Kelet-Magyarország, 1988. július (45. évfolyam, 156-181. szám)

1988-07-16 / 169. szám

KM IHflBflHHHIiíHHHHHHHMHilHBHHHHHHHHHHHMMBIO

Egy emlékező — Szabó Ambrus — elbeszélése az 1938 nyarán Szatmárcsekén, Kölcsey halálának 100. évfordulóján rendezett ünnepségről.

Akkor még nem volt tv, rádió, újság is csak két- három járt egy faluba. Mégis elterjedt a hír: a szat- márcsekei temetőben nyugvó Kölcsey Ferenc halálának 10G. évfordulóját a Himnusz költőjéhez méltó rendezvénnyel fogják megünnepelni. Szatmárcseke környékén minden község népét ez az esemény foglalkoztatta.

Kömöröben az volt a szokás: munkába menet, mezön, munka közben, munka után este kiülve a kapuba csoportokba verődve daloltak a fiatalok. Ha az idő engedte, nótától volt hangos a falu. Az idősebb generáció a nap folyamán hallott híreket tárgyalta, adta tovább. Így mindenki mindent tudott. A Kölcsey-ün- nepséget főleg a világjárta, sokat tapasztalt emberek méltatták, foglalkoztak vele napról napra. Én és barátom voltunk az a két fiatal, akik az idősebb generációval tartottak. A falu- ban kevesen készültek az ünnepségre, de én elhatároztam, hogy feltétlenül ott leszek.

Eljött a nagy nap! Korán reggel volt az indulás Cse- kére. Minden irányból ki szekéren, ki gyalog igyekezett a falu felé. Az úton is csak a szekérzaj törte meg a mély csendet, a nagy halott emléke ült minden ember arcán.

Szatmárcseke szélén egy ma is álló fehérre meszelt zsúpfedeles pici ház várta

az érkezőket, egy bővizű patak partján.

Belépve a faluba egy mély szívdobbanás, meleg fogadtatás várt, mert fülbe csengett a községből a dalár- disták éneke. Közeledve egyre erősödött az éneklés, majd a szavalat is. A főtérre érve özönlött az embersereg a temetőbe, ahol már egy talpalatnyi hely sem volt. Többen a.fákon kerestek helyet. Ép, a dalárdis- tákhoz szegődve tudtam az akkor felállított, márványból faragott obeliszk közvetlen közelébe kerülni.

Az ünnepség Kölcsey sírja előtt a Himnusz éneklésével kezdődött. Csodálatosan szép hangú dalárdisták száján felhők fölé szárnyalt a gyönyörű Himnusz minden versszaka.

Ezután ünnepi beszéd, szavalatok majd több énekszám következett. Az ünnepség szívszorító fénypontja ezek az énekek voltak. Ezt a hatást leírni nem lehet, jajszóval sírt a tömeg.

„Nyugosznak ők, a hős fiák dúló csaták után! Nyugszanak ők, sírjuk felett zöldell bokor, zöldell virág!

Zöldell bokor, zöldell virág, mert vérük öntözé és hálakönnyek hulltanak az ég harmatjai közé.

(Lejegyezte:

Szabó Csaba)

Deák Mór: Naplemente

Szeretlek kétkezi szerelemmel,

szeretlek, mint akit jesküje ver.

Eskü az égre: szivárvány.

Holdszemű este te várj rám.

Szeretlek, magam helyett

téged,

engem már semmi láng nem éget,

megecetesedett a bor, fejfájdító a férfikor,

Szeretlek gyöngyöző . álmaimmal,

szeretlek, mint akin nem fog a baj.

Te ments meg most már magamtól, kölyök-eb szív vár, vért csahol.

szeretlek s szorítalak nagyon, ha el nem hagysz, magamat el nem hagyom. Szeretlek, s hogyha lemegy is a nap, téged féllek, nem éjszakáimat.

A tudósító jelenti

Csengertől Moszkváig

kát közvetít. Sajtóértekezletekre jár. A mai hír holnapra megöregszik. Sikerül-e dacolni a múló idővel?

Szaniszló Ferenc

A külföldi tudósító szobájából nem hiányozhat a telex, a telefon, az adott ország térképe, lexikonok, enciklopédiák, s újságok, mindenekelőtt újságok.

— Minden reggel bekapcsolom a rádiót vagy a tévét, elolvasom a friss lapokat — mondja Szaniszló Ferenc, a Magyar Hírlap moszkvai tudósítója. Pár éve ez csak néhány percet vett igénybe, mert egyformák voltak az újságok. Amikor nincs miről írni, nincs mit olvasni se. Most viszont ellenkező a helyzet. Szerencsére sokat segít a feleségem meg a kollégák is. Felhívjuk egymás figyelmét minden érdekesebb cikkre, hírre.

Szaniszló Ferencet sok szál fűzi Szabolcs-Szatmár- hoz. Csengerben született, Csegöl- dön járt általános iskolába, Fehér- gyarmaton érettségizett 1978-ban.

A moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Intézete külpolitikai újságírás szakát végezte el 1984-ben. A Magyar Hírlap külpolitikai rovatánál kezdett, s 1986 áprilisától a lap moszkvai tudósítója.

— Hogyan jut eszébe egy fehérgyarmati gimnazistának a külpolitikai újságírói pálya?

— Nem mondhatom, hogy mindig erre készültem. A szellemi alkotómunka vonzott. Szerettem olvasni, érdekelt a történelem. Az egyetem külföldön volt. Mi kell még egy tizennyolc éves fiatalembernek ?... Egyébként ma is sok szál fűz a megyéhez. A szüleim ott élnek, a Kelet-Magyarországnál töltöttem két alkalommal a nyári gyakorlatot. Jó iskola volt, sokat tanultam, ©lykor- olykor küldök cikkeket, de

sokkal ritkábban, mint szedetném.

— Most a Szovjetunióban tudósítóként dolgozni nagyon jó, mert az ember ki sem lát a munkából, tud írni, vannak érdekes témák, s az olvasók is várják az innen érkező híreket. Itt most — képletesen szólva — a feje tetejére állt minden. Még emlékszem az előző időszakra, hiszen itt tanultam öt évig. Láttam a Brezsnyev- korszak fogyatékosságait, s ha azt összehasonlítom a mostanival, óriási a változás. Ma a szovjet sajtó rendkívül őszinte. A glasznoszty új motívum a szovjet emberek életében. Az őszinteség, a szembenézés a múltban elkövetett hibákkal, a tabuk megszüntetése, a szent tehenek kiirtása, ' mindez napi gyakorlat.

— Az emberek mintha kezdenének felébredni a fásultságból, a passzivitásból. Érdekeltté válnak a közéletben való részvételben. A pártkonferencia előkészítő szakaszában például gyakran tüntettek. Jaroszlav városában ötezer tüntető vonult ki, mert egy régi Brezsnyev-hű funkcionáriust választottak meg küldöttnek. Moszkvában a Lomonoszov Egyetem diákjai tüntettek kedvenc tanáruk küldötté választása érdekében. Nem mintha ez lenne a legjobb módszer, de ha nem marad más. . . Az emberek kiállnak a peresztrojka, illetve a reformerek mellett. Sajnos a brezs- nyevi időszakhoz képest nem javult, sőt talán rosszabbodott a közellátás az alapvető élelmiszerekből, a jó minőségű divatos holmikból. Igaz, ihogy még csak három éve tart a reformfolyamat, de hát nyilván nem vet jó fényt a reformerekre, hogy még mindig óriási sorok állnak az üzletek előtt, hogy képtelenek hússal, cukorral ellátni az embereket. Ez bizony a reform ellenzőinek a malmára hajtja a vizet. Ez a harc lényege. Amikor arról van szó, hogy nyíltság, a múlt feltárása, Sztálin áldozatainak a rehabilitálása stb., akkor az emberek többsége peresztrojkapárti. Amikor azonban arról, hogy a munkahelyét megszüntetik, mert a vállalat veszteséget termel, akkor már nem biztos. A peresztrojkát m’mdéh- ki a saját bőrén; érzijraz emberek magatartása attól függ, hogy a mindennapok apró, de nem jelentéktelen dolgaiban mit tápásütiilnak. A peresztrojka sorsa az utcán dől el.

— A külföldi tudósító napi anyagokat ad le, információT

áskámat a térdeimmel szorítva guggoltam, s hogy minél kevésbé akadályozzam a körülöttem tipródó vásárlókat, szinte rátapadtam a polcra.

A „Ra-Re” sorozat frissen megjelent köteteit mustrál- gattam, majd összeszedtem

— „Az idő a tudósító legfőbb ellensége” — szokta mondogatni Bokor Pál. Ha lehetőségem adódik, igyekszem a napi hírek mögé pillantani. Alapelvem, ' hogy ezen a pályán a legfőbb dolog az egészséges kételkedés. Soha ne fogadd el a dolgot úgy, ahogy neked tálalják vagy ahogy te látod. Talán ennek köszönhetem, hogy tudósíthattam a Magyar Hírlap olvasóit Üzbegisztán föld alatti börtöneiről, a kényszermunkáról, a bérgyilkosokról stb. Mindezek az Üzbegisztán főügyészével készült interjúból derültek ki. Gazdasági bűncselekmények miatt több embert halálra ítéltek, köztük egy minisztert is. De hát ez már ismert Itörténet.

— Azt hiszem, hogy én voltam az első magyar újságíró, aki interjút készíthetett Buharin üzvegyével. A beszélgetést a televízió tűzte, műsorára. Érdekes találkozásom volt a pravoszláv egyház szent szinódusa egyik vezető tagjával, Filaret, minszki metropolitával.

— A tudósításokat olvasva nem maradhat sok szabad idő. Bár — ahogy látom — a kondícióval nem lehet baj.

— Naponta ts’z-tizenkét kilométert futok a közelben található Gorkij-parkban és a Moszkva folyó- partján. A fennmaradó;.; időben együtt :V3n a család,,fáz ötéves fiam és a második éves kislányom » igényli a köaöis játékot, kihlkBecsolódásytidflikrfirr

«Mintha csak^etzt erősítené, So kislány < sírva;eébred, s az édesapjátukeresioMegszólal a telefon' is. A tetess mellett ott van otthonrófesáz üzenet; a; Magyar Hírlapuvárja a tudósítást. (in ; ■ r

Nagy István Attila

belőlük néhányat, felegyenesedtem — a táskát hagytam a földre csúszni —, és összehúzva magam megkíséreltem még kisebb teret elfog-, lalni,

Kinyitottam az egyik könyvet — a lapok sercegve váltak el egymástól —, elolvastam a borító fekete belső oldalára nyomott szöveget. „Műélvezetemben” szelíd, a tömeg mormogása felett lebegő női hang zavart meg. A mögöttem lévő polcrendszert megtöltő könyvek íróit sorolta.

— Van valami érdekes? — Türelmetlen férfihang vágta el a névzuhatagot.

— Azt hiszem, nincs — mondta a nő nyugodtan.

— Gyerünk! — horkantot- ta a férfi.

Valami durván a derekamnak vágódott, a vékony kabát alig fogott az ütés erejéből. Felszisszentem, és merev lábakkal, bokában megcsavarodva, dühösen hátrafordultam.

Hatvan év körüli, őszhajú férfi volt a bűnös. A könyék- ben behajlított bal karjára akasztott vékony, fehér kam- pósbot elállt a testétől, azzal „támadhatott”. Mozdulatlan szemgolyóinak fehérsége néha-néha átütött szemüvege sötét lencséjén. Ideges moso- lyú, sovány nő állt mellette jobbra, bocsánatkérően felém tárt két kézzel.

Biccentettem. Észre kellett vennie, „látom”.

— Valami baj van? — kérdezte a férfi.

— Semmi, semmi, gyerünk. .. — mondta a nő.

Leemelte az öreg alkarjáról a botot, a kezébe adta, ráhajlítgatta az ujjait, elindultak. A nő előreengedte a férfit, megfordult, még egyszer széttárta a kezeit, és ö is kilépett a boltból.

Hideg fény

Jajszóval sírt a tömeg