Kelet-Magyarország, 1988. július (45. évfolyam, 156-181. szám)

1988-07-16 / 169. szám

1988. július 16.

' üvegképek

zadban élte virágkorát. A inika Itáliában született, ián terjedt el Nyugat-Euró- >a, augsburgi, csehországi ;vetítéssel. A francia, a né- t, az olasz és az észak- ópai kultúra találkozási ttján fekvő Elzász üvegké- n e sokféle hatás érződik, kezdetben népi ihletésű, lásos tárgyú képek szület- itt. Előszeretettel ábrázol- Jézus életét, passió jelenest, gyakran jelenik meg z Mária a gyermek Jézus- és a különböző betegsé- , katasztrófák, veszélyek n védő szentek alakja. Az ngélikusok kedvelték az imizált, vagyis a feliratos gképeket, amelyek fekete Don ezüst vagy arany bekel rajzolt, ,írt feliratokat almaznak, keresztelőre, málásra, esküvőre, halál- ;re és más családi ünnepre.

francia forradalom hatá- i a világi témák is megje- tek az üvegképeken. Az el- :i mesterek politikai sze- yiségek, hadvezérek arcké- festik. És előszeretettel lulnak a tájképhez, meg- 'enítik a négy évszakot, a

földrészeket, fiatal nők portréit. De gyakran visszatérnek a vallásos témákhoz is.

Száz-kétszáz esztendeje még minden elzászi családban őriztek néhány kisméretű üvegképet. A vallásos képek, a házi oltár, az úgynevezett vallásos sarok díszei voltak. A 19. század közepén a fényképezés térhódításával úgy látszott, létjogosultságát veszti az üvegkép. Helyét a családi otthonokban az olcsó, színes fotók és nyomatok foglalták el. Némi hanyatlás után az utóbbi ötven évben újból népszerűvé vált Elzászban az üvegfestés, amelyet naív modorban vagy a régi hagyományok szellemében művelnek a mai mesterek. Megkezdték a műfaj tudományos feldolgozását, tanulmányok, összefoglaló kötetek jelentek rríeg. A múzeumok és magángyűjtők előszeretettel gyűjtik az elzászi üvegképeket, ezeket a csillogóan színes, rtépművészeti emlékeket.

Képeinken: Üvegképek akiállításról (Dolezsál László felvételei)

„Hadd tudnám meg, mi végre voltam..."

A végső döbbenet költője

Száz éve született Füst Milán

A megközelíthetetlenség, a rejtőzködő fájdalom, a Nyugat formabontó (és formateremtő) kérlelhe- tetlenje, a Füst Milán írói nevet használó Fürst Milan Konstantin nem szeretett magáról beszélni. Pedig lett volna miről mesélnie, hiszen nyolcéves volt, amikor meghalt az apja; huszonnyolc, amikor elvesztette az anyját. 1908-ban megismerkedett Osvát Ernővel, a „fekete napfénnyel”, a későbbi „halálos baráttal”, aki életének egyik kulcsfigurája lett. Ekkor kezdett el írni.

1912-ben jogi doktorátust szerzett, majd évekig különböző kereskedelmi iskolákban . tanított óraadóként. 1918-ban a Vörösmarty Akadémia ügyészévé választották; a Tanácsköztársaság alatt megszervezte a szellemi munkások tanácsát. 1923- ban kötött házasságot Helfer Erzsébettel. Ez idő tájt kezdődött fájdalmas bezárkózása, mogorva emberkerülése. A háború után esztétikai előadásokat tartott: 1953-tól már csak tolókocsival tudott közlekedni. Asturias szál és Moraviával együtt szerepelt az 1965-ös irodalmi Nobel- díjra esélyesek között. Pár nappal múlt hetvenkilenc éves, amikor meghalt.

Rendkívül gazdag, sok műfajú életművet hagyott hátra: lírai, epikai és drámai teljesítménye mögött koherens világkép, megszenvedett gondolati rendszer áll.

Drámáival nem volt szerencséje: az 1910-es Aggoka lakodalmon című sorstragédiát négy év múlva követte a „sötét látású, keserű, komor munka”, a Boldogtalanok. (Bemutatója ekkor elmaradt.) 1927-ben, „három teljes év napi tíz órai szakadatlan gyötrelmével”, egy- egy jelenetet százötvenszer is újra írva, befejezte „élete egyik átkát”, a Catullust, amely azonban nem tetszett Osud ínak. Füst Milánt ez annyira lesújtotta, hogy hiába dicsérte Kosztolányi, mondván: „pompás, különbet eddig nem írtak” — élete végéig nem nézett rá a műre. „Nem hiszem, hogy még egyszer tollat veszek a kezembe” — írta egyik levelében. Másképp történt.. .

1931-ben, három hét alatt papírra vetette „férfikora

a Fél Imre nincs, nagybátyám ett volna a falu bolondja biztosan Kerülték is egymást, mint os ember a tükröt; ki akar ma- nerni, ha nincs benne öröm? De rére a föld rászakadt gyerekko- lagybátyám csak úgy érezte, hogy zakad rá — felesége elhagyta, a lyerekkel együtt, s hiába vette el or is, elhagyta újra. Mint a gyen- li kezdett, s még gyengébb lett. harmadszor vette feleségül a fe- s az harmadszor is elhagyta, akitek el mutogatni a háta mögött.

ndig szerettem a nagybátyámat, lyett az apám testvérét. Az állatnyalták a kezemet, a gyerekek yogtak, s a félbolondok bárgyú n felismertem magam, aki de jó, n én vagyok. Gazdag lenni olyan int a Rontóék, akik örökké sóskenyeret adtak csak, nem vágyán szegénynek lenni, mint a Kenem lett volna jó. Ki mindenek, nem gondolkoztam rajta. Vél Imre meg a nagybátyám sze- ott, mint a faluszéli bányató ör- ogy mielőtt belevetettem volna újra és újra visszarettenjek — ogy én én vagyok. De könnyen a visszaút.

őim meg a szerdáim a Fél Imréé ! keddjeim meg a csütörtökök a iámé. Szerettem volna a pénte- snek, de a Fél Imre meg a nagy - nem jöttek ki egymással. Az a lit akarsz azzal a hülyével, da- nagybátyám, szavai fürödtek a és borszagúak voltak, attól nem .ülni semmit, a Fél Imre bóloga- Ikor elmondtam neki, ummga- y így van, de én tudtam, hogy i, amit a nagybátyám mondott, lutyuklit nemsokára megmérgezkérdeztem. “Kedd volt, a nagy- tapja, és az ágyában egy válaszle feküdt elégedetten. Nem kap- iszt, lepakoltam az. iskolatáská- g a tízóraimat, amin kívül a ám már nemigen evett mást, s m a vállát. Ki ez? Véres szeme tetten volt, amikor kinyitotta, tvettem magam. Messzejárhatott

álmában, mert csak percek múlva tért magához: megölelte a malacot, ahogy a legkisebb fiát szokta, s azt mondta teljesen természetesén: „Ez? Hát ez a Mu- tyukli.” így vált a Mutyukli családtaggá.

Megszerettem én is. Okosabb volt, mint bármelyik kutya — örökké nagybátyám, nyomában járt, szót fogadott neki, s amikor már a mázsát közelítette, akkor se merte megkérdezni senki, levágjuk-e. A kocsma előtt ült, nagybátyámat várva, amikor ráfestettem az oldalára, hogy MUTYUKLI, ott látott meg a Fél Imre,

Deák Mór;

A kútásó

akinek a hétfőit meg> a szerdáit áttettem keddre meg csütörtökre, hogy mindig a Mutyuklival lehessek. Haragszol rám, ummgatta a süketnémák jellegzetes torokhangján Fél Imre, mért nem jössz? A Mutyukli miatt, öleltem át a disznót, nekem most már kedd előtt kedd jön és csütörtök után csütörtök, te egyébként is hülye vagy. és nem lehet tőled tanulni semmit, vágtam a szemébe, mert haragudtam rá, hogy neki nincs malaca. A nagybátyám is megmondta.

A Fél Imre bólogatott, s reggelre a Mutyukli halott volt. Megmérgezték, ordította sírva a nagybátyám, a felesége háromszor elment, mind a háromszor néma maradt, megmérgezték, zokogta, s annyira berúgott, hogy leesett a szalma tetejéről, a pótkocsiról, amin kocsikísérő volt.

Amikor magához tért, „csalánba nem üt a ménkő”, morogta az orvos, „még- hogy kórház”, „kialussza magát, és kutyabaja”, csodálkozva nézett körül, mintha nem ismerné meg a saját házát, amit pedig annyira szerettem, hogy nagy betűkkel ráírtam az utca felőli falára: A NAGYBÁTYÁM HÁZA, meg talán azért

is, hogy könnyebben hazataláljon. Csak akkor derült föl az arca, amikor meglátott, és megismert, „túl közel volt az ég", intett magához, s súgta a fülembe, „ez a malac jobban szeretett engem bárkinél, túl közel kerültem az éghez, amit nem szabad, és lezuhantam.”

A Fél Imre akkor már régen kutat ásott, és valahogy nem is ‘csodálkozott, amikor egy keddi hétfőn elmentem hozzá, hogy dolgozna-e együtt a nagybátyámmal. Vigyorogva bólogatott, mondta, mondta a süketnémák nyelvén az örömét, s én elgondolkoztam, hogy vajon azért ás kutat, mert egyszer már rászakadt a föld.

„Nem földfele törekszem”, mondta a nagybátyám, „magasról nagyot lehet esni”, keze kérges volt az első napi kemény munka után, „van, aki kifele néz, hogy meglássa magát, van, aki befele”, értetlenül néztem, de ez nem zavarta, ilyen és ehhez hasonló mondatai miatt már régen szájára vette a falu, „űrhajós már nem leszek, én nem hagyhatom el ezt a földet, hát megnézem, mi van benne. Megnézem, mi van benne.”

Részeg volt akkor is, amikor Fél Imre véletlenül állba vágta a vödörrel. Térdig már ért a víz, alakult a kút, az iszappal telerakott vödör beleragadt a sárba. Rángatták, a Fél Imre fönt, a nagybátyám a kútban, s amikor lehajolt, hogy jobban tudja húzni, a vödör hirtelen kiszabadult. Ma már nem tudja senki, mi történt, csak Fél Imre, de az meg nem tudja elmondani, meg különben is börtönben van. A nagybátyám elájult, és belefulladt a térdig érő vízbe, míg Imre segítségért szaladt.

/

‘'gy most már szabad a hétfőm is, a keddem is, a szerdám is meg a csütörtököm. Hétvégeken néha látom a sírok közt ücsörögve a nagybátyám gyerekeit a feleségével, aki háromszor elhagyta őt. Szépeket mond az asz- szony, ilyesmiket, hogy „ne felejtsétek el apátokat soha, jó ember volt szegény”, s bár nem beszél arról, hogy aki befele néz is, bámulhat a semmibe, ilyenkor boldog vagyok. Boldog, mert nem tudja, hogy a Mutyukli jobban szerette a nagybátyámat még őnála is.

büszkeségét”, a ÍV. Henrik királyt, amelyre tizenhét éves kora óta készült. (A Catullus negyven, ez utóbbi harminchárom évig várt a színházi bemutatóra...)

Prózai munkái valamivel sikeresebbek voltak: a Nevetők (1917), az Advent (1920), az Aranytál (1921) után 1935—1942 között készült el A feleségem története. (Keletkezésük idején e regényeket alig vette figyelembe a közönség; az efféle élmények nagyban befolyásolták Füstnek a 20-as, 30-as évek fordulóján kialakított „barlangi” életmódját. Több kiadást a könyvek csak 1956 után értek m'eg; némelyiket több nyelvre is lefordították.) Epikus működésének gondolati betetőzését az Ez mind én voltam egykor (1957) és a Hábi-Szádi küzdelmeinek könyve (1958) jelénti.

ba transzponáló, a pusztulással szemben védtelenül álló ember szörnyű fájdalmát. „Amióta az eszemet tudom, a halál az, amely legjobban foglalkoztatott mindig” — vallja a háborúban nagyrészt megsemmisült Naplójában. S valóban: Füst tudatlírája az. embernek az elmúlással szembeni ontológiai tehetetlenségéről beszél: innen a kozmikus pesszimizmus. „Miért élni?” — „Mi végre voltam?” — kérdi. Nála a halál válik az élet egyedüli lényegévé: „A halál princípiumán épül az egész élet” — mondja Hábi-Szádi.

A halál: „várod, mintha közeledő lépések zajára figyelnél” — olvasható a Napló- . han. A legközpontibb érzés eszerint a rettegés az elmúlástól: „Aki gyermeket hoz a világra, halálfélelmet hoz a világra.” — hirdeti. Ehhez az

A magyarokhoz

Oh jól vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok S azt meg kell védened. Hallgass ream. Egy láthatatlan

lángolás

teremté meg e nagy világot s benned az lobog. Mert néked is van lángod:

Szent e nyelv! S több kincsed nincs neked! Oly csodás nyelv a magyar. Révület fog el, ha rágondolok is.

Ne hagyd tehát, hogy elmerüljön, visszasüllyedjen a ködbe, melyből származott

E nemes-szép alakzat. . . Rossz idők futottak el feletted, Megbontott a téli gond és romlásodat hozta, megtapodtak, Megbolygatták hitedet, az eszed megzavarták, szavak áradatával ellepték világodat,

Áradás szennyével borították be kertjeid, vad vízi szörnyek ették virágaid, — majd a vad burjánzás Mindent ellepett utána, — oly termés volt ez e térségeken emberek!

Hogy üszőkké vált minden, aminek sudárrá kelle szöknie... De légy türelmes, — szólok hozzád, — vedd a Libanon Ös cédrusát, e háromezeréves szüzet, — rá hivatkozom, mert onnan vándoroltam egykor erre,

Tekintsed őt, — türelmes pártájával hajladoz a szélben, nem jajong,

De bölcsen hallgat s vár, amíg a negyedik nagy évezredben Kibonthatja gyümölcsét e nagyvilág elé. S tán ez a sorsod itt. Ki fénnyel sötétséget oszlat, holtat ejt s élőt emel, Borúlátódra majdan rátekint. Halld meg szavam!

Én prófétáktól származom.

A lírikus Füst Milán, az „ezoterikus, bonyolult” költő e drámai és prózai termés idején már ritkán szólalt meg. Ö, aki húszévesen megvetette a költőket, mert azok „tetszelgők... holdkórosak. .. a szépséget annyira szeretik, hogy szinte elájulnak tőle”, kizárólag értekezéseket akart írni, mert „azokban legalább bölcselet is van”. Pár hónappal később már olyan költeményeket szeretne alkotni, „melyektől az oszlopok dörögnek.” S néhány rímesszecessziós kísérlet után megszületett az „objektív szomorúságtól” áthatott, a „kozmikus erők ihletésében” fogant, „komor és tragikus” Füst-vers. De vajon honnan e Karinthy által már 1911- ben észlelt hangulat? Vajon a tizenhat évesen átélt tüdővérzés, a kezdődő neurózis, a kényszerképzetek miatti állandó feszültség: a „Meg

kell hát halnom ?”-kérdés döbbenetéből fakad?

Ebből is és nem csak ebből. Füst Milán költészetét lehetetlen a konkrét életté- nyek felől magyarázni. Irodalmi fellépése, poétikája is lázadás: a XX. század első évtizedében a hagyományos lírai formák és mondandók kiüresedését megérezve mutatja föl a maga kilátástalan, végletesen szomorú, mítoszok és különféle álarcok mögé búvó, mégis valahányszor tulajdon legdermesztőbb érzéseit roppant látomásokalaptémához társul az öregség, a magány, a szorongás. Ezek ellenében csak az abszolút műalkotás állhat: Füst „minden érzésében az Abszolútat keresi”. Hangja objektív, mert antiimpresz- szionista, s mert valamennyi élő közös sorsáról gondolkodik: „És nincs vigasz, oh rég tudom. Mert mindennek, mi él, / A sorsa meg van írva, el kell múlnia” (Oh nincs vigasz).

A Változtatnod nem lehet (1913) és az Elmúlás kórusa (1921) című kötetekben szinte állandó a fájdalom, a panasz, a búcsúzás szituációja. A költő, aki „megbolygatta az élet kényes felszínét”, az „alvó fények áhított hazája”, a végtelen felé pillantó töri szív, konokul lázadozva vallatja a végzetet: „hadd tudnám meg, mi végre voltam?”

A huszonöt évesen már lírai vénájának elapadásáról számot adó költő sajgó bizonyosságkeresésének állandó színtere az éjszaka, amelyben a Shakespeare, Dickens, Tolsztoj, Hoffmannstahl, saz Ezeregyéjszaka titokzatos hatásait befogadó lélek közép- korias, archaizáló, biblikus hangú sorokban sikoltja: „Élő Isten, mért haltam meg ártatlanul?”...

Füst Milán versei (esztétikájának jegyében) indulatokból szőtt hatalmas látomások, melyeknek belső tere a végtelen, ideje az örökkévalóság; hatása kortalan, mint a létezés maga.