Kelet-Magyarország, 1988. június (45. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-04 / 133. szám
virág sarnokban itó önportréját, mely- záz év magány a cí- lyémánt László megegy alkotás 'rendítő kettős arcképét, az őszi randevút. Galambos Tamás „környezetvédő” képét, melynek egy meglepően biblikus Gorbacsov-idé- zet a címe: „Vigyázat! Nem lesz még egy Noé bárkája!” Vagy Somogyi Árpád emlékműtervét, mely a Don- kanyar áldozatait idézi. Esetleg Ef. Zámbó István fanyar Űj magyar népművészet című képét, vagy Balázs József Róbert színes kövekből kirakott zászlóját... Inkább apró tendenciákra érdemes felhívni a figyelmet. Hogy például a nemzeti érzés hogyan tör a felszínre, minden pátosz nélkül. A piros-fehér-zöld több művön is felbukkan, Berné th(y) Sándor csaptelepén például egészen meglepő helyen. Hogy a II. világháború magyar halottaival két szobormű is foglalkozik. Vagy hogy „divat” tisztelegni az ősöknek: Barcsaynak, Martynnak (Bodnár Zoltán, Pinczehelyi Sándor), esetleg a művészettörténet válogatott nagyjainak, egy-egy figurájuk felidézésével (Balogh András). Galántai György gondosan felépített Csendzongorájára is oda lehetett volna írni, hogy hódolat Cage- nek... Ez van, ezt kell szeretni, mondhatnánk „pestiesen”, ha igaz volna. De nem igaz, mert egyrészt, amit látunk, az a Szövetség fele, másrészt a művésziét nem feltétlenül azonos a szövetségi tagsággal, harmadszorra pedig: a képzőművészet valahogy olyan, mint a gyerek. Nem elég szeretni, el is kell tartani. És ráadásul úgy, hogy nem neveljük közben, mert abból sose sült ki semmi jó. Aminthogy az sem ideális, ha a művészet akarja nevelni amolyan tanító bácsiként a járókelőt. Sétálni, nézelődni kell ezen a tárlaton is, nem nevelődni. Ismerkedni a művekkel, s meg-megjegyezni egy-egy nevet. E kiállítás igazi tavaszi program. Kirándulás a májusi Városligetbe. Székely András >éd önböztetést. Nem érdemének arra, hogy asztalukhoz idjanak? Oda ültessenek a ;ik két fiú, az iskolatársa- mellé? Csak azért, mert én íny vagyok? yeltem könnyeim. De nem '.kozhattam. Feszültséggel gyermeki szívemben össze- eredett öröm, boldogság és erűség, s egyszerre éreztem hogy maradnom is és me- ülnöm is kellene innen, de íjában egyikhez sem volt szem. Ültem egyedül, leiem szent áhítatommal, : a szép ruhámra igyekez- gondolni. etem első új öltönye volt. '< később tudtam meg, ) anyám Ökrös Mari, a t asszony, a Mária kong- ció és a Magyar Kommu- i Párt tagja évekig mosott iné nagyságos asszonynak érmaruháért, amiről azt :m, ajándékba kaptam a jós tekintetű, párnaarcú >1 úri szabótól, aki olyan attal tette vállamra a kezét. eklyévé vált a bérmaru- Bérmaruha és megalázta- Hosszú ideig elválasztha- nul összefonódott e két lom bennem. loldozást e világunktól tem. Aki ételt, italt adott, annexe legyen áldott. Ámen! isszhangoznak bennem ma óth úr szavai, ha bérmá- nra, az ünnepi ebédre gon- k, amelyet vézna kis fiú- az úri szabó nagy portá- k verandáján befelé hulló iyeimmel együtt fogyasz- m egy külön asztalnál. Farkas Kálmán alok idor vagyok, idétlen hánytorog idén köröttem: •szemetelt, dálkozó világűr, ki se tudja, hová teszek, ki se tudja, napra hol leszek? Baranyi Ferenc: Figyelj rám Figyelj rám egy kicsit s ne bújj előlem el, ilyenkor önmagad elől is rejtezel. Vedd észre, hogy: vagyok. Vedd észre s adj jelet. Beszélj — vagy legalább rebbenjen a szemed. Érezd meg, hogy nekünk nem nyugtató a csönd, felgyűlik, mint a sár, s mindkettőnket elönt. Közöld magaddal is, mitől engem kímélsz, szólalj meg akkor is, ha ellenem beszélsz, ne bújj előlem el, figyelj rám egy kicsit, mondj, súgj, ints vagy jelezz valamint, valamint! „Kijátszom magamból Szalai Kriszta sikeres pályakezdése a feszültséget. Szalai Krisztát, a Színművészeti Főiskola negyedéves hallgatóját mostanában többnyire két helyen lehet megtalálni. Vagy a Trabantjában ül és éppen valamelyik színház felé tart, vagy az egyik színházban. Egyik este például még az osztrák fővárosban játszik, a másik nap pedig az új munkahelyén, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban. Bécsben a Katona József Színházzal vendégeskedik Básti Juli és Udvaros Dorottya társaságában a Három nővér című darabban egy szolgálólányt alakít. Nyíregyházán pedig a nagy közönségsikert arató Diákszerelem című zenés játékban játssza az egyik főszerepet. A tehetséges főiskolás igazán nem panaszkodhat, hogy nem foglalkoztatják. Hiszen már két éve az ország egyik legrangosabb színházában, a Katona József Színházban legalább tíz színdarabban is játszott. Szerepelt például a nagy vihart kiváltó Csirkefej című darabban és az idén nagyobb szerepet kapott a Revizorban is. A Katona József Színház társulatával egyébként felléptek Párizsban is és az idén júliusban majd Hollandiában fog. Emellett még kisebb-nggyobb film- és tévészerepeket is kapott. Pedig Szalai Kriszta még meg sem szerezte a diplomáját. Persze, ehhez már nem sok minden kell, hiszen ilyenkor a végzős negyedéveseket az Odry Színpadon játszott szerepük alapján minősítik. Hosszas egyeztetés után a színház átriumában beszélgetünk. Érdekes arcú, nyúlánk, ifjú hölgy. Kicsit emlékeztet példaképére Básti Julira és egy árnyalatnyit Udvaros Dorottyára. Időnként elneveti magát, aztán el- felhősödik az arca. Ellentmondásos egyéniségnek látszik, de úgy tűnik, pontosan tudja, mit miért csinál. — Mindenki számára meglepetés volt, hogy ennyi szerepeltetés után nem marasztaltak a Katona József Színházban. Azt javasolták, menjek vidékre, ott sokkal több lehetőséget kapok. Végül is igazuk volt. így helyénvaló — mondja elgondolkodva. — Minek köszönhető, hogy éppen Nyíregyházára jött? — Már csak néhány hónap volt hátra a diplomaosztástól és még egy színház sem keresett meg. Kemény hetek, hónapok voltak, bizony sokat bőgtem — tárulkozik ki. Aztán a barátaim Schlanger András és Salamoh Suba László hívtak, hogy szerepeljek a Diákszerelemben és így szinte magától adódott, hogy írjam alá az egy évre szóló szerződést az itteni színházzal. Tekintete messzire téved. — A hirtelen jött dolgok mindig beváltak az életemben. Ha már vacillálok valamin, az „futott” ügy. Életemben a legtöbb jelentős esemény kicsit a véletlen műve. Bármiről is legyen szó, mindig is bíztam benne, hogy magától is megjön az igazi. így van ez a magán(rójegyzet Például az üveges A z üveges, azaz az üvegvisszaváltó lakóhelyünk legforgalmasabb pontján dolgozik. Nem tudom, mennyi fizetést vagy jutalékot kap, nem tudom, hány osztályt végzett, de nagyjából elvégzi a munkáját, még ha nem is közmegelége-' désre, hiszen el-eltűnik titokzatos raktárában, teli és üres rekeszeket hoz-visz, elintézi apró ügyeit itt-ott a szomszédban, lazít kicsit, közben nő a sor, az emberek morognak. Hiszen az üvegvisszaváltás nem nagy öröm, sőt merem állítani, az egyik legnagyobb közönségbosszantó intézmény amúgy sem túl vidám tájain Európánknak. De üvegesünk azért rendre megjelenik, s legalább nem növeli az elégedetlenséget azzal, hogy rekeszhiány miatt hol ilyen, hol olyan üvegeket kizár a forgalomból. Van, aki borravalót ad neki, főleg a fiatal újgazdagok és a félénk nyugdíjasok, én viszont szá- molatlanul vágom zsebre a pénzt, gondolván, amit megtart, legyen az övé. Ugyanis képtelen vagyok észben tartani a megváltozott üvegárakat, s ahogy elnézem, arra a rövid időre nem is érdemes. Ami az üveges személyiségében számomra izgalmas és példaértékű, az a mogorvasága, a felháborodottsága. Félhülye segítőjével megjelenve undorral szemléli az összegyűlt sort, és nem éppen szalonképes kifejezésekkel szidja a sok üveg gazdáinak felmenőit. Az üveges sértett ember. Részben megértem őt. Az ő szemében az emberiség üdítőkkel és szeszekkel dorbézoló felesleges tömeg, mely az ő kis bódéjának ablakán ezer karral nyújtja, nyújtogatja be mohón a ragadós üvegeket, pénzt remélve tőle, aki már-már hatóság, sőt hatalom, az üres üvegek elhelyezésének felelőse. Egyszerre végez fizikai és szellemi munkát, végtére is cipel, emelget, és persze számol is, és igazságot oszt. Ilyen a Világ az Üveges szerint. Fontos ember, nélkülözhetetlennek érzi magát, hiszen sokan várakoznak rá. Bármikor lehúzhatja a redőnyt, bármikor kiírhatja, hogy rekeszhiány miatt szünetel az átvétel, vagy egyszerűen visszavonulhat. Ezzel gyakran fenyegetőzik is. „Ennyi pénzért miért csináljam?” Nem tudom, mennyi pénzért teszi, nem tudom, komolyan gondolja-e. Lehet, hogy álruhás herceg, jobb sorsra érdemes pártmunkás, mérnök, vezérigazgató, akit erre a posztra állítottak, száműztek? Az üveges viselkedése érthető, mégis rejtélyes. Érthető, mert számtalan emberrel találkozom, aki gyűlöli munkáját (és tulajdonképpen alkalmatlan is rá), mégis ott szöszmötöl, táblából, szentségei, sértődötten és sértőn, mintha erre ítélték volna. Nem hajlandó belátni, hogy szabad a választása: vagy üvegvisszaváltó, vagy herceg. Együtt a kettő nem megy. Az üveges a rosszul értelmezett szocializmus kövülete (egész kőbányát lehetne nyitni e kövületekből...) — azé a szocializmusé, amelyben a segédmunkás, a takarítónő, az anyagmozgató dicsőült meg, a szakképzetlenség, a hozzá nem értés, a fizikai státus, ök voltak a dolgozók, a munkásosztály, a Nép. Az üveges még valahol itt tart. Immel-ámmal dolgozik, kelletlenül, mert többre hivatott, hiszen ő a Nép. Senkinél sem alábbvaló. Csakhogy fals egyenlőségérzetét csak bódéján belül élheti ki. Nem döbben rá, hogy amit végez, az (eredetileg) szolgáltatás. A kereskedelem sajátos formája, szegény országokban, ahol az üvegnek megvan a sajátos körutazása. C sak az a baj, hogy az üveges és társai egy egész országot is meg tudnak bénítani. És csak részben a modorukkal, a gondolkodásmódjukkal, a téveszméikkel. Egyszerűen azzal, hogy megváratják az embereket. Azokat is, akik — ne köntörfalazzunk — nála értékesebb munkát végeznek. Bár erről az értékkülönbségről csak egy mosolygós, szolgálatkész üvegvissza- váltót lehetne meggyőzni. Mogorva, álruhás herceget csak munkakönyvé visszaadásával. Szentmihályi Szabó Péter '.rrron n ne-. életemben is, lényeg az, hogy készenléti állapotban alkalmas legyen az ember ilyenkor a befogadásra. — Fárasztó lehet, hogy egyszer a fővárosban, másnap pedig nálunk szerepel. — Ha nem tetszett volna a nyíregyházi szerep, bizony nem vállalkoztam volna a napi 8 órás utazgatásra. Egyébként azért is fogadtam el, hogy gyakoroljak egy ki- j • csit, mielőtt valóban színész- 1 nő leszek. — Hogy tetszik az itt folyó V munka. — Pesten Zsámbéki, az 1 egyik leghíresebb színházi szakember által rendezett darabban is játszottam. Most Schlanger András a rendezőm. Meglepődtem, hogy ilyen jó dolgozni vele. Egészen meghatódtam, hogy milyen intuíciókat ad a színészeknek. Fantáziadús, ötletes színházi ember. Nos, azóta Szalai Kriszta a Diákszerelemben sikerrel bemutatkozott Nyíregyházán. , L .‘ Szalai Kriszta egyébként a véletlen folytán lett színész. Előbb óvónőnek készült, aztán a tanítóképző főiskola ének szakára iratkozott be. Vonzódott a színházhoz is, de az első felvételit — mint mondja „elhülyéskedte”, nem tanulta meg rendesen a felvételi anyagot, belesült a versmondásba. Amikor másodjára felvették, még akkor is kétségei voltak a színészi pályáját és a tehetségét illetően, csak tanára, Kazimir Károly biztatása és a kapott kisebb szerepek szerettették meg vele ezt a szép, de ne- ; héz mesterséget. — Ha színpadon vagyok, kijátszom magamból a feszültséget. Már ha van — neveti el magát. — Mindenesetre már a próbákon is re- ! mekül érzem magam, pszichoterápiának is igen kiválónak bizonyul számomra a színház. Jólesően nyújtózkodik el a májusi verőfényben. Az őt kereső fotóstól megrendelt 30 fényképek úgy érzi, szükség lesz rá. Érdeklődnek utána, mostanában több lap is írt róla. Sikeresen rajtolt a pályán. Bodnár István r 1988. június 4.
