Kelet-Magyarország, 1988. június (45. évfolyam, 130-155. szám)

1988-06-04 / 133. szám

II I KM HÉTVÉGI melléklet Bronzöntéshez készülődnek a művészek. Még az aprólé­kos, türelmes munkához szo­kott szobrászok is izgatottan várják a látványos munkálat befejezését. Mindenki ott táblából az aranyló láva kö­rül, s még néhány perc és a samottas téglaformába kerül a folyékony bronz. Egy óra múlva már mindenki kézbe veheti újszülött alkotását, a több napos munka eredmé­nyét. Tizenkettedik alkalommal rendezték meg az idén Sós­tón a Nemzetközi Éremmű­vészeti és Kisplasztikái Al­kotótelepet, amely a jövő hét végén bezárja kapuit. Mivel hazánkban, sőt Közép-Euró- pában nincs hasonló alkotó­telep, ezért a műhely az évek során nemzetközi érdeklődés fókuszába került: a kiváló technikai feltételek színvona­las vendéglátással párosul­nak és ez igen rangos, Eurcf- pa-szerte hírés művésztelep­pé avatta a tábort. Töretlen jó híre annak is köszönhető, hogy Győrfi Sándor szob­rászművész, táborvezető öt­lete alapján felelevenítették, ki kísérletezték a régebbről már ismert, ám elfelejtett, úgynevezett viaszveszejtéses eljárást. Ez az öntési techno­lógia új távlatokat nyitott a művészek'.előtt, akik így „csorbítatlanul képesek visz- szaadni a felszabadult érzé­sekből született formák fris­sességét.” A Krúdy által is oly szé­pen megénekelt tölgyfaerdő szomszédságában, a tó mel­lett ideális környezetben a tábor az idén tizenkét művész számára tette lehetővé né­hány hótir^ a gondtalan al­kotómunkát. Hat magyar szobrász mellett művészven­dég érkezett Bulgáriából, Csehszlovákiából, Lengyelor­szágból, Szovjetunióból,, sőt az idén először az USA-ból is. A hat magyar művész egyi­ke a Budapestről jött Balás Eszter. Az itt töltött időt igen eredményesen kihasz­nálta, több nagyobb figurát is készített. Három munká­jában is örök hői problémát fogalmazott meg, a művészet nyelvén Éva és a Kígyó csá­bításának történetét mintáz­ta meg. A bibliai témának új­szerű értelmezést adott; a kígyóból nővé váló alak, itt inkább áldozat, mintsem csá­bító. — Elsősorban a viaszve­szejtéses módszer elsajátítá­sa miatt jöttem Sóstóra — jegyzi meg. — Egészen rend­kívüli dolog ez, itt a művész, akárcsak a reneszánsz kor­ban, végigkísérheti az alkotás egész folyamatát. Erre más­hol nincs lehetőség, és ennek óriási varázsa van. Az így készült munkák sokkal gyö­nyörűbbek, sokkal tökélete­sebbek. Balás Eszter arról is be­szélt, hogy a táborban való­ban minden feltétele megvan az eredményes alkotómunká­nak. Azért is jó itt, mert az otthoni gondokat félretéve művészek között lehet, ami mindenképpen ösztönzően hat. Elmondta, hogy valami­féle sajátos bábeli nyelv alakult ki a táborban, amely­ben a prímet az orosz nyelv viszi. Meglehet, egy kívülálló számára ez a furcsa kézzel- lábbal kísért kommunikálás meglehetősen bizarr, ám a művészek számára az a fdn- tos, hogy tökéletesen megér­tik egymást. A legmesszebbről érkezett vendég az USA-ból jött Bodó Sándor, öt néhány hete mu­tattuk be a lapunk hasábja­in. A megyénkből származó művészt a magyar műhelyek híre vonzotta ide. — Tavaly a F1DEM (az Éremművészek Nemzetközi Szövetsége) Coloradö-Springs- ben megtartott kongresz- szusán dicsérték a magyar éremművészet fejlettségét és kvalitását. Ez annyira jól­esett nekem, hogy örömmel mondtam igent, amikor Tóth Sándor szobrászművész meg­hívott. — Bodó Sándor egyéb­ként elsősorban történelmi témájú képeket fest, érme­ket készít. Az Amerikában készült képein is nagyon sok magyar motívum fedezhető fel. Győrfi Sándor, a telep ve­zetője néhány napja érkezett vissza lengyel testvérváro­sunkból. Elmondta, hogy a korábbi évek terméséből 180 munkát állítottak ki Rze- szówban. A bemutatkozás na­gyon jó visszhangot váltott ki, cserében egy ottani, más jellegű műhelyben készült ex libriseket mutatnak be majd jövőre Nyíregyházán. Orr Lajos, a nyíregyházi képzőművészeti szakközépis­kola tanára néhány növen­dékét is magával hozta az alkotótáborba. A tanulóknak ez a néhány hét igazi szak­mai gyakorlatnak számít, nem is akármilyennek, hiszen rangos művészek mellett les­hetik el az alkotás titkait. Ragyogóan süt a nap, ám enélkül is forró percek kö­vetkeznek. Két markos le­gény felemeli a fortyogó bronzot, s megkezdődik az öntés. Húsz perc múlva majd a folyékony láva művészi al­kotássá merevedik. A műér­tő közönség pedig június 10- től a nyíregyházi Pál Gyula­teremben nézheti meg ezeket az alkotásokat. A művek kö­zül jó néhányat Nyíregyhá­zának ajándékoznak ismét a művészek, mintegy cserébe a vendéglátásért, az alkotó­munkához teremtett feltéte­lekért. B. I. A Szövetség kiállítása ez. Pontosabban a fél Szövet­ségé, mert mint Bálványos Huba interjújában olvasom (Magyar Hírlap, május 7.), a Magyar Képző- és Ipar­művészek Szövetségének 1400-nál is több tagja van, a katalógust pótló (?) dia­sorozatokból ítélve itt nem egészen 700 a kiállító, illet­ve a mű, mert mindenkit csak egy alkotás képvisel, mégpedig anélkül, hogy valamilyen zsűri visszauta­síthatná. így is tele a Mű­csarnok, és csupán a ren­dezés rangsorol a maga esz­közeivel: a neo-expresszio- nizmusnak az első teremben ad helyet. Igaz, máshol nem is igen érvényesülne, mond­juk, Kelemen Károly har­sány pirosa. Rájuk vonatko­zik .talán az említett inter­jú célzása azokról, akik „meglovagolják a világdiva­tot”, s akiket „a szaksajtó­ban és a művészvilágban dühöngő ízlésterror” tá­mogat. A rendezés úgyszólván megoldhatatlan feladattal találta szemben magát: egy­ségbe rendezni a kaleidosz­kópot ... Hiszen ahány mű, annyi felfogás. Azért meg­kísérelték a rendszerezést: közös kuckóba kerültek a groteszk realisták, a mérta­Mindenkitől ni elemek következetes hí­vei, a szolid képcsarnoki stílus követői, a neo-avant- gardok, és így tovább. Nem csupán festők, szobrászok, grafikusok, hanem iparmű­vészek is kiállítottak, így aztán egy különleges kötött kosztüm (sapkával) ugyan­úgy tétele a kiállításnak, mint egy mozdonykerék- készlet (formatervezve), vagy egy leendő lovas szo­bor. Kritikus legyen a tal­pán, aki parkszerű rendet tud teremteni e vadvirágos réten; de talán nem is kell, az a szép benne, hogy ilyen burjánzó. Csak „tudománytalanul” lehet személyeket kiemel­ni, bevallottan szubjektí­van. Rónai Éva Brendan- expedíció című faliképét vagy Kubinyi Anna Kék madarát, Hévízi Éva A szép ismeretlen című zománcát vagy Polgár Ildikó porcelán­ból formált csalóka csend­életét. Marosits István absztrakt kompozícióját, mely az Esztergom egyik szimbólumává lett Liszt­emlékmű után új utat ke­res. Lapis András Derko­Csikai Márta: Tá Tavaszi tárlat a M vits-hangulatú Politikai me: foglyok kiszabadítása em- nel lékművét. Lóránt Zsuzsa me Szűcs Mariann: Egyedül ketten :utka nagy lélegzetet vett. f Érezte, ahogy megemel­kedik a mellkasa. Mint­ha nem is az övé lenne! Még az ébrenlét határán lebegett. Nem nyitotta ki a szemét. Las­sú zuhanást érzett, ahogy a semmiből egyre sajgóbb testét érzékelte. A nyakára fojtoga­tó nyomás nehezedett. Már érezte a kezét is, a lábát. Meg­vagyok, gondolta. Jutka fölismerte az igazga­tónő hangját. Nem merte föl­nyitni a szemét. — Én vagyok itt, Jutka, ne hülyéskedj! — fogta meg a lány kezét az igazgatónő. — Ne ébresszen föl! Nem akarok fölébredni! — nyöszö­rögte a lány, de meg volt győ­ződve, hogy üvölt. — Ne mozogj! Nem szabad! Jutka kétségbeesetten fölné­zett. — Mi van Rózsival?! — Anyád jól van. Egy öltönyös férfi settenke­dett az ágyhoz. Az asszony vil­logó szemekkel ránézett, és a foga között motyogta. — Hagyja! Majd én beszé­lek vele. — Minden rendben. Föléb­redt. Az igazgatónő beszél ve­le. Egy óra múlva visszajövök. — Jutka újra lehunyta a szemét. Rózsi él, az a lényeg. — Minek jött ide? — Látogatási idő van. Gon­doltam, megnézlek. Esetleg válthatnánk néhány szót! De ha nem, akkor elmegyek. Jutka megmarkolta a lepe­dőt. — Anyád mindent beismert a rendőrségen. Ne feszítsd ke­resztre magadat! — Mit mondott?! — Ö akart végezni veled. Sőt! Le is szúrt. — Nem igaz. Rózsi hazudik. A kés az én kezemben volt. — Valami Tibort emlegetett, aki miatt szúrt. Jutka elernyedt. Túl volt az emberi kiszolgáltatottság ösz- szes stációján. — Rózsi szeretője. Persze ezt csak ő hitte. Tibor belém szerelmes. Miatta szöktem meg. Marha jól megvoltunk. Ájul­tunk egyik szeretkezésből a másikba. De ezt maga nem is­merheti, hiszen három gyereke van. Anyámnak megmutattam a fiút, azt hittem, nem ismeri. Ebből lett a balhé. — Hozzak valami innivalót? — Camparit. Jéggel, ha le­het! Az asszony hamiskásan ka­csintott, és kirobogott a kór­teremből. Jutka egykedvűen nézte az ajtót. Jön ez, jön az, Tibor is átverte. Nincs kibe kapaszkodni. Ez a nő is elro­han, legalább nyögne valami biztatót. Rövid idő múlva kipirult arccal robogott be az asszony. A nővér kaszáló mozdulatok­kal követte. — Ne tegye! Gyógyszerek vannak benne, nem ihat folya­dékot! — Ez illúzió, ne tegyen tönkre mindent! Kérem, hagy­jon magunkra, nem lesz semmi baj! Jutka elfelejtette az összes nyűgét. Ha nem fájt volna nyakán a seb, röhögött volna. Így csak jólesően figyelte, ahogy az igazgatónő kidobta a nővért a szobából. Jó játék, gondolta, akkor folytatni kell! — Campari? — Azt szerettem volna hoz­ni — mondta ravasz mosollyal az asszony —, de csak cinzano volt a presszóban. — Kösz, de azt utálom. — Akkor egyedül leszek kénytelen bevedelni. — Esetleg, ha meggyszörpöt hozott vol... — Ez málna. — Na jó, egye fene! Jutka beleszagolt a pohár­ba. Campari volt. Meredten nézett az asszonyra. Miért csi­nálja ezt? Nem normális. — A lánya is lehetnék, hi­szen az anyám majdnem olyan, mint maga, csak jobban tartja a formáját. De vegye tudomá­sul, hogy ő az én anyám! És bármi történjen vele, én kihú­zom őt a szarból! Mit akar tudni? Miért ül itt? Miért csi­nálja a balhét miattam? Le­het, hogy a maga lánya is, vagy a fia éppen most lesz prosti. Tökmindegy, hogy mit csinál­nak! Kurvák lesznek, mert el­adják magukat. Most mit néz úgy rám? Mindenki eladja a testét vagy a tudását, a nevét egy balhéhoz. Mindegy. Kur­va lesz mindenkiből, mert meg­alkuszunk ezzel a rohadt világ­gal! — Ez nem így van, Jutka! — Persze, hogy nem. Szé­pen, tisztességesre próbáljuk igazítani a képünket. Persze, eleinte megy is a dolog. Pró­bálunk mi normálisnak lenni, tömegesen szürkék, nem zava­rók. De hát istenem, nem va­gyunk azok! Ittam akkor es­te. Rózsi ész nélkül töltött, örült, hogy hazalógtam. Ép­pen akkor nem volt hapsija. örültünk egymásnak. És ez a hülye Tibor beállított és ... utka egyre jobban bele­lendült a történtekbe. Évek óta most először sírta el magát. Kint a folyo­són, türelmetlenül toporgott a civilruhás. — Édes Jézus, légy vendé­günk, áldd meg amit adtál né- künk. Ámen! — hántoltuk áhitatosan a szent szöveget bérmakeresztapámnak: a nagy­sága, a két negyedik elemista társam és én. Aztán ki-ki he­lyet foglalt. Emlékezetes nap volt. A ró­mai katolikus vallás szerint felvettem a bérmálás szentsé­gét. Felkent a hercegprímás. Felszentelt hamuval vetett ke­resztet a homlokomra. Tóth úr, az álmos nagyközség köztisz­teletnek örvendő angol úri sza­bója állt mögöttem. Jóságos mosolyával szinte maga is a mennybe ment, megüdvözült, reménykedve bűnei feláldozá­sában is. Megsimogatta az ar­com, megveregette a vállam és ezzel vége volt a ceremóniá­nak. Vakítóan fehér, keményí­tett damasztabrosz feszült a nagy asztalon, mely ott állt a rózsalugas alatt, szellös he­lyen. Egymással szemben ült bérmaapám és bérmaanyám. Es a két osztálytársam. Mellettük egy kis asztalfélé­nél, közvetlen a lépcsőfeljáró mellett egyedül én. Boldog voltam és hálás a sorsnak, hogy ilyen jóságos bérmake- resztapát adott, választott anyám. Ügyeltem minden mozdula­tomra. Le ne egyem a vado­natúj sötétkék vitézkötéses Bocskai-kabátom, a bérmaru­hám, amelyet ajándékba kap­tam Tóth úrtól. Vigyáztam, hogyan tartsam a kanalat, a villát, hogy ne szürcsöljek, s hogy megköszönjek mindent, mindent... Ám lelkem mé­lyén sírtam. Ereztem a meg­Mezey Katalin: Vándo í. Ég-föld közötti utazás: minden amink van. csupa baj, teher. Biztonságot csak a semmi ad: üres kéz és üres tarisznya, s halkan dobogó mellkosarad. A tábor varázsa Az e

Next

/
Thumbnails
Contents