Kelet-Magyarország, 1988. június (45. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-11 / 139. szám
I-----------------------------------------------Szamosszeg régi zsurnalisztája ■MaanamsMHHHMnuHflHanHnanaBiaHHBiEBBMBaKaBauMaBHMHHHBHHHHnBHBSBaaHani Lassan, akadozva halad a toliam, mert az 1860. március 12-én Szamosszegen született Kovács Sándor költő-újságíróról csak elnehezült szívvel lehet írni. Életpályájának meghatározói a tragédia, nyomor, kaland, siker és öregkorának homályba vesző titok- I zatossága. Különösen ez az utóbbi döbbenetes: hallgatva és elhallgatva tűnni el a siker csúcsáról! Mert elhallgatják! Szinnyei József munkáján kívül egyetlen lexikonunk sem tartja számon. A nyoma is elvész, hisz Szinnyei is csak az 1880-as évek közepéig követi munkásságát. Igaz, az irodalomtörténet megemlít egy Kovács Sándort, aki 1934-ben Rákosi Viktor munkásságáról értekezik. Ez éppen lehetne a mi szülöttünk 74 éves korában. De ki tudja! Ami hitelesen fennmaradt róla, az csupán életének harminc esztendejéből való. Vajon van-e több év? És némasága mit takar? Ez külön kutatást érdemelne. Apja körjegyző volt Szamosszegen még abban az időben, amikor a Templomvég nevű falurész kertjei mindkét oldalon az élő Szamos vizében áztathatták lábaikat. A jegyző úr ugyan már 1861-ben Mátészalkára költözött családjával, de ez semmit sem változtat Kovács Sándor hovatartozásán. Ö felnőttként és önkéntesen szülőfaluja nevét választotta előnévnek: szamosszegi Kovács ■ Sándor. Ez mindennél hitelesebben bizo- j nyitja, hogy szívében hová húzott, hová tartozónak érezte magát. A tragédia 1867-ben érte édesapja hirte- í len halálával, özvegy édesanyjának elég teher volt a kisebbik testvér nevelése is, így a hétéves fiúcska a nagybácsi gyámkodása i alá került. Ügy tűnik azonban, hogy ezt a ! nagybácsit nem a rokoni szeretet fűtötte, | hanem valami szükségszerű kényszer tette | meg gyámmá, szegényrokon eltartóvá. Az elemi iskola négy osztályának az elvégzése után még beíratta neveltjét a nagykállói reáliskolába, de néhány év után ki is vette onnan, hogy a serdülő fiú számára kezdődjék a nyomor és kaland. Kovács Sándor kereskedőtanuló lesz Nyíregyházán. Nem önkéntes elhatározásra, hanem nagybátyja erőszakos unszolására, hisz ő tanulni szeretne. A gyenge szervezetű fiú azonban nem bírja az itteni erős munkát, súlyosan megbetegszik, és hazamegy nagybátyjához. Mivel otthon továbbra is kereskedőt akarnak nevelni belőle, más kiutat nem látva, megszökik hazulról. Előbb Nagykállóba megy, ahol házitanítóskodása garasaiból tengődik, de kitartással és akaraterejével az iskola V—VI. osztályát is elvégzi létfenntartó munkája mellett. 1877-ben viszont már Pesten találjuk. Itt a Zerge utcai reáliskolában a még hátra levő VII—VIII. osztály elvégzésével befejezi középiskolai tanulmányait. Továbbtanulásra azonban nincs lehetősége a tehetséges fiúnak, mert ez időtől kezdve özvegy édesanyjának és öccsének az eltartási gondja is az ő vállára nehezedik. Munkát kell vállalnia! 1879-ben az Űj Budapest című lapnál helyezkedik el. Itt teszi meg az első lépéseket a később sikeressé váló újságírói pályán. A következő évben már a Budapesti Sürgöny nevű lapnál dolgozik, 1881. júliusától pedig a Hírcsarnok című kőnyomatos lap főmunkatársa, majd 1883-tól segédszerkesztője lesz. Versírással is ezekben az években próbálkozik meg. 1883-ban egy verspályázaton jelentős sikert ér el Golgotha című költemé- nével; 1884-ben pedig Dobó lánya című balladájával vívja ki az elismerést. Gyűjteményes verskötete 1885-ben jelenik meg Dalok a pusztáról címen. Újságírói tevékenységének a csúcspontját az 1885-ös esztendő jelentette. Ekkor, az országos ipari és mezőgazdasági kiállítás ideje alatt, a vidéki lapok számára ő szerkeszti a Kiállítási Hírnök című kőnyomatos lapot, s így szoros kapcsolatban van szinte minden * újságot megjelentető vidéki várossal. Cikkei, írásai nemcsak a főváros különböző lapjaiban látnak napvilágot, hanem Szombathely, Pápa, Székesfehérvár, Jászberény, Eger, Kassa, Nyíregyháza és még egy sor város újságjaiban. Meghökken az ember, mikor olvassa Szinnyei József művében Kovács Sándor repertoárját. És aztán ^egyszerre csönd lesz. Kovács Sándor titokzatos homályba burkolózik. Pedig biztosan él, mert Szinnyei 1899-ben megjelent kötete még úgy jelzi. De ezután semmi! Csak az a bizonytalan adat 1934- ből az irodalomtörténetben. Hová lett? Mivé lett? — A szülőföld valamelyik buzgó szerelmese egyszer talán fölkutatja. De addig is tartsuk emlékezetünkben a nevét! Balogh László História Medica: 1 inai Ház története A megyei kórház és rendelőintézet a gazdája annak a sorozatnak, amely — dr. Bodnár Lóránt szerkesztésében — múltunk egy rendkívül fontos és nem kevésbé érdekes fejezetével,- a gyógyítás történetével ismerteti meg az olvasót. A most megjelent 3. füzet szerzője dr. Fekete Imre, akinek jóvoltából az alapítástól napjainkig követhetjük nyomon a kisvárdai kórház gyakran viszontagságos sorsának alakulását. A 19. század utolsó évtizedéig csupán egyetlen igazi kórháza volt ennek a megyének: a nagykállói. Ezen kívül csak Kisvárdán műkö- ködött gyógyítással foglalkozó intézmény. Kórháznak akkor még nem lehetett nevezni, inkább csak amolyan ispotály volt, ahol egyszerre legfeljebb húsz beteget tudtak ápolni. Majd 1893-ban hivatalosan is kórházzá nyilváníttatik az intézmény, amely ettől fogva a Szabolcs Vármegyei Kis-Vár- dai Közikórház nevet viseli. A kisvárdai kórház — mint ebből a munkából is kitűnik — szinte az első perctől fogva pénzhiánnyal és ennek következményeivel, helyszűkével, meg-megújuló szakember- hiánnyal küzdött. Az itt dolgozóknak mindig hősies erőfeszítéssel kellett ellensúlyozniuk az áldatlan állapotokat. Bővítettek, felújítottak, fejlesztettek, de megnyugtató megoldást csak egy új kórház építése hozhatott. Ez több ízben is szóha került, ám a tervekből csák Kisvárda várossá válásának évében, 1970-ben lett valóság. Pontosabban 1975- ben, hiszen öt évig tartott az építkezés. Végül fél évvel a kitűzött határidő előtt átadták a 332 ágyas pavilont, amelyhez szakrendelő, számos új osztály, orvos- és nővérszállás is csatlakozik. 1985-ben pedig elkészült egy 200 ágyas rehabilitációs pavilon. Noha — mint a hazai egészségügynek általában — a kisvárdai kórháznak is számos napi gonddal kell ma is küzdenie, de végre méltó körülmények között fogadhatják a mintegy 100 ezer lakost számláló körzet betegeit. Mindezt rendkívül alapos kutatómunka után, méltánylást érdemlő felkészültség birtokában tárja az olvasó elé a szerző; munkája világos, közérthető, élvezetes olvasmány. Mindössze egy apró megjegyzés: nem ártott volna, ha az itt-ott felbukkanó, kevésbé szerencsés szóhasználatot, s mindenekelőtt a rengeteg fölösleges, olykor kifejezetten zavaró idézőjelet tapintatosan kigyomlálja egy nyelvi lektor. Színházi Véget értek az idei Or Színházi Találkozó esen Az immár hetedik esz je megrendezett szemle leges célja az, hogy s vegye az elmúlt évad l előadásait. Kezdjük mindjárt ott a mostani találkozón ; gyár prózai színházak je hányada nem vett rész vol maradt a tavaly kit szerepelt (és több éven i gos szakmai elismerések arató) miskolci színház, vett részt Szolnok szính nem jöttek el a békéscs; sem. A budapesti szír közül nem kívánt benev versengésbe a Mikre Színpad, a Madách Szín Vidám Színpad, s tecl okokból maradt távol a színház. Győrből a s (gönczi) Kelet felől Sokoldalú, tehetséges ember. Hivatását tekintve építészmérnök. Megyénk számos egyéni karakterű épülete jelzi munkásságát. Szabad idejében olykor rajzol, festeget. Lapunk olvasói szatirikus írásaira figyelhettek fel. A rádiókábaré számára - is írt szatirikus jeleneteket. Időnként képversekkel hökkenti meg ismerőseit. Egyébként sokan tudják róla, hogy verseket is ír. Ráadásul nem is rosszakat. Költészetében is elsősorban a sajátos szatirikus hangnem fedezhető fel. Szívesen foglalkozik közéleti témákkal. Költeményei különböző napilapokban, irodalmi folyóiratokban látnak napvilágot. Szerepelt már több antológiában is. A napokban jelent meg az első kötete, a megyei kiadású „Tiszta szívvel füzetek” 11. darabjaként Versbeton címmel. Erdei Az erdő alkotmár A választásokon - minden ivarérett ágfelnyújtással. Mohák füvek cser a fák fenyőt jegei a napfény elosztó i A demokrácia nag napfény minden l ezért, van, hogy a mindig viharról ói ami fákat csavar 1 és létrejön utána B. I. Szombati galéria Tóth László: Kinyitom, kitárom... (Zs.-nak) Kinyitom létem ablakát, Kitárom létem ajtaját, kitekintek rajta: rád. kitekintek rajta: rád. Megnézlek téged odakinn, Fényre gyűl a világ bennem, megnézem, élsz-e, vagy-e még, felzeng a néma, s lát a vak, vagy köddé váltál régesrég. majd beragyogva általad Szétfeszít s összefog a kín. a teremtést újrakezdem. Soltész Albert: Munkásasszonyok (kréta) F egyelmezett és félszeg gyerek voltam, ha gondoltam is olykor szökésre, nyilvánvalóan csak az ábrándozás hajszolta elém, különben nem illett hozzám a gondolata sem. Helyzetemét viszont elviselhetetlennek éreztem családom nélkül, esténként újra meg újra felötlött szemem előtt anyám telt alakja, amint azzal a jól ismert, kissé hintázó járásával visszaindul az állomásról, ahonnét a nyögdécselő vicinális lassan kizötyög velem. Barátaim nemigen akadtak; né- ném ugyan összehozott egy kövérkés házmester gyerekkel, aki azonban sehogy sem akart tetszeni nekem, és hamar megértettem, az osztály sem fogadta rokonszenvébe. Hanem a tanító néni, az igen. Életemben (pedig már a hetedik évemen is túljártam) sem láttam ilyen finom, ilyen gyönyörű nőt, illetőleg, olykor álldogált az utcasarkon, a kocsma előtt egy szépséges fekete, minduntalan vele hasonlítgattam ösz- sze. A tanító néni is, a fekete is gondosan ki volt festve, és nem tudtam eldönteni, a tanító néni ciklámenbe hajló szájfestéke vagy a fekete eszelős vérvöröse hat rám erősebben. Igaz, a feketét inkább csak estefelé láttam (keresztanyámhoz szaladtam át olyankor), a kezdődő szürkület talán megcsalhatott. A tanító néni viszont nappali ragyogásban állt a fekete tábla előtt az ablakon betörő fény csillogva futott végig barna hajának puha hullámain. És az illata! Soha nem gondoltam, hogy a szépség az emberben is ilyen pompás találkozást adhat az illatoknak. Otthon mi a virágokról szólva is csupán szagokról beszéltünk. Legjobban azonban a tanító néni írását csodáltam. Nem azt, amivel a táblára írt, ott a számunkra is kötelező zsinórírást használta. Hanem amivel — teszem azt — ráírta egy füzetemre a nevemet. Ilyen betűket még nem láttam: egyi- ket-másikat külön erőfeszítésembe került azonosítani. Kivált az m betű tetszett, már- már egy büszkén üldögélő kandúrra emlékeztetett. Természetes, hogy nyomban utánozni próbáltam; délutánok teltek el, selejtes papírlapok meg a gyakorlásával. És sikerült is, ezt még időnként osztálytársaim is elismerték. - Én azonban leginkább a tanító néni elismerésére vágytam, úgy véltem, írásunk hasonlósága közelebb visz hozzá, ugyanakkor, persze, a világért sem hivalkodtam volna azzal, hogy eltanultam szépséges betűinek titkát. Akkoriban nehezen éltünk. Nyakunkba szakadt ugyan a boldog élet, csak éppen nehéz volt kezdeni vele, s talán amiatt is kerültem én a fővárosba, hogy anyám valahogy elviselhesse a terheket. Parasztgyerekből proligyerekké avanzsáltam; egyelőre nemigen fogtam föl előnyeit. Azazhogy, egyet igen hamar. Nagy- nénéméknél naponta friss kenyeret ehettünk, nem kellett várni rá az újabb sütésig, ami otthon általában kéthetenként következett be. Én pedig nagyon szerettem a'friss kenyeret. Azidőtt, persze, jegyre ment, ahogyan jegy kellett minden egyébhez is; liszt, krumpli és tojás azonban akadt bőven, arról anyám gondoskodott. Nagybátyámtól csodálatos töltőtollat kaptam, karcsú sárgaréz teste azonban újra meg újra lelkes szidolozást kívánt. Odaadóan dörgöltem (nagybátyám még egy darabka szarvasbőrt is levágott hozzá az ablaktisztítóból), így lehetett igazi fényt varázsolni rá. Ezt a tollat csaknem az egész osztály irigyelte (egy jól menő cukrász fia nem, annak kulija volt), a tanító néni ugyancsak megcsodálta. Titkon reménykedtem, hátha egyszer kölcsönkéri. Egyáltalán, mindent megpróbáltam, hogy a figyelmét magamra vonjam, hogy vegye észre legalább, én vagyok a legkiválóbb, a többi fajankó- val foglalkozni sem érdemes. Volt nekem akkoriban egy rózsaszín mintás ingem, nagyanyám varratta a sógorasszonyával, akit mi — ma sem értem, miért — ángyinak szólítottunk, ünnepnapokra, vasárnapi iskolába rendesen azt vettem föl. Egy alkalommal addig erőszakoskodtam a né- némmel, mígnem rámadta az iskolába (még azt az árat sem sokalltam, hogy prédikációit végighallgassam), én pedig buzgón feszítettem ruhatáram legszebb darabjában, vártam a meghódoló elismerést. Amint a tanító néni az osztályba lépett, üdvözlésére fölálltunk, ő középre libegett, köszöntöttük egymást, ezenközben félszemmel mustrálgatott bennünket, és láttam, nyomban konstatáltam, észrevette ingemet. De csak amikor visszaültünk a padba, akkor hangzott el megsemmisítő ítélet: „Mii kislányos holmikban jársz Mit mondjak? Nem égés ezt vártam. Ha azonban i mindenképpen mondania 1 lett, legalább ne az ősz előtt tette volna, honnét n a bolondbugyorból, szakadt a fékevesztett röhögés, ami re azok a nyavalyások még is lapátoltak, hiszen szál volt, tanítónői engedéllyel t tént. Álltam a padban szóltak hozzánk, kötelező v fölállnunk), nem tudtam, t kéne csinálnom, leülhetel már, vagy viselnem kell megszégyenítést ítéletnap Fejemet leszegtem, azt s vettem észre, amikor végre tanító néni legyintett, hogy ülhetek, a padtársam rángat le maga mellé. De még s kor is szemtelenül a képem röhögött. Ezt már nem bírtam elvis ni. Irgalmatlanul pofon cse tam. Orrából nyomban eleredt vér, amint a tenyerén megli ta a vöröslő maszatot, éktel visítozásba kezdett, a tan néni pedig engem hangos k< holásokkal utasított ki az os tályból. Amikor végre beszó tott az üres folyosóról, int könyvemet nyomta a kezem szigorú üzenettel nénémékn« Csalódottságom lassan átcs KM HÉTVÉGI MELLÉKLET
