Kelet-Magyarország, 1988. július (45. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-02 / 157. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1988. július 2. □ Bürget Lajosnétól, a Vöröskereszt megyei titkárától Annak idején, amikor megválasztották megyei titkárrá, a Vöröskeresztnek nemigen volt ennyi dolga. Közel tíz év telt el, s megsokasodtak a híradások arról, hogy a szervezet itt is, ott is jelen van, munkálkodik. — Azt kell mondanom: sajnos . . . Ugyanis azt szeretnénk mindannyian, hogy bár kevesebb dolgunk lenne, s hogy például csak a véradás vagy a csecsemőgondozási tanfolyamok révén hallana rólunk a közvélemény. Ám az elmúlt esztendőkben mind több lett a tennivalónk: egyre nagyobb számban fordulnak hozzánk elesettek, támasz nélkül maradtak, segítséget igénylők. • Hogy mindjárt a közepébe vágjunk, és a ma leginkább közszájon forgó tevékenységükről beszéljünk: a Romániából menekültek megsegítése, támogatása meglehetősen középpontba állította a Vöröskeresztet. — Természetes és mozgalmunk hivatásából fakadó, hogy támaszt nyújtunk a hozzánk érkezőknek, s igyekszünk a társadalmi közadakozásból összegyűlt anyagi és más segítséget továbbítani hozzájuk. A Vöröskereszt számláján több, mint hétmillió forint gyűlt már össze, így lehetővé vált a pénzbeli gyorssegélyek emelése. Ma már 1500 forintot kap a családfő, ezer—ezer forintot a családtag, s új az is, hogy ismételten is folyósítható a segély, ha rászorul az illető. Sokan fordulnak ide? — Nincs olyan nap, hogy ne jönnének. Eddig mintegy háromszázötvenen fordultak hozzánk. A pénz mellett ruhasegélyt is felajánlunk, s el is fogadják, hiszen sokan egy szál ruhában érkeztek. • Nemrég azt olvastam, hogy már túl sok is a lakosság által felajánlott ruhanemű. — Ezt nyilatkozták Budapesten — ám nálunk más a helyzet, itt még több ruha kellene, úgyhogy szívesen fogadjuk a további felajánlásokat. Más használati eszközöket is felajánlhatnak a menekülteknek, ezeket nem mi vesszük át, hanem megadjuk az arra igényt tartónak az adakozó címét. De segítünk másban is: befogadót találtunk már nem egy esetben, munkahelyet is tudtunk ajánlani. • Sok erdélyi viszont családja ide utazását reméli és várja a Vöröskereszt segítségével ... — Sajnálatos, de ebben egyelőre semmit se tudunk tenni, még ígérni sem. Minden ilyen esetben kitöltetjük a szükséges papírokat a családegyesítést kérővel, elküldjük, országos központunk továbbítja Romániába. A román Vöröskereszt viszont nem reagál... • Hallottam már olyat is, hogy azt mondta valaki: a Vöröskereszthez szívesen jön, mert nem úgy foglalkoznak vele, mint egy hivatalban. — Ez a célunk — hogy nálunk mindenki jó szót, tanácsot kapjon. Hiszen gyakorta már önmagában az is segítség, hogy végighallgatunk valakit... Meggyőződésem, hogy e tekintetben a Vöröskeresztnek nincs restellni való ja — és ez mozgalmunk lényegéből ered. A Vöröskereszt ugyanis, melynek e megyében hatvanezer tagja van, az önzetlen emberséget tartja a legfontosabbnak, s akik e mozgalom tagjai, ezt vallják. • A megyében élők közül tehát csaknem minden tizedik ember tagja a szervezetnek? — Igen, és sok köztük a fiatal is. Azt is el kell viszont mondani: a hők aránya magas tagjaink sorában. De ez talán érthető is, ha segítő tevékenységünk formáira gondolunk. Hiszen például a magukra maradt idős, beteg emberek gondozására vagy éppen árva gyerekek sorsának figyelemmel kísérésére szívesebben vállalkoznak nők. Ezzel persze távolról se azt akarom mondani, hogy csakis nők vállalnak feladatot mozgalmunkban, a véradók többsége például férfi. Szó sincs persze arról sem, hogy mind a hatvanezer tagunk egyformán aktív — de arra még nem volt példa, hogy egy-egy feladat elvégzésére ne találtunk volna embert... És tudja: ez nagyon jó érzés. • Manapság igen sok szó esik az emberi önzés, az egoizmus, a befelé fordulás elharapózásáról. Szavaiból ellenben azt veszem ki: nem egészen igaz ez a vélekedés. Hogy az emberek alapjában mégiscsak jók ... — így igaz! Vallom, mert tapasztalom: mindenkiben ott szunnyad a jó szándék. És ha módja van rá, ha lehetőséget kap, akkor meg is cselekszi mindenki a jót. Ez talán túlságosan szépen hangzik, viszont a mi munkánkban látni, hogy igaz a mondás; ahol a szükség, közel a segítség. Szinte mindig nyitott szívekre és fülekre találunk. Tagság, mozgalom, szervezés ... nem valami jól csengő szavak ezek mostanság, hiszen a sok helyütt elburjánzott bürokrácia, a túlszervezés, a hivatalno— Kiket segítenek? — Hogyan támogatják az Erdélyből érkezőket? — Megbecsülik-e a véradókat ? — Miért szereti ezt a mozgalmat? Bürget Lajosné Tiszakanyáron született, 4» éves, pedagóguscsalád leánya. Kisvárdán. a Bessenyei gimnáziumban érettségizett, majd tanítói oklevelet szerzett. Berkeszen volt pedagógus a helyi általános iskolában, később a nevelőotthonban. 1961-ben a KISZ megyei bizottságába hívták dolgozni, s hogy emellett döntött, abban közrejátszott: röplabdázott Nyíregyházán, így a Ber- keszről bejárás sok gondot okozott. 1965-ig kulturális ügyekkel foglalkozott a bizottság munkatársaként, ekkor egy évre a Szovjetunióba került, a Komszo- mol központi iskolájára. Hazatérte után a KISZ megyei bizottsága titkárává választották. 1971-től a megyei pártbizottság munkatársa volt tíz esztendőn ál. Innen került a Vöröskereszt megyei vezetőségébe, ahol megyei titkárrá választották. Immár a második ciklusban viseli e posztot. A VII. vöröskeresztes kongresszuson az országos vezetőség tagjává választották. Két'gyermek édesanyja, férje újságíró. kosdi; kellemetlen mellékzöngét ad mindegyiknek. A vöröskeresztes mozgalom mennyire „sajátította el” mindezt? — Szerencsére ez egyáltalán nem jellemző mozgalmunkra. Most, amikor az „alulról építkezés” és az ehhez hasonló fogalmak teret nyertek, mi valljuk, hogy nálunk ez mindig is így volt. Ez egy igazi öntevékeny mozgalom, ahol nincsenek felső utasítások, kötelező irányelvek, határozatok és effélék. 775 alapszervezetünk van a megyében, minden településen és csaknem minden munkahelyen, intézményben megtalálhatók. S ha annyit mondok, hogy a megyei vezetőség apparátusa hét főből áll a takarítóval és a gépkocsivezetővel együtt, s a városi apparátus is 2—3 fő, akkor talán érzékeltettem, hogy ez nem a „hivatásosok” mozgalma. Nálunk a tagnak nincs „munkakényszere”, tehát csak akkor tesz valamit, ha jónak látja. Nem kötelező. Viszont látjuk nap mint nap: sorra születnek az újabb és újabb ötletek, javaslatok, folyik a segítő munka. A fő célunk: mozgalmunk tagja azt csinálja, amit szükségesnek tart, segítsen, ahol azt fontosnak tartja, jelezzen, ha kell, ha környezetében támogatásra szorul valaki. Megismétlem: a jó szándék megvan mindenkiben, és rendszerint nem kell kétszer mondani egy- egy alapszervezetünkben, hogy „van itt egyidős néni, akinek be kellene vásárolni hetente egyszer-kétszer...”. • A Vöröskereszt, a segítségnyújtó tevékenység szinte öszekapcsolódott a véradás fogalmával... — ...annak ellenére: a véradásban nekünk csak annyi a szerepünk, hogy szervezünk. Attól a perctől fogva, hogy a véradó kinyújtotta a karját, már az egészségügy a „gazda”. De nem kis munka az sem, hogy évente sok ezer embert véradásra mozgósítanak. — Egy évben általában mintegy 24 ezer ember közel kilencezer liternyi vért ad a megyében. Ha mást nem tesz egy Vöröskereszt-aktivista, csak rendszeresen vért ad, már nagy dolgot cselekedett. Most nem akarok a véradás, a vérkészítmények fontosságáról beszélni, ismert dolog ez. Nem is a mi feladatunk, hogy egészségügyi-szakmai szempontból akár csak bele is szóljunk a vér felhasználásába. Nekünk inkább az a feladatunk, hogy a véradókra legyünk figyelemmel, kellő megbecsülést kapjanak. A többszörös véradók köszöntése, kitüntetése rendszeres, még ha — nyilvántartási okokból — nem is mindig a legtökéletesebben szervezett. Ezzel függ össze: idén november 27-én ünnepeljük először a „véradók napját”. Azért ekkor, mert 1954-ben e napon adtak át először hazánkban véradásért állami kitüntetést. Az a célunk, hogy minden véradó megbecsülést kapjon — annak ellenére, hogy véradóink nem tartanak igényt semmiféle ellenszolgáltatásra. A Csökken vagy nő a véradók száma? — Kis mértékben csökkent, éppen most vizsgáljuk, mi az oka. A mi megyénkben az a tapasztalat: romlik a lakosság általános egészségi állapota, ezért aztán az eddiginél több embert találnak véradásra alkalmatlannak, az előzetes vizsgálat során, kiszűrik őket. Másrészt: kissé csökkent a fiatalok száma, s ez azt jelenti, hogy az idős »emberek helyére, akik már nem adhatnak vért, nem lépett ugyanannyi fiatal. Az országos adatok mit mutatnak? — A megyék között a lakosság számához viszonyítottan nálunk kevesebb a véradó, mint sok helyütt. Viszont csalóka ez az adat, mert 18 éven aluli nem adhat vért, bizonyos életkoron felüli ember se — és nálunk az átlagosnál több a gyerek, az öreg. A „véradóképes” korosztályhoz képest tehát sok az önkéntes véradó a megyében. Azt viszont el kell mondani: az országban általában se túl jó, nálunk viszont ennél is rosszabb a véradóállomások technikai felszereltsége, munkakörülményei. Pedig ez egy valóban semmi mással nem pótolható társadalmi adakozás — a vér szó szerint életbevágóan fontos az egészségügyben. S az a véleményem: a véradómozgalom nem kapja meg a megfelelő és megérdemelt állami elismerést, az anyagi támogatásról nem is beszélve ... Ennek ellensúlyozására az alapszervezetek a legtöbb helyen elérték, hogy a vállalatok, intézmények segítséget nyújtanak munkájukhoz. • A napi „aprómunka”, a kevésbé látványos tevékenység ritkábban kerül előtérbe, ha a Vöröskeresztről szólunk. — Pedig van mivel dicsekednünk, szerénytelenség nélkül mondhatom. Igen büszkék vagyunk például arra a táborra, melyet immár hetedik éve szervezünk. Beteg gyerekek vesznek részt benne, az idei nemrég ért véget. Itt is, mint másutt, aktivistáink vállalják a munkát önzetlenül: orvostól pedagógusig és más hivatások képviselőiig sokan segítenek. Vagy ide sorolhatom azt is, hogy idén először országos anyák napi ünnepséget tartottak — a Vöröskereszt kezdeményezte. Mintegy tizenkétezer idős, beteg embert, rászoruló családokat segítenek mozgalmunk tagjai a megyében, évente kétezer család kap ruha- vagy pénzsegélyt, számtalan tanfolyamot szerveznek alapszervezeteink a csecsemőgondozástól a házi betegápolásig. Kétszáz aktivistánk patronál pici gyerekeket, akiket az anyás csecsemőotthonból haza vagy nevelőszülőkhöz vittek, egy éven át figyelemmel kísérik a sorsukat. Különösen fontossá válnak most, amikor nehezedik a megélhetés, gyarapodik a gond, kevesebb a szociális célokra fordítható pénz a tanácsoknál... — Ezért tartjuk igen-igen fontosnak az önsegítő csoportok létrejöttét, ami a társadalmi önszerveződés mai szélesedésének része. Klubot, kört, egyesületet alakítanak az erre igényt tartók — cukorbetegek, nyugdíjasok, volt alkoholisták, vesebetegek és mások. Közösen könnyebb. Ezeket a közösségeket nem mi szervezzük, hanem a tagok — ám minden lehető támogatást megadunk, kapcsolatban állunk velük, sőt, alkalomadtán kezdeményezünk is. Beszélgetésünk során végig lelkesedéssel, örömmel szólt tevékenységükről, úgy tűnik: erősen a szívéhez nőtt a mozgalom... — Nem tagadom, a legjobban az tetszik benne, hogy emberközeli mozgalom. A személyes kapcsolatok a legfontosabbak benne, tagjaink figyelmesek egymáshoz, itt nincsenek titkolt célokat rejtők, mindenkit a jó szándék, a jót cselekvés igénye hoz sorainkba. Jól érzik magukat az aktivisták, mert mindenki azt teszi, amit szeretne. Én azt hiszem, sőt, tudom: minden emberben megvan a vágy, hogy jót cselekedjék. Ha adakozik, ha kisebb vagy nagyobb segítséget nyújt a rászorulónak, ott munkál kiben-ki- ben az elégedettség: „valami jót tettem...” — s növekszik az önbecsülése is ezáltal. Köszönöm a válaszait! Tarnavölgyi György ... elképesztően sok manapság a köny- nyelmű, felelőtlen ember, aki túlórák hosszú sorával, végigmaszekolt hétvégekkel nagynehezen megszerez valamilyen rég áhított vagyontárgyat, összegyűjt egy nagyobb összeget, aztán, mint aki jól végezte dolgát, megfeledkezik ezek védelméről, sőt, szinte tálcán kínálja az alkalmat a betörőknek, hogy megfosszák mindentől, amiért évekig dolgozott. Elképzelhetetlennek tartja, hogy épp az ő lakására vessen szemet valaki. Végigszörnyülködi a Kék fényt, hogy „istenem, mik vannak!”, de eszébe sem jut, hogy mindez egyszer vele is megtörténhet. Több tízezer forintot tart otthon, mert ki tudja, mikor lesz rá hirtelen szükség — még az a jobbik eset, ha megpróbálja elrejteni. Nem sajnálja kiadni a pénzt a videóért, márkás festményért, aranyékszerért, de attól már húzódozik, hogy ezeket biztosítsa, netán biztonsági zárat, vagy betörésjelzőt szereltessen az ajtóra. A betörőknek, gépkocsifeltöröknek általában nincs nehéz dolguk. A napközben néptelen lakások ideális „munkaalkalmat” téremtenek. Ha netán észre is venné őket egy otthon tartózkodó kismama, vagy idős ember, nem tud, vagy nem mer közbeavatkozni. Könnyű préda a ház előtt parkoló autó is: már nemcsak éjszaka, de fényes nappal is hozzájuk mernek nyúlni, kifeszítik az ajtajukat, betörik az elefántfület, benyúlnak a résnyire lehúzva felejtett ablakon. A vagyon elleni bűncselekmények száma évről évre nő, s ezzel az okozott károk értéke is. A károsultak azonban nemcsak magánszemélyek, akik saját tulajdonuk biztonságát teszik kockára nemtörődömségükkel, az állami, szövetkezeti tulajdonból is jócskán esik a bűnözők áldozatául. Ha a ház-, üdülő- és gépkocsitulajdonosokról azt lehet állítani, hogy felelőtlenek, akkor ez százszor igaz az üzletekre, pénzintézetekre, téeszekre, iskolákra, és minden olyan intézményre, ahol vagyontárgyakat tartanak. Se szeri, se száma az íróasztalfiókban felejtett páncélszekrénykulcsoknak, nyitva hagyott ablakoknak, szunyókáló éjjeliőröknek. Minap Nyíregyházán az Északi zöldségboltjának ajtaján meghökkentő kis táblát olvashattak a vásárlók: betörés miatt zárva. Az üzletet két napig nem is tudták kinyitni, a dolgozóknak pontos leltárt kellett készíteni arról, mi tűnt el. Valószínű nem cseresznyéért, vagy zöldpaprikáért törtek be, a kasz- sza tartalma volt a célpont. Vannak ugyanis olyan boltok, ahonnan nem viszik el esténként a pénzt a postára, mert a befizetést hamarabb le kellene bonyolítani, mint ahogy az üzlet bezár. Óhatatlanul felvetődik: nem lenne-e érdemes riasztóberendezést felszerelni az ilyen egységeknél, s természetesen mindazoknál, ahol értékesebb árucikkeket tartanak? Sajnos, úgy tűnik, egyszerűen nem érdekeltek a közületek a védekezésben. A megyei rendőr-főkapitányságon van egy olyan jelzöközpont, amelyre hatvan cég riasztóberendezését lehetne rákötni, vagyis ha baj van, a csengő azonnal a rendőrségen csörög. A hatvan vonalból mindössze tizenkettőre akadt jelentkező! Hihetetlen, hogy nincs például rákötve egyik nagy pénzintézetünk, ahol igazán óriási károkat okozhat egy betörés. Az indok, amiért csak saját kis riasztójuk van: százezer forintnál is többe kerül a központi jelzőhöz csatlakozás, ennyit pedig nem érdemes rákölte- ni, hiszen úgyis fizet a biztosító. Csehszlovákiában addig egy tejboltot sem lehet megnyitni, amíg a rendőrség engedélyt nem ad rá, míg a riasztójukat be nem kötik a kapitányságra. Nálunk a biztonsági berendezéssel rendelkezőknek mindössze annyi hasznuk van, hogy a biztosító harminc százalékos díjfizetési kedvezményt ad. Egy minisztertanácsi rendelet ajánlás jelleggel foglalkozik a témával. — Miért nem lehet kötelező erővel előírni a társadalmi tulajdon védelmét? Bartha Andrea KM
