Kelet-Magyarország, 1988. június (45. évfolyam, 130-155. szám)

1988-06-11 / 139. szám

lálkozó - kérdőjelekkel színpadtechnikai megoldások miatt nem lehetett felhozni a fővárosba az évad egyik ér­dekes előadását, Madách Az ember tragédiája című drámá­ját, de a zsűri a díjak odaíté­lésénél ezt az előadást is fi­gyelembe veszi. így vagy úgy azonban, a bemutatkozás nem teljes. Mert lehet-e annak ne­vezni, ha összesen hét ma­gyar színház távol marad? S ráadásul olyanok, amelyeknek igen fontos szerepük van a magyar színházművészet ala­kításában? A tartalmi kérdések másik, s nem kevésbé fontos köre a szemlén látott művekre vonat­kozik. Feltűnő, hogy mindösz- sze két magyar darabot hoz­tak színházaink, s ezek egyike sem volt új, mert a kaposvá­riaktól látott örkény-mű, a Pisti a vérzivatarban sok év­vel ezelőtt került először szín­re a Pesti Színházban, s a Pesti Színház által nevezett Kornis Mihály-drámát, a Kozmát is játszották már, két éve, s épp a kaposváriak. Ez a jelenség egyébként az egész évadra is jellemző volt; igen kevés, és főleg igen kevés je­lentős új magyar dráma szü­letett, és egyáltalán, kevés ma­gyar mű szerepelt a műsorter­vekben, s ezek közül is sok volt a nagyon könnyű, nagyon fajsúlytalan alkotás. A sok külföldi szerző között is alig találtunk jelentős kortárs drá­mát. Még leginkább a Szovjet drámairodalomból válogatott művek - jelentettek eseményt — igaz, ellentétes póluson, mert a Thália Színház által játszott Misarin Ezüstlakoda- lomja az évad egyik legsike­Kulesár Attila mokrácia > évmilliós apfordulón — szavazhat — tok fákat, gyet delegálnak bizottságba. íja a nyár — egyenlően járna, virág, haraszt magában, at hasít le — a tisztás. Forr a dalműnk A forradalmak színe a vörös a mi kis forradalmunké a jó halászlé — Lobog a vasbográcsban mint a győzelmi zászló táplálja tűzünk indulatunk a paprikánk — Zöld pázsit közepén karéj fehér kenyérrel nemzeti színekkel ékesítjük a rétet — bogrács körül vagyunk kokárda Rákos mezején — Ügy volt, hogy évi rendes szabadságunkért sikra szállunk — de így teli gyomorral a felkelés helyett is csak leheveredés lesz. :ott félelembe, egyáltalán nem “jtettem, mi lehet a követ- jzménye egy ilyen intőnek, a mzett hogyan reagál rá. Ott- >n, a faluban, a tanító úr sem adott intőt, kitűnően Olgáit a mogyorópálca, ese- nként a bezárás. Rettegtem igybátyám eleddig ismeretlen igorától. Nénémék kifaggattak a tör- ntekről, jót nevettek az egé- en, és kissé komolyabban ra figyelmeztettek, ne vere- djem, mert az egyáltalán m szép dolog. Én pedig ägfogadtam, azt az inget az ítben többet föl nem ve­im, még egyszer szégyenben m maradok miatta. Velem az iskolában a to- bbiakban nem sok baj volt, irgalmasan tanultam, lecké­ét elkészítettem, néném, ha látogatott szülői értekezlet­rendre csak szépeket hall- tott rólam. Egy-egy ilyen ilői értekezlet utón azonban >szafojtott hangon még az yban is suttogtak nagybá- ímmal, kíváncsi füleim ndössze annyit tudtak el- pni a foszlányokból, hogy :ony most is nehezebb a igényeknek. Természetesen itam, a szegény gyerek én gyök, nem a cukrász fia gy á rabbié (ahová néném carítani járt), szégyenkez- n is miatta, ez azonban igsem volt az a fájdalmas galáztatás, ami ingem mi­ért az egész osztály előtt, ben a szégyenkezésben tár­ni közül osztozkodhattak na különben is jó páran, yre inkább visszafogtam gam, már korántsem akar- a föltűnni, és közben meg- etősen súlyos baleset is . Az történt ugyanis, hogy ;ol!ammal a gang rácsa fö- : hadonásztam, kihullott a kezemből, a második emelet­ről esett le az aszfaltozott ud­varra; hiába volt sárgaréz a teste, nyakánál a bakelit ki­törött belőle. Ilyen parádés íróeszközöm ftem is került so­ha többé. A tanító néni, természetesen, változatlanul tetszett nekem, továbbra is rajongással követte tekintetem büszke járását az osztályban, haján a tündökletes fényeket, száján a ciklámenszín festé­ket. Aztán váratlanul (viszont korántsem oktalanul) ennek is vége szakadt. Nem, dehogyis gyűlöltem meg, hogyan tehet­tem volna, hiszen mégis csak az én első tanító nénim volt. A téli szünet közeledett, a karácsony, anyámtól már meg­érkezett egy csomag: liszt, krumpli, tojás, dió meg alma volt benne. Levele azt ígérte, az ünnepre libá'is érkezik, jól­lehet, én a szünetre utazom hozzá. Elképzeltem a hatalmas liba máját, nagyanyámat lát­tam magam előtt, amint lábá­val az állatot leszorítja a tö­méshez. Bizony, mi abban a nehéz időben libát is ettünk, nagyanyám vesződött velük egész éven át, sőt, karácsony- tájt disznót is vágtunk, az is kitartott valameddig. Itt a vá­rosban ilyesmihez nem volt könnyű hozzájutni, néném reg­gelente dühödten szidta a mé­regdrága piacot. Nagybátyá­mat pedig minden héten két­ségbeesetten faggatta, vajon nem kapott-e többet fizetés­ként, mint amennyit haza­adott. Ugyanakkor az a váratlan ötlete támadt, hogy kellemes ünnepeket illenék kívánnom a tanító néninek. „Mások is így teszik” — hunyorított sokat sejtetően a férjére, aki zavar­tan hümmögött. Nem értettem semmit, mert ugyan a faluban tényleg szoktunk Kisjézust kö­szönteni, de itt csak nem jár­rületlenebb darabválasztása és előadása volt, míg a kapos­vári Erdman Az öngyilkos cí­mű drámája valószínűleg az évad egyik kiemelkedő elő­adásának tekinthető. Feltűnt a szemlére hozott zenés művek jelentős száma. Ez megint az évad jellemző­je; számos színházunk (ha megvoltak hozzá a feltételek a társulatban, ha nem) a ze­nés darabok, illetve a musica­lek bemutatásával próbálta el­kerülni a fenyegető anyagi gondokat. Ha azt várjuk a ta­lálkozótól, hogy tükröztesse az évadot, akkor ezt a jelenséget is tudomásul kell vennünk! Hogy e kérdéseken túl mit mutatott a találkozó a magyar színház jelenlegi értékeiből és gondjaiból? Talán elsősorban azt az értékét, hogy a nehéz pénzügyi és személyi körül­mények közepette is megpró­bál tisztességes, színvonalas műsorpolitikát megvalósíta­ni, s megpróbálja megőrizni a művészi értékeket, színészi munkában, rendezői elvekben és alkotói gondolatban. Másfelől viszont nagyon pontosan lemérhettük, hogy ezzel a művészi színvonalat, rangot őrző törekvéssel szem­ben áll, ellenmunkál egyfajta, a szórakoztatás felé sodródó műsorpolitika, mely a finan­ciális egyensúly megteremtése érdekében engedményeket (s nem elkerülhetetlen enged­ményeket) tesz az igénytelen­ségnek. A jelenlegi, s várható­an az elkövetkező időkben is, sajnos, egyre szorítóbb lesz a kényszer, hogy a színházak a saját erejükből tartsák a fel­színen magukat. Az állami tá­mogatás csökkenő reálértéke, a különböző megkötések, a kö­zönségérdeklődés átalakulása mind jobban a jövedelmező színház felé szorítják társula­tainkat. Láthattunk kitűnő színészi alakításokat (ezek az odaítélt díjakkal, sajnos, nem teljes számban kaphattak illő elis­merést). Láttunk érdekes, sőt izgalmas rendezői munkákat. Élvezhettünk több sikeres ze­nei produkciót. Gyönyörköd­hettünk kitűnő díszletekben, jelmezekben. Ha innen néz­zük, ez a találkozó akár si­keresnek is nevezhető. De ez ne tévesszen meg bennünket, hiszen nincs olyan évad, amelyben egy maroknyi em­lékezetes előadás, teljesít­mény ne akadna. hatom a házakat. Márpedig nagynéném igazán ezt találta ki; keressem föl a tanító né­nit a lakásán, ott kívánjak bol­dog ünnepeket. Hiába tilta­koztam, a címét sem ismerem, fölkészült a válasszal. Sőt, azt is elmondta (ismét bátyám felé kacsintgatva), összeké­szített egy kis ajándékot, mi­vel azt is illik. Ez azonban már sok volt nekem. Fuzsitos gye­rek voltam, hangoskodva és gátlástalanul feleselgettem, amíg nagybátyám fenyegetőleg le nem intett: „holnap oda­mész”. Ha sose jött volna másnap, azt se bántam volna. Lehet, hogy nem értettem pontosan, mibe, akarnak belerángatni, azt azonban éreztem, aligha ne­kem való dolog, és még büsz­keségemet is birizgálta, hiszen rendes diák voltam. Égett az arcom, a fülem tüzelt, amikor a félhomályos lépcsőházban becsöngettem egy cifra, magas ajtón. A tanító néni jelent meg, ezúttal nem volt olyan szép, mint lenni szokott, hi­ányzott róla a festék, elillant hajáról a fény, pongyolát vi­selt valami nehéz selyemből. „Na, add csak ide — nyúlt a csomagom után — és kelle­mes ünnepeket nektek is” — hadarta. Már el is tűnt a sze­mem elől, csattant az ajtó, én pedig még mindig ott álltam a lábtörlő farácson, egyszerű­en nem tudtam, mit kéne ten­nem, lassan kotródtam el, és év végén talán a legboldo­gabb voltam, hogy a követke­ző évre más veszi át osztá­lyunkat, nemigen lesz újabb találkozásom a tanító néni­vel ... Emlékezés Óvári László festőművészre (1926—1988) Téli este (olaj) Óvári László a „fényes szelek nemzedékéhez” tartozott, azokhoz, kiknek sorsfordí­tó nagy élménye a felszabadulást kö­vető időszak volt. Monumentalitás iránti igénye, mű­vészetének széles közönséghez szó­ló alapállása, el­kötelezettsége, kétségkívül innen származik. Nyíregyházán született 1926- ban. Itt kezdődött művészpályája is, a frissen felfede­zett népi tehetsé­geket összegyűjtő Keleti Népfőisko- I Ián. (Bessenyei György Képzőmű­vészeti Szabadis­kola). Közülük ; többen; (Berecz András, Cs. Nagy András, Pál Gyu­la, Palicz József, I Soltész Albert, Tóth László, Váci András, Nagy Sándor, Csizmadia Zoltán és Óvári László) bejutottak a Képző- művészeti Főiskolára. Annak ellenére, hogy fő- , iskolai évei alatt (1949—1954) ^ a magyar képzőművészet hi­vatalos irányát kizárólago- : san a szocialista realizmus { jelentette — kiemelkedő ér- ! tékeivel, de sematikus alko- < tások tömegével, s azok el- ] szürkítő hatásával egyetem- ! bér — mégis, művészetszem- léletét, emberi magatartását í sokféle körülmény formálta. I Tanárai között ott találjuk a 1 20. századi magyar művészet szuggesztív, meghatározó i egyéniségeit (Szőnyi István, Kisfaludy Strobl Zsigmond, i Bernáth Aurél, s ott tanít j Rabinovszky Máriusz művé- ] szettörténetet, Bortnyik Sán- j dór pedig igazgató a főisko­lán). Szőnyi István szavai jó út- | ravalóul szolgáltak számára: j „Kell, hogy uralkodjon a j technikán, s azt műve érde- j kében jól használja. Nem szabad, hogy a mű értéke a felkészületlenség, a technikai dadogás miatt kárt szenved­jen, hogy elsikkadjon belőle minden őszinte friss meleg­ség, minden kifejezőerő”. Másik mestere Főnyi Géza a szentendreiek konstruktív törekvéseire irányította fi- I gyeimét. Bernáth Aurél kom­pozícióelméletét újrafogal- j mázzá saját festészetében: I „Akármennyire elvont ter­mészetű lényegében a kom­pozíció, akármennyire el- vontnak kell maradnia, a természetességet nem nélkü­lözheti. A kompozíció vasár­napot jelent, de nem lehet vasárnapias. Csak a feladat- : ból nőhet ki. A kompozíció: j közvetlen, elvont és kötött”. Festészetét következetes­séggel, belső fegyelemmel építette a stúdiumoktól, a realista gyakorlatoktól — csendéletek, tájképek sora, az Aratás, az Anyám, c. jel­zik az utat — szuverén fes­tői világának megteremtésé­ig. 1965—68 között a Mohács környéki folklór, az adriai tengerpart hullámverése keltette élményeit fogalmaz­za meg vásznain. (Három busó c. a helsinki nagykö­vetségen, Utca 1. c. a lengyel Nemzeti Múzeumban). Sokat utazik, megismeri Nyugat- s Kelet-Európa múzeumait. Két évvel a főiskola befeje­zése után már önálló kiállí­tással jelentkezett a Fényes Adolf-teremben. 1957—60- ban Der/couits-ösztöndíjas. 1962-ben az Ernst Múzeum­ban, 1963-ban Keszthelyen, Veszprémben és Hódmező­vásárhelyen, 1980-ban Veszp­rémben mutatkozott be je­lentősebb anyaggal. 1972-ben a Debreceni Nyári Tárlaton nagydíjat és Medgyessy-pla­kettet kapott. Több alka­lommal szerepeltek munkái a szabolcs-szatmári képző- művészetet bemutató gyűjte­ményes tárlatokon Ungvá- rott és Szatmárnémetiben (1979, 1980, 1984). De jelen volt alkotásaival a magyar festészet reprezentatív be­mutatóin itthon és külföldön is. A Jósa András Múzeum tíz festményét őrzi, mintegy ke­resztmetszetet adva a mű­vész különböző alkotóperió­dusaiból. Szürreális előjelű tájképe a Téli este, árnyalt színeinek finomságában fel­fedezhetjük a magyar festé­szet 20. századi eredményei­nek átélését és újrafogalma­zását* Az előtér rajzos fi­nomságai sajátos egyensúlyt teremtenek a háttér festői megfogalmazásával. A kö­zéptér megdöbbentő üressé­ge, a felület lila árnyalásá­val, riasztó feketéivel a mo­dern ember természetbe ki­vetített szorongásait, félel­meit fogalmazzák meg. Intellektusa mindig a ne- I hezebb megoldásokra kész­teti. Gondolatait legtöbbször I nem „direktben” közli, ha­nem áttételekkel, szimboli­kus jelrendszerrel. A legegy­szerűbb geometriai alakza­tokat, a köröket, körcikkeket, háromszögeket a képsíkon összerendezi. A formákat tükrözteti, csúsztatja, képze­letbeli tengely mentén eltol­ja, — mint megannyi geo­metriai játék — a szunnya­dó homo ludens-et — a játszó embert — kelti bennünk életre. Ez erénye, s korlátja is egyben. A népművészetből jól is­mert motívumokból kikövet­keztetett „végső formákat” szervezi képekké. A genezist idéző embrionális formák, antropomorf képzetek jelen­nek meg vásznain. Festésze­tének szellemi rokonait nem véletlenül kereste Miro és Léger művészetében. A képarchitektúra, a tö­megelosztási problémák, a fényeffektusok, a színek hozzájuk való viszonya fog­lalkoztatta. A színesség, mint érzelmes festői magatartás kihegyezett szerkezetességgel jelenik meg nála; a kettő együtt veszedelmes kaland, de telitalálat. Meggyőző. Könnyed. Biztos. Képein je­lentkező mikrokultúra a végtelenségig osztható, de ugyanakkor nagy formátu­mokkal a végtelen felé ha­lad. Életművében jelentős he­lyet kaptak a nagy murális feladatok. Munkamódszere ezekben is következetes: a rajz- és akvarelltervek alap­ján évekig érlelte a nagy formátumú munkákat. Hoz­zájuk nemes, tartós, időtál­ló anyagokat használt. (Kecs­keméti kereskedelmi szak- középiskola mozaikfala, kis­kőrösi panno, hatvani párt­ház — secco, Oroszlány, Esz­tergom, Gyula — SZOT gyógyszálló faintarzia —, a Műcsarnok idei Tavaszi Tár­latán látható a budapesti pártbizottság részére készült pályaterve). Kompozíciós biztonsága, intellektusának színekben, formákban megjelenő logi­kája lenyűgöző hatással van nézőjére. A természettudós, a matematikus gondolkodá­sának rendjét, világosságát — igazságkeresését tisztel­hetjük szintézisteremtő igénnyel megfogalmazott immáron lezárult életművé­ben. Muraközi Ágota Műterem I. (olaj) — --------------------------------------------------------1 1988. június 11.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents