Kelet-Magyarország, 1988. június (45. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-04 / 133. szám
1988. június 4. Berki József milotai tsz-elnöktől Nem a milotai Űj Élet az első termelőszövetkezet Szatmárban, ahol ne ugyanaz a kép fogadna, mint az ösz- szes többiben. Makacs, megművelhe- tetlen talajok, amelyek sárosán folynak és kővé száradnak. Nyáron kiég bennük még a porcsin keserűfű is. Hol egyik, hol másik gazdaság fordul mínuszba. Talán nem túlzók, ha azt mondom: csak a szegénységük egyforma. Érdemes ezen a vidéken egyáltalán beleakasztani a földbe az ekét? — Ne bántsa a földet, azt csak legutoljára hibáztathatjuk, akármilyen is. Visszatérő jelenség viszont a pénzügyi hiány, az mindenesetre tagadhatatlan. Ennek azonban sokkal szerteágazóbbak az okai. Sorolhatnám a közgazdasági adottságainkat: távol vagyunk mindentől, öröklött a szegénységünk, a szakembereknek nem szereplünk letelepedési álmaiban, és hát a föld se nádudvari minőségű, hanem kimondottan gyenge termőképességű. Itt ugyanannyi gépi munkával, vegyszer- és egyéb költséggel csak fele vagy harmada terem annak, ami akárcsak az országos átlag lehet. Ettől kevesebbet nem lehet befektetni, mert az már semmit se hozna. Éppen ezért kérdeztem, hogy nem járnának-e jobban, ha parlagon hagynák a határt? — A kérdésében rejlő állítással minden bizonnyal maga sem ért egyet, hiszen tudja, hogy az itt élő embereknek meg kell élniük valamiből. Hogy szükség van-e az ilyen áron betakarított kukoricára, búzára, azt mi nem tudjuk eldönteni, nem is feladatunk. Az a magyar kormány dolga. Nyilván foglalkoztatja is a gondolat, különösen most, amikor újragondolják a népgazdaság dolgait. A mi szintünkön nem is az okozza a problémát, hogy drágán és keveset termelünk, hanem az, hogy azért a kevésért is olyan keveset fizetnek, ami a gazdálkodás szinten tartásához sem elegendő. Ezért szegényedünk, csúszunk mind mélyebbre, és növekszik a kilátástalanságunk. Magyarul kényszer- pályán vagyunk. Igaz, hogy a tervutasításos rendszer már a történelem homályába vész, de ami ma helyette a szabályozók erdejében van, az „ugyanaz pepitában”. Említette a föld minőségét, én felsoroltam néhány más rontó tényezőt, hadd mondjam végül azt, ami szerintem a legnagyobb kárt okozza: görcsösen ragaszkodunk nem haladó hagyományainkhoz. Tényleg, miből élt meg valamikor a szatmári parasztember? — Abból, hogy többször ennyit dolgozott, mint ma engedik neki. A maglucernát az utolsó zsombékról is egy óvatos kaszamozdulattal vágta le, és még a harmaton kiment, amikor vonódott a hüvely, és nem pattan el a magja. Ezt a vetőmagot még Amerikába is exportálták. A határt kvadrátonként ismerték, és nem szántották egybe a folyómedri lankát a savanyúfölddel. Még így sem tudták sokkal többet kihozni a földből, de volt valami sajátos munkakultúra, ami alkalmazkodott az itteni körülményekhez. Nem sírja visz- sza senki azokat az időket, mert mint mondtam,' sokkal-sokkal többet kellett dolgozni egy olyan életszínvonalért, ami meg sem közelíti a mait. A paraszti szakértelmet és azt a munkakultúrát azonban kár lenne veszni hagyni. Ez a bizonyos életszínvonal nem kis mértékben az állami támogatásnak köszönhető. A parasztember, aki hozzászokott, hogy keze munkájából boldogul, nem fogadja kelletlenül a nehezen adott szubvenciót? — Ha az árrendszer a termékek értékéhez igazodna, lehet nem is lennénk veszteségesek. Csak az utóbbi tíz évben sok százalékkal emelkedett a gépek, a vegyszerek és az energia ára. A búzáét, a kukoricáét pedig tartják lassan negyven éve. Senki sem él szívesen más támogatásából, de ezen az alapon ez majdhogynem jár nekünk. Valóban: jobban esne, ha terményeinknek volna magasabb az ára, mondjuk tükrözné az értéket, és nem kellene hálásnak lenni a kedvezőtlen adottságú és hátrányos helyzetű térségeknek nyújtott támogatásért. Maradva még a szubvencióknál: én látom, hogy a mind laposabb államkasszából egyre véknyab- ban csordogál. Nem véletlen, hogy néhány cég a környéken most már tényleg csődbe készül menni. ^ A milotai Űj Élet is eléggé gödörben volt, de mintha elvonultak volna a viharfelhők. — Nagyon távol vagyunk még attól, hogy nyugodtak lehessünk. Eddigi sikereink jórészt a szerkezetátalakításnak köszönhetők. Az alaptevékenység az alma kivételével még így is egytől egyig veszteséges. Amiből jövedelmet hliíunk, az az ipar. Hiába áll a bélyegzőnkön: „mezőgaz— Megéri-e felszántani a földet Szatmárban? — Hová lett a paraszti szakértelem becsülete? — Nem szégyen a támogatásra áhítozni? — lúlélnék-e a szabályozás megszűnését ? Berki József fiatal tsz-elnöknek már öreg, középkorúnak még fiatal. Szat- már szülötte, 32 évvel ezelőtt látta meg a napvilágot Kisnaraényban. Szarvason végezte el a mezőgazdasági főiskolát, utána Gacsályban és Kisnaményban dolgozott ágazatvezetőként. Közben a számviteli főiskolán is diplomát szerzett, aminek kétségtelen előnye, hogy nem állíthatja falhoz akármilyen főkönyvelő. Három éve választotta vezetőjének a milotai Űj Élet Tsz tagsága. azóta a közös gazdaság nyeresége és az ő koleszterinszintje tartósan magasabb, mint annak előtte. Feleséget Mezőfalváról hozott, aki üzemgazdászként szintén Milotán dolgozik. Hobbija a pecázás, egyszer fogott egy háromkilós pontyot az Öreg-Túrban. dasági”. Egyelőre talán nem is a nyereségünk nagyobb, hanem a veszteségünk kisebb. A gabonaprogramból sürgősen kivonultunk, és takarmányt vetünk helyette. A tagság még mindig sok jószágot tart, szükség van rá. Közelebbi új terveink között az szerepel, hogy helyben dolgozzuk fel, amit előállítunk, de pénz nem nagyon van hozzá. Mint mondtam, tőkeszegények vagyunk, hitelhez sem jutunk. A Ha ön egy új bank igazgatója len- w ne, ugyanígy elzárkózna az olyan gazdaságoktól, mint a milotai? — Nem szívesen bántom meg a mostani bankokat, de ezek még nem az igaziak. Mondom ezt annak ellenére, hogy mi is vettünk részvényt egyik-másikban. Én olyan bankot látnék szívesen, amelyik valóban bankként viselkedik. Tehát ha egy ilyennek én lennék a vezetője ... Boldog lennék, hogy a többiek még nem fedezték fel, mekkora lehetőségek vannak Milotán és Szatmárban. Valószínűleg meggazdagodnék a bankommal együtt. Eljönnék ide, és felmérném a helyzetet: van hetvenmil- lió vagyona papíron a tsz-nek. Ebből a diósokat, az almást, a jószágot tartanám alkalmasnak arra, hogy fedezet legyen arra a hitelre, amit adok. A Lépjünk egy nagyot képzeletben, foly- w tassa ismét elnökként. — Ez valóban csak képzeletben folytatható, mert ilyen hitelre még nem volt példa. Bár az egyik szomszédos gazdaság Kába traktorára már felragasztották egy bank emblémáját adósságbehajtás címén ... De ne kalandozzunk el. Ha mi és még néhány gazdaság a kis térségben felvenné ezt a hitelt, és saját maga döntene sorsáról, akkor megnyílna a lehetőségek sora. Az új társulási törvény lehetővé teszi a konzorciális együttműködést, bár itt már a vállalkozás szó a jobb. Közös konzervüzem létesülhetne a háztáji termés és az alma, szilva feldolgozására ... ^ Ebből mintha túltermelés volna... — Ezt nyilván a hitelező bank is felvetné. Mi azt mondanánk, hogy helyi specialitásokkal jövünk ki, amit rajtunk kívül senki sem tud. Szatmári íz, szatmári zamat és szatmári minőség. Ez utóbbi ma még derültséget kelthet. De ha a forint konvertibilis lenne legalább belföldön — hogy Németh Miklós szavait idézzem a pártkonferenciáról —, akkor meg tudnám fizetni az ezt garantáló vezetőt és szakembert. Ne higgye, hogy nem jönne ide mérnök, ha tisztességes fizetést ajánlana neki' valaki. A A tagság elfogadná vajon a sokszor “ többet kereső idegent? — A parasztember mindig felnézett arra, aki bebizonyította, hogy magas a tudása Különben pedig én a tagok közötti nagyobb kereseti különbségeket is szívesen látnám. Ha megengednék a szabályozók. Képtelenek vagyunk az igazán kimagasló teljesítményeket megfizetni, és a mostani szisztémában a középszer a vonzó. Sőt az alapokat is hasznos lenne megmozgatni. Ebből a szempontból nagyon nagy előrelépésnek tekintem a tulajdonformákat újragondolni készülő társulási és vállalkozási törvény előkészítését. Az új tagokkal vagyoni részjegyet látnék igazságosnak vétetni. Ha az öregek bevitték a földet, a lovat, az ekét, akkor a mai tag is zsebe által érezze magáénak a közöst. A belső vállalkozásokban pedig nemcsak a munka, hanem a tőke arányában is differenciálnám a részesedést. Tehát érthetőbben: egy-egy belső vállalkozásba vihetne a tag pénzt — ezzel hitelt takaríthatnánk meg, és ennek megfelelően húzhatná hasznát is. Maradjunk a mában, és szálljunk le a felhők közül. Az említett törvény még nagyon képlékeny állapotban van, és addig is élni kell valamiből. — Egyik napról a másikra tengetjük az életünket itt Szatmárban. Aki ide jön gazdálkodni, annak nem elsősorban szakmai ismeretekre van szüksége, hanem arra, hogy mennyire járatos a közgazdasági szabályozó rendszerben, mennyire naprakész annak változásaiban. Amikor már nemcsak szabályozók vannak, hanem „szabályozó- változás miatti korrekciók” is, akkor érdemes nagyon észnél lenni. Tudja, mi,nem azért izgulunk, hogy szárazság lesz-e vagy jégverés, hanem azért: ennek címén menynyi pénzhez jut egyik térség, vagy a másik. Ki tud többet kialkudni magának és ki marad hoppon. Még talán az lenne a jó, ha erre is lehetne biztosítást kötni, mint az elemi kárra. — Ne emlegessük, mert még megérjük Én még csak szidni hallottam ezt a szegény szabályozó rendszert, akivel csak beszéltem, mindenkitől. Mégis az a gyanúm, hogy hozzászoktak a gazdaságok, mint az öszvér a veréshez. Túlélnék-e a túlszabályozás megszűntét? — Biztos nem menne zavarok nélkül, mégis a teljes leépítés mellett teszem le a voksot. A szocialista piac és árutermelés nem valósulhat meg kézen fogva vezetett tsz-elnökökkel. Ügy nem lehet vállalkozni, hogy mindenért Pestre kell szaladni. Miért nem születhet döntés Fehér- gyarmaton, vagy Nyíregyházán? Remélem nem haragszanak meg rám a Pénzügyminisztériumban, de képtelen vagyok elhinni, hogy Milota dolgait ugyanúgy fejben tudják tartani, mint Zalalövőét. Mondom ezt annak ellenére, hogy a ^neglevő szisztémában a legmesszemenőbben figyelembe veszik érdekeinket és lehetőségeikhez mérten maximálisan támogatnak bennünket. Ebben a beszélgetésben egyszer már átléptük a valóság gyepűjét. Tegyük meg még egyszer. Miként tartana megvalósíthatónak valami boldogabb jövőt a szatmári térségnek, a milotai közös gazdaságnak? — Ha a térség támogatásban megkapná mindazt, amit az elhibázott szabályozók elvettek tőle. Gondolja meg: azért, mert mi a világ végén, a vasúttól harminc kilométerre vagyunk, egy évben egymillió közlekedési adót fizetünk. Ebből akar megélni ez az ország? Ha hagynák, hogy a táj arculatához, az itteni emberek kultúrájához és szellemiségéhez, hagyományaihoz igazodjon az élet, és a gazdálkodás. A magángazdálkodástól a szövetkezetek valamennyi fokozatán keresztül az állami, és akár külföldi- tulajdonú cégekig. Ha az itteni történések az itteni sajátosságok belső törvényei szerint mennének végbe, és nem más tájakét erőszakolnák ránk. Ha hagynák, hogy azok legyünk, amik vagyunk. Szatmári földön szatmári emberek. Még a szegénységet is könnyebben viselnénk el, mert csak magunkat okolhatnánk. De én biztos vagyok abban, hogy megélnénk saját emberségünkből. ^ Köszönöm a válaszait. Ésik Sándor legalább kétszázötven ember hördül majd fel a kettőspont után következő mondaton: megyénkben túlságosan sok azon szakembereknek a száma, akik lakásokat tervezhetnek. A magántervezőkről beszélek, akiken nem kevesebb múlik, mint hogy meghatározzák napjaink, s a jövő század falujának képét. Jelenleg mintegy háromszáz magán- tervezőt tartanak számon, ám a hozzáértők szerint is legfeljebb ha ötvenen ütik meg a mércét. Az igazsághoz tartozik, hogy a fennmaradó kétszázötven tervező papírjaival sincs gond, hiszen képzett építészmérnökökről, üzemmérnökökről, technikusokról van szó, akiknek hivatalból is ismerniük kell a követelményeket. Általában nem is a képesítésükkel van a gond, legtöbb esetben még csak nem is a hozzáértésükkel, hanem a tervezői munkájukkal. Azokkal a házakkal, melyek az ő papírjaikon, rajztábláikon öltenek testet. Mert valljuk be, amit ma lakásépítkezés ürügyén folytatunk a megyében, — és szerte az országban — az az esetek nagy részében merénylet a jó ízlés, a nemes hagyományok ellen. Az imént szándékosan a tervezők felelősségét említettük az első helyen, hiszen nekik kellene formálniuk a közízlést, megakadályozni ia kozmopolita építési eljárások terjedését. Van egy mondás, mely szerint ha az isten nyulat adott, ad hozzá puskát is. Abban viszont korántsem lehetünk biztosak, ha pénzt ad, jó ízléssel is párosítja azt. Kritikus gazdasági körülményeink között nehezen írja le az ember, de ettől a tény még tény marad: az emberek jelentős részének ma is jól megy. Elég, ha csak végignézünk a két-há- rom millió forintért épített lakásokon, láthatjuk, sokaknak futja csodapalotákra is. őszintén bevallva az ő csúf betonbunkerjük miatt nem nagyon fáj a fejem, legfeljebb azon bosszankodom, hogy elrondítja a környezetet, s tönkreteszi azt az utcasort is, melynek látványa a korábbi „igyekezet” hatására amúgy is lehangoló. Ami miatt igazán elszorul a torkom, az a kispénzű, a forintokat húsz-harminc éven át szorgalmasan gyűjtögető hétköznapi emberek műve. Akik felrúgva minden ésszerűséget, szakítva apáik okos józanságával a lehető legeldugottabb helyeken is két-három szintes, alápincézett, garázsos, erkélyes családi házat építenek. Ők így okoskodnak: kell az ilyen ház, mert nem adhatjuk alább másoknál, a szomszédnál. S a ház ott áll majdnem üresen, kihasználatlanul, sokszor a falu csúfjára. Hány és hány ilyen lakást számolhatna meg az ember községeinkben! Pedig azok a szakemberek, akik igazán szívükön viselik e települések sorsát, a lehető legtöbbet próbálják ellene tenni. A megyei tanács nemrég családi házas tervpálypázatot írt ki, különféle segédleteket, irányelveket dolgozott, s adott ki, a látvány azonban sok helyen lehangoló. Még szerencse, hogy az Építéstervezési Szakértői Bizottság minden korábbinál komolyabban veszi feladatát, s igen szigorúan bírál el minden tervet. Tagjai rendkívül következetesen próbálják a helyi sajátosságok, hagyományok tiszteletben tartására szorítani a tervezőket, ám nem mindenkor sikeresen. S nemcsak az építtetők — saját penzemen azt építek amit akarok — a tervezők, de gyakran a helyi tanácsok is mindent megpróbálnak, hogy kijátszók a jó szándékú, hivatásukat magas szinten művelő bizottsági tagok javaslatait. Ügy tűnik, az építtetők sokezres tömegének ízlésformálása napjainkban majdhogynem lehetetlen. Ezért lenne szükség a helyi tanácsok tisztségviselőitől, a családi házak tervezőitől sokkal következetesebb, igényesebb munkát követelni. Ha másként nem megy, tiltsák el azt az építészt a munkától, akit csak a tervezési díj nagysága érdekel, s nem törődik azzal, milyen faluképet hagyunk az utánunk jövőkre. Balogh Géza KM HÉTVÉGI MELLÉKLET
