Kelet-Magyarország, 1988. június (45. évfolyam, 130-155. szám)

1988-06-04 / 133. szám

II

I

KM HÉTVÉGI melléklet

Bronzöntéshez készülődnek a művészek. Még az aprólékos, türelmes munkához szokott szobrászok is izgatottan várják a látványos munkálat befejezését. Mindenki ott táblából az aranyló láva körül, s még néhány perc és a samottas téglaformába kerül a folyékony bronz. Egy óra múlva már mindenki kézbe veheti újszülött alkotását, a több napos munka eredményét.

Tizenkettedik alkalommal rendezték meg az idén Sóstón a Nemzetközi Éremművészeti és Kisplasztikái Alkotótelepet, amely a jövő hét végén bezárja kapuit. Mivel hazánkban, sőt Közép-Euró- pában nincs hasonló alkotótelep, ezért a műhely az évek során nemzetközi érdeklődés fókuszába került: a kiváló technikai feltételek színvonalas vendéglátással párosulnak és ez igen rangos, Eurcf- pa-szerte hírés művészteleppé avatta a tábort. Töretlen jó híre annak is köszönhető, hogy Győrfi Sándor szobrászművész, táborvezető ötlete alapján felelevenítették, ki kísérletezték a régebbről már ismert, ám elfelejtett, úgynevezett viaszveszejtéses eljárást. Ez az öntési technológia új távlatokat nyitott a művészek'.előtt, akik így „csorbítatlanul képesek visz- szaadni a felszabadult érzésekből született formák frissességét.”

A Krúdy által is oly szépen megénekelt tölgyfaerdő szomszédságában, a tó mellett ideális környezetben a tábor az idén tizenkét művész számára tette lehetővé néhány hótir^ a gondtalan alkotómunkát. Hat magyar szobrász mellett művészvendég érkezett Bulgáriából, Csehszlovákiából, Lengyelországból, Szovjetunióból,, sőt az idén először az USA-ból is.

A hat magyar művész egyike a Budapestről jött Balás Eszter. Az itt töltött időt igen eredményesen kihasználta, több nagyobb figurát

is készített. Három munkájában is örök hői problémát fogalmazott meg, a művészet nyelvén Éva és a Kígyó csábításának történetét mintázta meg. A bibliai témának újszerű értelmezést adott; a kígyóból nővé váló alak, itt inkább áldozat, mintsem csábító.

— Elsősorban a viaszveszejtéses módszer elsajátítása miatt jöttem Sóstóra — jegyzi meg. — Egészen rendkívüli dolog ez, itt a művész, akárcsak a reneszánsz korban, végigkísérheti az alkotás egész folyamatát. Erre máshol nincs lehetőség, és ennek óriási varázsa van. Az így készült munkák sokkal gyönyörűbbek, sokkal tökéletesebbek.

Balás Eszter arról is beszélt, hogy a táborban valóban minden feltétele megvan az eredményes alkotómunkának. Azért is jó itt, mert az otthoni gondokat félretéve művészek között lehet, ami mindenképpen ösztönzően hat. Elmondta, hogy valamiféle sajátos bábeli nyelv alakult ki a táborban, amelyben a prímet az orosz nyelv viszi. Meglehet, egy kívülálló számára ez a furcsa kézzel- lábbal kísért kommunikálás meglehetősen bizarr, ám a művészek számára az a fdn- tos, hogy tökéletesen megértik egymást.

A legmesszebbről érkezett vendég az USA-ból jött Bodó Sándor, öt néhány hete mutattuk be a lapunk hasábjain. A megyénkből származó művészt a magyar műhelyek híre vonzotta ide.

— Tavaly a F1DEM (az Éremművészek Nemzetközi Szövetsége) Coloradö-Springs- ben megtartott kongresz- szusán dicsérték a magyar

éremművészet fejlettségét és kvalitását. Ez annyira jólesett nekem, hogy örömmel mondtam igent, amikor Tóth Sándor szobrászművész meghívott. — Bodó Sándor egyébként elsősorban történelmi témájú képeket fest, érmeket készít. Az Amerikában készült képein is nagyon sok magyar motívum fedezhető fel.

Győrfi Sándor, a telep vezetője néhány napja érkezett vissza lengyel testvérvárosunkból. Elmondta, hogy a korábbi évek terméséből 180 munkát állítottak ki Rze- szówban. A bemutatkozás nagyon jó visszhangot váltott ki, cserében egy ottani, más jellegű műhelyben készült ex libriseket mutatnak be majd jövőre Nyíregyházán.

Orr Lajos, a nyíregyházi képzőművészeti szakközépiskola tanára néhány növendékét is magával hozta az alkotótáborba. A tanulóknak ez a néhány hét igazi szakmai gyakorlatnak számít, nem is akármilyennek, hiszen rangos művészek mellett leshetik el az alkotás titkait.

Ragyogóan süt a nap, ám enélkül is forró percek következnek. Két markos legény felemeli a fortyogó bronzot, s megkezdődik az öntés. Húsz perc múlva majd a folyékony láva művészi alkotássá merevedik. A műértő közönség pedig június 10- től a nyíregyházi Pál Gyulateremben nézheti meg ezeket az alkotásokat. A művek közül jó néhányat Nyíregyházának ajándékoznak ismét a művészek, mintegy cserébe a vendéglátásért, az alkotómunkához teremtett feltételekért.

B. I.

A Szövetség kiállítása ez. Pontosabban a fél Szövetségé, mert mint Bálványos Huba interjújában olvasom (Magyar Hírlap, május 7.), a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének 1400-nál is több tagja van, a katalógust pótló (?) diasorozatokból ítélve itt nem egészen 700 a kiállító, illetve a mű, mert mindenkit csak egy alkotás képvisel, mégpedig anélkül, hogy valamilyen zsűri visszautasíthatná. így is tele a Műcsarnok, és csupán a rendezés rangsorol a maga eszközeivel: a neo-expresszio- nizmusnak az első teremben ad helyet. Igaz, máshol nem is igen érvényesülne, mondjuk, Kelemen Károly harsány pirosa. Rájuk vonatkozik .talán az említett interjú célzása azokról, akik „meglovagolják a világdivatot”, s akiket „a szaksajtóban és a művészvilágban dühöngő ízlésterror” támogat.

A rendezés úgyszólván megoldhatatlan feladattal találta szemben magát: egységbe rendezni a kaleidoszkópot ... Hiszen ahány mű, annyi felfogás. Azért megkísérelték a rendszerezést: közös kuckóba kerültek a groteszk realisták, a mértaMindenkitől

ni elemek következetes hívei, a szolid képcsarnoki stílus követői, a neo-avant- gardok, és így tovább. Nem csupán festők, szobrászok, grafikusok, hanem iparművészek is kiállítottak, így aztán egy különleges kötött kosztüm (sapkával) ugyanúgy tétele a kiállításnak, mint egy mozdonykerék- készlet (formatervezve), vagy egy leendő lovas szobor. Kritikus legyen a talpán, aki parkszerű rendet tud teremteni e vadvirágos réten; de talán nem is kell, az a szép benne, hogy ilyen burjánzó.

Csak „tudománytalanul” lehet személyeket kiemelni, bevallottan szubjektívan. Rónai Éva Brendan- expedíció című faliképét vagy Kubinyi Anna Kék madarát, Hévízi Éva A szép ismeretlen című zománcát vagy Polgár Ildikó porcelánból formált csalóka csendéletét. Marosits István absztrakt kompozícióját, mely az Esztergom egyik szimbólumává lett Lisztemlékmű után új utat keres. Lapis András DerkoCsikai Márta: Tá

Tavaszi tárlat a M

vits-hangulatú Politikai me:

foglyok kiszabadítása em- nel

lékművét. Lóránt Zsuzsa me

Szűcs Mariann:

Egyedül ketten

:utka nagy lélegzetet vett. f Érezte, ahogy megemelkedik a mellkasa. Mintha nem is az övé lenne! Még az ébrenlét határán lebegett. Nem nyitotta ki a szemét. Lassú zuhanást érzett, ahogy a semmiből egyre sajgóbb testét érzékelte. A nyakára fojtogató nyomás nehezedett. Már érezte a kezét is, a lábát. Megvagyok, gondolta.

Jutka fölismerte az igazgatónő hangját. Nem merte fölnyitni a szemét.

— Én vagyok itt, Jutka, ne hülyéskedj! — fogta meg a lány kezét az igazgatónő.

— Ne ébresszen föl! Nem akarok fölébredni! — nyöszörögte a lány, de meg volt győződve, hogy üvölt.

— Ne mozogj! Nem szabad!

Jutka kétségbeesetten fölnézett.

— Mi van Rózsival?!

— Anyád jól van.

Egy öltönyös férfi settenkedett az ágyhoz. Az asszony villogó szemekkel ránézett, és a foga között motyogta.

— Hagyja! Majd én beszélek vele.

— Minden rendben. Fölébredt. Az igazgatónő beszél vele. Egy óra múlva visszajövök.

— Jutka újra lehunyta a szemét. Rózsi él, az a lényeg.

— Minek jött ide?

— Látogatási idő van. Gondoltam, megnézlek. Esetleg válthatnánk néhány szót! De ha nem, akkor elmegyek.

Jutka megmarkolta a lepedőt.

— Anyád mindent beismert a rendőrségen. Ne feszítsd keresztre magadat!

— Mit mondott?!

— Ö akart végezni veled. Sőt! Le is szúrt.

— Nem igaz. Rózsi hazudik. A kés az én kezemben volt.

— Valami Tibort emlegetett, aki miatt szúrt.

Jutka elernyedt. Túl volt az emberi kiszolgáltatottság ösz- szes stációján.

— Rózsi szeretője. Persze ezt csak ő hitte. Tibor belém szerelmes. Miatta szöktem meg. Marha jól megvoltunk. Ájultunk egyik szeretkezésből a másikba. De ezt maga nem ismerheti, hiszen három gyereke van. Anyámnak megmutattam a fiút, azt hittem, nem ismeri. Ebből lett a balhé.

— Hozzak valami innivalót?

— Camparit. Jéggel, ha lehet!

Az asszony hamiskásan kacsintott, és kirobogott a kórteremből. Jutka egykedvűen nézte az ajtót. Jön ez, jön az, Tibor is átverte. Nincs kibe kapaszkodni. Ez a nő is elrohan, legalább nyögne valami biztatót.

Rövid idő múlva kipirult arccal robogott be az asszony. A nővér kaszáló mozdulatokkal követte.

— Ne tegye! Gyógyszerek vannak benne, nem ihat folyadékot!

— Ez illúzió, ne tegyen tönkre mindent! Kérem, hagyjon magunkra, nem lesz semmi baj!

Jutka elfelejtette az összes nyűgét. Ha nem fájt volna nyakán a seb, röhögött volna. Így csak jólesően figyelte, ahogy az igazgatónő kidobta a nővért a szobából. Jó játék, gondolta, akkor folytatni kell!

— Campari?

— Azt szerettem volna hozni — mondta ravasz mosollyal az asszony —, de csak cinzano volt a presszóban.

— Kösz, de azt utálom.

— Akkor egyedül leszek kénytelen bevedelni.

— Esetleg, ha meggyszörpöt hozott vol...

— Ez málna.

— Na jó, egye fene!

Jutka beleszagolt a pohárba. Campari volt. Meredten nézett az asszonyra. Miért csinálja ezt? Nem normális.

— A lánya is lehetnék, hiszen az anyám majdnem olyan, mint maga, csak jobban tartja a formáját. De vegye tudomásul, hogy ő az én anyám! És bármi történjen vele, én kihúzom őt a szarból! Mit akar tudni? Miért ül itt? Miért csinálja a balhét miattam? Lehet, hogy a maga lánya is, vagy a fia éppen most lesz prosti. Tökmindegy, hogy mit csinálnak! Kurvák lesznek, mert eladják magukat. Most mit néz úgy rám? Mindenki eladja a testét vagy a tudását, a nevét egy balhéhoz. Mindegy. Kurva lesz mindenkiből, mert megalkuszunk ezzel a rohadt világgal!

— Ez nem így van, Jutka!

— Persze, hogy nem. Szépen, tisztességesre próbáljuk igazítani a képünket. Persze, eleinte megy is a dolog. Próbálunk mi normálisnak lenni, tömegesen szürkék, nem zavarók. De hát istenem, nem vagyunk azok! Ittam akkor este. Rózsi ész nélkül töltött, örült, hogy hazalógtam. Éppen akkor nem volt hapsija. örültünk egymásnak. És ez a hülye Tibor beállított és ...

utka egyre jobban belelendült a történtekbe. Évek óta most először sírta el magát. Kint a folyosón, türelmetlenül toporgott a civilruhás.

— Édes Jézus, légy vendégünk, áldd meg amit adtál né- künk. Ámen! — hántoltuk áhitatosan a szent szöveget bérmakeresztapámnak: a nagysága, a két negyedik elemista társam és én. Aztán ki-ki helyet foglalt.

Emlékezetes nap volt. A római katolikus vallás szerint felvettem a bérmálás szentségét. Felkent a hercegprímás. Felszentelt hamuval vetett keresztet a homlokomra. Tóth úr, az álmos nagyközség köztiszteletnek örvendő angol úri szabója állt mögöttem. Jóságos mosolyával szinte maga is a mennybe ment, megüdvözült, reménykedve bűnei feláldozásában is. Megsimogatta az arcom, megveregette a vállam és ezzel vége volt a ceremóniának.

Vakítóan fehér, keményített damasztabrosz feszült a nagy asztalon, mely ott állt a rózsalugas alatt, szellös helyen. Egymással szemben ült bérmaapám és bérmaanyám. Es a két osztálytársam.

Mellettük egy kis asztalfélénél, közvetlen a lépcsőfeljáró mellett egyedül én. Boldog voltam és hálás a sorsnak, hogy ilyen jóságos bérmake- resztapát adott, választott anyám.

Ügyeltem minden mozdulatomra. Le ne egyem a vadonatúj sötétkék vitézkötéses Bocskai-kabátom, a bérmaruhám, amelyet ajándékba kaptam Tóth úrtól. Vigyáztam, hogyan tartsam a kanalat, a villát, hogy ne szürcsöljek, s hogy megköszönjek mindent, mindent... Ám lelkem mélyén sírtam. Ereztem a megMezey Katalin: Vándo

í.

Ég-föld közötti utazás: minden amink van. csupa baj, teher. Biztonságot csak a semmi ad: üres kéz és üres tarisznya, s halkan dobogó mellkosarad.

A tábor varázsa

Az e