Kelet-Magyarország, 1988. július (45. évfolyam, 156-181. szám)

1988-07-02 / 157. szám

Í988. július 2.

t

Kclat-Magyyorgiác

A nyilvánosság a politika ellenőre

Beszélietís Ekler Györggyel, a Begyei pártbizottság titkárával

Hogyan terjeszthető ki a pártdemokrácia nélkülözhetetlen része, a politikai élet nyíltsága, nyilvánossága? — erről tárgyalt hétfőn a párt megyei bizottsága. Ekler Györgyöt, a pártbizottság ideológiai kérdésekkel foglalkozó titkárát, a napirend előterjesztőjét ezzel kapcsolatban kérdezte lapunk munkatársa.

— Miért került napjainkban a párt legfontosabb feladatai közé a nyíltság, nyilvánosság fejlesztése?

— Nem véletlenül, hiszen az országos pártértekezlet állásfoglalásából következő megyei feladatok között számos olyan nagy horderejű tennivalónk van, amelyeket nem lehet megoldani a régi módon. Sok időnk sincs, hogy kivárjuk, majd csak eljut valahogy a párttagsághoz, a lakossághoz a kellő információ, amelyek alapján az emberek képesek véleményt mondani, döntéseinkhez hozzájárulni, munkánkat ellenőrizni. E fordulat egyáltalán nem önmagáért való. Fordulatot mondtam, hiszen eddig is volt tájékoztatás, az azonban erőteljesen vezetésre orientált és közvetett volt. Most közvetlenné, szinte azonnalivá és megkötöttség nélkülivé kell tennünk az információt, hogy beleláthasd sanak a párttagok, az emberek a döntéseket megelőző vitákba is. E nélkül nem lehet politikát csinálni.

— Sokan megkérdezik: miben gyökerezik a pártmunka bizalmas volta, olykor titokzatossága?

— Bár a munkásmozgalomtól a titkolózás kezdettől fogva idegen, azt hiszem a történelem, az illegalitás „termelte ki” a konspirációt, a titkolózást, mely sajnos fennmaradt akkor is, amikor hatalomra kerültek a pártok. Mondanom sem kell, ez egy szűk csoport érdeke volt. Kialakult a mi magyar gyakorlatunkban is az első, a másod-, s a harmadosztályú párttag és állampolgár, mely szerint valakiben teljesen megbízunk, van akiben kevésbé és van akiben egyáltalán nem ...

— De az oly nagyon óhajtott bizalom és jó néhány bizalmas, sőt szigorúan bizalmas címkét viselő irat meg a színfalak mögötti közéleti tevékenység ma sem fér ösz- sze ...

— ... a benne résztvevők egyéni szándékától is függetlenül működő hierarchikus pártban valójában egy szűk réteg kiváltságait szolgálja a zárt ajtók mögötti ügyintézés, az ellenőrizetlen munka. De lehet-e így demokratizmusról beszélnünk?

— Eközben — igaz, nem csupán ennek az okán — erőteljesen lecsökkent a politika iránti bizalom ...

— Ez is jelentős mértékben hozzájárult. Most, amikor vissza akarjuk szerezni, sőt erősíteni a bizalmat, ez a legszélesebb értelemben vett nyíltság, nyilvánosság nélkül nem sikerülhet. E nélkül a gazdaság fejlesztése, a kibontakozás sem mehet végbe!

— A pártviták erőteljesen kifogásolták a sok papírt, a jelentést és hiányolták a pártmunka mozgalmi jellegét. Mennyiben jogosan?

— Hallatlan az igény a közvetlen beszélgetésekre. A legutóbbi hónapok vitái tulajdonképpen félresöpörték munkánkban a papírhalmokat. Egyértelmű tanulsággal szolgálnak arra, hogy alapvető fordulatot kell itt is elérni. A közvetlen kapcsolatot, a mozgalmi életet semmi nem helyettesítheti, s minden politikai közösség, pártszervezet maga dolgozza ki az elvek, az információk és sajátos helyzete alapján saját munkája irányát, s maga is végezze azt. A különböző pártszervek, testületek ne másra hozzanak határozatokat, hanem mindenki magára. Csak ezáltal roppant energia szabadulhat fel!

— Elképzelhető-e a'jövőben, hogy a megyei pártbizottság vagy a végrehajtó bizottság ülését követő délután a megyei titkár mondjuk Mi- lotán vagy Tuzséron ismerteti az alapszervezet tagjaival a döntést, részt vesz a taggyűlésükön, mozgósít, tanácsot ad?

— Nemcsak elképzelhető, hanem szükséges. Es nemcsak a megyei titkárnak, de a megyei testület minden tagjának szót kell váltani az alapszervezetekkel a helyszínen. Ez az egyedül járható út. Lehetetlen ezernél több alapszervezetbe minden ülésünk után elmenni, de az irány ez. És nem csak a pártban, de a munkahelyeken, a klubokban, az egyesületekben, különböző értelmiségi csoportokban is találkoznunk kell az emberekkel.

— Erre viszont alkalmassá kell válnunk. Nem?

— Mindenekelőtt nagyobb hozzáértésre, tárgyilagosságra, az emberek tiszteletére, mások problémáinak megértésére van szükségünk. Nem utolsósorban arra, hogy tevékenységem példája révén legyen a szavamnak hitele. Hozzátenném, hogy fordulatokkal teli világunkban mintha elfelejtkeznénk arról, hogy a pártban is szükség van a teljesítményelv érvényesítésére. Mert még ma is sokszor összemosunk dolgokat. Olyasmiért dicsérnek minket, amihez semmi közünk és olyasmiért kapunk bírálatot, amit nem érdemiünk meg. Roppant fontos tehát elérni, hogy a vezető munkáját ott minősítsék, ahol dolgozik, és azt nyilvánosan tegyék.

— És nem mossuk össze ugyanígy a politika- és a sajtónyilvánosságot, noha a politikanyilvánosság jóval szélesebb körű, s azt a sajtó nem pótolhatja?

— Van, hogy a nyilyánosságot csupán a sajtóra értjük. Talán maradjunk is most annál. Azt talán mindenki tudja,' hogy Magyarországon nagyon régóta nincs semmiféle cenzúra. Érdemes felfigyelni a pártbizottság hétfői döntésére, mely szerint testületi üléseinkről teljesen önállóan tudósíthat a sajtó. Itt nagy korlátok dőltek le, mert korábban végrehajtó bizottsági üléseinkről egyáltalán nem, pártbizottsági tanácskozásainkról pedig csak rövid kommünikét adtunk. Most a vb-ről akkor szólunk, ha az a párt-, vagy a szélesebb közvélemény számára érdekes, a pártbizottságról pedig mindig és mindenfajta megkötöttség nélkül.

— Tehát nincs korlát?

— A kritérium összesen annyi: igaz vagy nem igaz, amit leírunk, elmondunk, megfelel-e az elhangzottaknak vagy nem. A korlát kizárólag a politikai tárgyilagosság és felelősség, ami eddig is működött újságíróinkban.

— Tisztában vannak önök azzal, hogy a nyilvánosság korlátainak ledöntése felkészültebb testületeket és hozzáértőbb apparátusokat igényel? Mert ezután nagyon gyorsan kiderül, hogy „a király meztelen”, vagy, hogy egy 3—4 órás ülés után „vajúdtak a hegyek” és megszületik a „kisegér ..

— Igen, a nyilvánosság által pontosan kiderül, milyen munka folyik a testületekben. Kitűnik a felkészültség, de az is, hogy valóban a legfontosabb témákat tár- gyaljuk-e, hogy imamalomként működünk csupán vagy tanácskozásaink valóban képesek formálni a viszonyainkat.

— Emiatt nem tartanak sokan — és joggal — attól, hogy a nyilvánosság számukra olyan kockázatos dolog, amelytől óvakodni kell...?

— Nincs mit titkolnunk. Az úgynevezett fátyol fellebbentésében mindnyájan érdekeltek vagyunk. Abban is, hogy saját véleményünkkel és saját személyiségünkkel önálló arculatot adjunk a politikának. A kockázat azok számára valóban kockázat, akikről hamar kiderül, hogy nincs önálló és korszerű véleményük, akik a divat hullámain utaznak, s csupán egyetlen követelménynek — az alkalmazkodásnak — igyekeztek megfelelni, ott is csak egy irányba: felfelé. Kiderült, hogy a testületi üléseken sem megy simán végbe a változás, hogy még egy testület is tévedhet. De persze minimálisra lehet szorítani a hibás döntések negatív hatását.

— Mondjuk éppen a nyilvánosság szűrője által?

— Szűrőjével, kontrolljával. Állandó és össznépi ellenőrzés alá kell vetni magát a pártnak, az államnak és természetesen minden más szervezet tevékenységének, hogy azt a kívánatosat tegyük, amit 1956 november elején felvállaltunk és amely — sajnos — sokáig nem ment...

— Mit vár személy szerint a nyilvánosságtól?

— a pártmunka, a politikai élet megélénkülését. És nemcsak a szabadabb vezetői megnyilatkozások, de a párttagság széles körének véleménye, vitában fogant álláspontja által. Vallom, hogy a szabadabb és felelős gondolkodás előrelendíti munkánkat. A nyilvánosság jobb feltételeket teremt gazdasági-társadalmi feszültségeink oldásához is. Ha munkánk nyíltsá- ga-nyilvánossága a helyére kerül, ha értékén fognak mozogni a dolgok, kiderül az igazról, hogy igaz, a hamisról, hogy hamis. Persze természetesen azt is tudom, hogy ezt a folyamatot rengeteg ember megszenvedi.

Kopka János

Évek óta a Szamos menti Ruhaipari Szövetkezet fehérgyarmati üzeme a legbtateeabb

partner a szatmári lányok szakmához juttatásában. A helyi szakmunkásképzőben közel 30 leány jutott el ez évben is a szakmunkásvizsgáig. A jó felkészülést siker koronázta. A nőiruha-készítő szakmunkáslányokat várja a szövetkezet. A fiatalok közül többen éltek is e lehetőséggel, s július elejétől már szakmunkásként keresik Fehérgyarmaton kenyerüket, (m)

Műanyagüzemből varroda

„Örülünk, hogy van munka..."

Három hónapja varrógépek kattognak a kölesei Kossuth Termelőszövetkezet egyik épületében, amely korábban műanyagüzem volt. Azelőtt a sárisápi Űj Élet Termelőszövetkezet pilisma- róti üzemének végeztek bérmunkát, de megrendelés hiányában fel kellett számolni a kölesei egységet. Most a HÖDIKÖT fehérgyarmati gyáregységének dolgoznak, félkész pulóvereket varrnak össze.

— Munka kell az asszonyoknak — mondja Zavanyi Károlyné üzemvezető-helyettes. — Gondot jelent ugyan az átállás, adódnak problémák, de hát ezek az ilyen helyen mindennaposak. Gyarmatról folyamatosan kapjuk a félkész árut, anyaghiány miatt nem kell állni. Az igyekezet, az akarat megvan az asszonyokban, a nehézségek ellenére sem hagyták itt a munkahelyet. Igaz, hogy a fizetés átmenetileg csökkent, most még a tanulóidőt töltik. 13,50-es órabérrel 2200— 2300 forint a havi fizetés. Vannak, akiknek már alig van hátra néhány év a nyugdíjig, de vállalni kell a nehézségeket, az otthonülésből nem lehet megélni.

— A gyarmati üzemből jöttek a munkát betanítani, két hétig voltak itt — fűzi hozzá a műszakvezető, Mika Jó- zsefné. — Már jártak nálunk a hódmezővásárhelyi központból is, és elégedettek voltak a teljesítményünkkel, örülünk, hogy van munka, van keresetünk. A pulóverek összevarrása nehezebb ugyan, mint a műanyaghegesztés volt, de hát ezt is meg lehet tanulni. Mi a mezőgazdasági munkához vagyunk hozzászokva és ez az aprólékosságot, nagy figyelmet igénylő tevékenység nem túl könnyű. Néhány hely még betöltetlen az üzemben, bár most sokan vannak táppénzen. Két műszakban dolgozunk, így akinek háztájija van, tehenet, disznót tart, ezt nem tudja vállalni.

— A műanyagüzem megszűnésével meg kellett oldani az asszonyok foglalkoztatását — mondja a tsz-irodán Kiss Elek ipari ágazatvezető. — Csak bérmunkára vállalkozhattunk, mivel önálló üzem létesítéséhez nagyobb befektetés kellene, amire jelenleg nincs megfelelő anyagi háttér, másrészt sok gondot jelentene az értékesítés. Felmértük a lehetőségeket és végül a HÖDIKÖT-tel kötöttünk szerződést. A betanulási idő három hónap, ami alatt órabérben dolgoznak a munkások, utána át kell állni teljesítménybérezésre. A termelőszövetkezet vezetősége a betanulási nehézségekre való tekintettel úgy döntött, hogy tovább fizeti az órabér felét, ehhez adja a teljesítménybér felét és mindenki megkapja ezenkívül az így keresett összeg húsz százalékát.

A munkások fizetése azonban még így is alig fogja elérni a HÓDIKÖT-ben dolgozók bérezési szintjét. A jelenlegi gyakorlatukkal nem tudják hozni a normát, a 3500 forint körüli keresethez pedig száz százalékot kellene teljesíteni.

— A most aláírt szerződés öt évre szól, de tovább hoszszabbítható — folytatja Kiss Elek. — Minden évben tíz hónapot dolgoznak az asszonyok a HÖDIKÖT-nek, kettőt pedig mezőgazdasági munkával töltenek el. Több embert is tudnánk az üzemben foglalkoztatni, de nem mindenki tudja vállalni a két műszakot. Nekik is biztosított jövedelemszerzési lehetőséget a termelőszövetkezet: uborkatermesztéshez földet kaptak. Így talán sikerül megoldani a problémákat. Bízom abban, hogy beválik, ez az üzem, a munkások beleszoknak ebbe a munkába is, hisz az ötéves szerződés hosszabb ideig ad számukra kereseti, foglalkoztatási lehetőséget.

Dajka Béla

A csiriz

TI T osztalgiázik Stoha/ y nek. Ülünk a juharfa árnyékában, nézzük a burgonyabogarakat és a szomszéd megjegyzi:

— A mester úrnál ettől már robbanna a csiriz.

Semmit sem értek. Erre fel Stohanek elmeséli, hogy amikor gyermek volt, lakott az utcájukban egy suszter, akit mindig azzal idegesítettek, hogy bementek hozzá, köszöntek és megkérdezték:

— Mester úr, mitől robban a csiriz?

Válaszként repült a kaptafa, a lábszíj, meg az éppen javított cipő. Egyszóval robbant a csiriz. Akkor csak ettől.

— Az én időmben — méláz Stohanek — a buta kérdéseken kívül alig-alig voltak csirízrobbantó témák. Békésen éldegéltünk. A fene se bánta, hogy mennyibe kerül a mosógép, a televízió, minek mennyire vitték fel az árát.

— Akkor még nem is volt mosógép. Tévé.

— Még szerencse, mert pénzünk sem volt. És burgonyabogár sem volt.

— Ez magát idegesíti?

— Mi az, hogy idegesít. Szétrobbanok! Már permetezhetek megint. Na és mi a haszna? Semmi. Nincs ára a krumplinak. Ha nézte a tévéhíradót, láthatta, hallhatta, annyi az újburgonya, hogy Dunát lehetne vele rekeszteni és mégis 12 forint kilogrammja.

— Akkor mégiscsak van ára a burgonyának!

Püff. Stohanek tényleg robban. Akkorát csap a kerti asztalra, hogy a collos deszka megreped. Aztán lehiggad, hat az Andaxin és a Cavinton és kiselőadás következik:

— A krumpli csak a piacon drága. A kereskedők mesterségesen tartják a magas árakat úgy, hogy a termelőtől csak keveset vesznek. Nekik az az érdekük, hogy kevés áruból legyen nagy hasznuk és nem az, hogy olcsóbban sok krumplit adjanak el.

— Hát adja el maga a krumpliját a piacon! Minek a kereskedő.

Püff. Megint a csiriz. Kezdek aggódni, hogy a kerti asztalból lassan apró- fa lesz. Javaslom hát a szomszédnak, inkább szedjük a cseresznyét. Legyint, nem érdemes, alig van ára.

— Akkor hát mi legyerfi — kérdem tanácstalanul — mi az, amitől magánál nem robban a csiriz.

Stohanek rám néz, néz mereven, majd korszakalkotó javaslatként indítványozza, igyunk bort. Lement az ára. Szerencsére sok bort termeltek Kiskörös környékén. Igaz az eladatlan sok bor miatt Kiskőrösön is robbant a csiriz, deltát az nem hallik idáig. Erre iszunk és megint csak ‘iszunk.

Seres Ernő