélküliség sem, ha a nők otthon maradnak gyermeket nevelni. Csakhogy, sajnos, nem így történt!... — De maga unalomról beszélt. — Ebből jött az is. A feleségem sosem lelte örömét a konyhájában, mindig második műszakban főzött, mosott. Robotnak tartotta, mint — így emlegeti is — a legtöbb nő. Amikor aztán gyesen volt, unatkozott a konyhájában, nem talált a főzés-sütésben gyönyörűséget. Hiányoztak a közös ebédek is, ki itt, ki ott evett, együtt ritkán. A kislányt sem- tanította meg főzésre. Hogy az unalmat elverje, össze-összejött a házban gyesen levő szintén unatkozó asszonyokkal és poha- razgattak ... Szóval a háború után szükségből megfelezett kenyér mostanra nagyon ártalmas lett!... — De azért megvannak együtt? — Vagyunk? Most jelenleg. sehogy sem. Egy a fizetés, nem tudom a kezébe adni a pénzt, nem megbízható, csak az alkoholra tud gondolni, semmi másra. Akkor aztán se nem főz, se nem mos ... — Hát nem dolgozik? — Hol adnának az ilyennek munkát?! — Csendben viselik el egymást vagy veszekednek? — Hát, eddig ment a botrány, marakodás, civakodás, verekedés, de remény a világon semmi! Ha a lányom nem volna, már elválnék. Talán jobb volna. — Nem tudni. — Hát lehet, hogy rossz a rossz rossz nélkül! — Mennyi a havi keresete? — Nyolcezer forint. Most már huszonnégy év után. — Mennyi a rezsije? — Kétezerkétszáz! — Volt nehéz helyzetben ? — Sajnos a feleségem miatt gyakran. Volt olyan nyolc vagy tíz eset, amikor levonás, letiltás sújtott, mert kezébe adtam a lakbért, fizesd be. Elment, de helyette a kocsmában állt meg, és nekem jött a letiltás. — És a munkahelyén hogy van? Elsötétült az arca. Sokáig nem szólt. — Ott is ugyanúgy! — mondta halkan. — Hogy úgy? — Ott is rossznak látom a jövőmet. Félek tőle. • — Miért ?' — Gépesítik a festékkeverést. Már szerelik a gépeket. Ügy akarják, mint nyugaton. Ránk nem lesz szükség. Automata keveri, csak be kell programozni a színeket, a mennyiségeket és kihoz bármilyen árnyalatot. Minek akkor oda ember? Olcsóbb. — Mivel biztatják a vezetők? — Azzal, hogy átképez- tetnek ... Talán valami szerelőnek, arra van szükségük. — És fog tanulni? Megint sokáig hallgatott. összevont sötét szemöldökére gyűlt a harag, orra öklelőn előredöfött a levegőbe. — ötvenkét évesen? Hát lehet az? — kérdezte önmagától. — Tudja, mostanában többször álmodom, hogy bent állok az üzemirodában. Ott az igazgató is. Ö ül. Azt mondja: Átképezzük, vagy mehet! Álmomban is kiver a veríték. Amikor felébredek, szeretnék haragudni rá, de valahogy nem tudok. Talán, mert felébredek a megoldás előtt. Aztán gondolkodom, ötvenkét éves vagyok, hogyan jutottam ide? Kinek vagy kiknek köszönhetem, hogy ilyen idősen félnem kell a jövőtől? És miért? {gy alakult a helyzet, mondják. De azt is mondják, hogy nem az isten alakítja a világot, hanem az ember. Dg kik? Én nem! És miért ilyénre? Elhiszi nekem, hogy akár csak tíz évvel ezelőtt is másképp veszem az átképzést? Miért halogatták eddig? Tanuljak szakmát, legyek újonc olyanok között, akik húsz-huszonöt éve csinálják már azt, amit én csak most tanulok? És milyen bérért csinálhatnám? Nem tudom! Különben is, ez lenne a harmadik szakmám !... Szomorúan legyintett. Mozdulatában benne volt a szembefordulás lendülete, de keserű mosolya elárulta, tudja: terhén a legjobb szándék is csak könnyíteni képes, levenni válláról nem. — Ördögösvényen halad az életem, akár az országunké! — mondta letörten. Ezen én is elgondolkoztam, aztán megkérdeztem: Milyen az az ördögösvény? — Maga tényleg nem látja? Hihetetlen! — csodálkozott rám. — Hát az azt jelenti, hogy például ami jó ma, holnap rosszra fordul. Például csináltunk nehézipart, de ósdit és most ráfizetéses, fejlett mezőgazda- sági termelést hoztunk létre, de nincsen hozzá korszerű élelmiszeriparunk, építettünk atomerőművet, de kicsi, csináltunk egyenjogúságot, de sinylik a gyermekeink, felismertük, hogy új gazdaságirányításra van szükség a lábon maradáshoz, de húsz éve halogatjuk ... Tehát még az sem teljesen jó, amivel naponta dicsekszünk! De, mint a rák, hátrálhatnék vissza Mátyás királyig, mert utána tértünk ördögösvényre, azóta azon haladunk ... ! Hát nem érti ? — Hát éppen a maga fájdalma sürgeti á letérést róla! — mondtam. Azt vártam, hogy meg- hökken, szabadkozni fóg, de nem. Kesernyésen felnevetett. — Meg fog lepődni, hogy ezek után az én számból hallja: rá kell térni egy jobb ösvényre, mert ’ ezen tovább egy tapodtat sem ... Rá kell térni, még ha mi egészen rámegyünk is, de legyen annyi garancia, hogy legalább az unokáim nem fogják megismerni sose azt a szorongást, amit én — és korosztályom — magamban hordok, mint rokkant az idegen golyót. 1988. július 2. O
