Kelet-Magyarország, 1988. június (45. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-18 / 145. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1988. június 18. O VALÓSÁGUNK KÖZELKÉPBEN Furcsa találkozás volt. Két régi osztálytársammal és egy volt főiskolás évfolyamtárssai futottam össze csaknem egyszerre. Két fiú (fiú?! — lassan negyvenévesek vagyunk...) és a lány, aki ma elvált asszony. S mint kiderült: mindkét férfiú hasonló cipőben jár: ők is elváltak. Egy kóla mellett üldögéltünk a presszóban, szó szót követett, élmények, kudarcok, sikerek és balsikerek bukkantak elő a lassan csordogáló beszélgetésben. Éva, aki két gyerekkel maradt magára, meglehetősen sokat panaszkodott. — Tizenegy éves a nagyobbik fiam, kilenc múlt a kicsi. Stramm kölykök, hálistennek kevés velük a baj, jól tanulnak, szépen megvagyunk hármasban. De... Csak hárman vagyunk ... Hiányzik az apa. — Szinte védekezve néz körül. — Nem nekem, higy- gyétek el. Elegem volt kilenc évig az apjukból. És itt kezdődött a panaszok árja. Egy élet zátonyra futása, egy házasság teljes kudarca. — Ha jól emlékszem, Te is ismerted Tibort. Tudod, az a magas testnevelés szakos srác. Jó párszor voltatok együtt Eszti néni kiskocsmájában ott a főiskola mögött... Nem mintha ivós lett volna, de hát ti tudjátok a legjobban, hogy milyenek voltak a főiskolán a fiúk. No, a lényeg: rögtön az államvizsga után megesküdtünk, és a világon semmi bajunk nem volt vagy két évig. Ám akkor jött egy kis gond: Tibor megcsalt. Én ezt megtudtam — jóakarók mindig vannak, egykettőre a fülembe tették a bogarat — rákérdeztem. Éva ül, és maga elé mered. Hirtelen abbahagyta mondandóját. Talán egy elhibázott lépést elemez? Egy rossz mozdulatot, kérdést vagy választ? Nem tudni, mivel nem mondja ki. Gyorsan folytatja. — A legkülönösebb az a dologban, hogy nagyon jól megértettük egymást minden tekintetben. Értitek, ugye?! Én ‘úgy éreztem, hogy tökéletes a kapcsolatunk. Ö nem. Egy nálam idősebb nővel jött össze — állítólag. Azért állítólag, mert végül is nem bizonyosodott be, ő nem vallott, én nem jártam utána tüzetesebben. Minek is. S akkor nem sokkal később jött az első gyerek. — Tibiké „rendet csinált” köztünk. Két éven át — úgy érzem — nem volt komolyabb bajunk egymással. De aztán felbukkant Tibor barátja. Rögvest megutáltam. Egy bizonyos munkatársa volt, szintén tanár. Állítom: ő lett a férjem rossz szelleme. S bemutat röviden egy nagyképű, modoros figurát, aki folyton ott van, ahol nem kellene, belebeszél olyan dolgokba is, ami nem rá tartozik — és így tovább. A család barátjának tartja magát, holott a férjhez csapódott valahogyan, s az asszony nem kedveli. Örökös viták forrása otthon ez a „barát” — a feleség legszívesebben sohasem látná többet, a férj azt állitja, hogy rendes ember, lehet, hogy van egy-két hibája, de azért még nem kell kiutálni a házból. — Márpedig én kiutáltam ... volna, ha hagyja magát — mosolyog keserűen a panaszkodó asszony. — De hogy úgy mondjam: nem volt bőr a képén ... Summa summárum: lényegében emiatt a fickó miatt romlott meg a házasságunk. V______________________ Nézünk rá kissé kétkedve: igaz lenne, hogy csak ez volt az ok?! ö maga is érzi, hogy sántít a dolog, de erősítgeti igazát. Holott nyilvánvaló: az a bizonyos ellenszenves barát legfeljebb csepp volt a betelni készülő pohárban. Aztán hamarjában folytatja: és meghökkenve hallgatjuk, hogy ő bizony a válás előtt öngyilkos akart lenni. — Beszedtem egy csomó orvosságot, úgy talált rám a férjem, és hívta a mentőt. Kimosták. Nagyon pocsék volt, nem mondom, s ráadásul haszontalan. De hát annyira el voltam keseredve, kilátástalannak éreztem az egészet.. . még a gyerekekre se gondoltam, annyira mélyponton voltam. De utólag már roppant örülök, hogy sikertelennek bizonyult ez az ostoba lépésem. Ahogy mondtam: egészen jól megvagyunk a két gyerekkel, s ha néha-néha hiányzik is a férfi a házból, hát túltesz- szük magunkat rajta. Mostanában már sokkal többet nevetünk, vidámabb a házunk ... Egy válás öngyilkossággal, rejtve maradt okokkal — azt hiszem, elég egy életre. De úgy tűnik: a fiatalasszony még nem adta fel. Nagyon könnyen el tudom képzelni, hogy párjára akad hamarosan. Szurkolok neki. Nem úgy, mint másik beszélgetőtársunknak. Ritka madár a férfiú, annyi szent: háromszor nősült hét év alatt, s ma újra egyedül él: a harmadiktól is elvált. Egyértelműen az derült ki szavaiból nincs szándékában megállapodni, meglehetősen köny- nyelmű figurának látszik, amolyan egyik napról a másikra élőnek, ö viszonylag hamar el is távozott körünkből, s a legmeglepőbb dolog csak ezután derült ki róla: ő is megkísérelte az öngyilkosságot. Ezt a harmadik ismerős mesélte barátja távozását követően csendben, szinte restelkedve. — Tavaly történt. Beszedett egy rahedli gyógyszert, aztán nekiült egy üveg vad pálinkának. Nem sok híja volt, hogy ott nem hagyta a fogát. S ő persze lényegében el se ismeri, hogy szándékosan tette volna. Félreértésről és „balesetről „•e«_él... Fura vágányra siklott tehát a régi ismerősök találkozása, a szürke, átlagéletnek tűnő sorsok különös bugyraiba pillanthattunk be. Meglepett, hogy hirtelenjében két olyan ismerőssel is összehozott a sors, akik el akarták dobni az életüket — ilyen vagy olyan komolysággal, de a cél ez volt. Utánanéztem hát egy kicsit ismerőseim-barátaim körében: valóban ilyen gyakori lenne az önkezű halál? Nem statisztikákra voltam kiváncsi, nem orvosi szempontú felmérésekre, s még csak nem is pontos adatokra. A jelenség érdekelt T- s a mögötte rejtező okok sokasága-sokszínű- sége. Melyek azért mégis csak közös tőről fakadnak. Meglepőbbnél meglepőbb esetekre bukkantam. Íme az egyik, melyről annak idején a sajtó is hírt adott. Jogász ismerősöm tette elém az aktát. Hazafelé tartott egy fiatal férfi kerékpáron. Mögötte a csomagtartón ott ült ifjú felesége — lényegében nem nagy távolságra igyekeztek, ha kicsit kényelmetlen is az ilyen utazás, kibírható. Csakhogy több hibát is elkövettek: a legnagyobb az volt, hogy kivilágítatlanul karikázott a férj, a fiatalasszony szoknyája vagy kabátja talán el is takarta a fényvisszaverő lencsét hátul — egyszóval : bekövetkezett a tragédia. Egy hátulról közelgő autó elgázolta őket. A férj is lezuhant természetesen, de komolyabb baja nem esett. Feleségéhez hajolt: az asszony halott volt. A férj előkapta a nála lévő kést — és önnön mellkasába döfte. Meg akart halni a bánat, a fájdalom miatt, s elsősorban azért, mert érezte vétkét felesége halálában... A mentő idejében érkezett, a férfit megmentették, hogy aztán bíróság elé kerüljön, mert a gépkocsivezető nem volt hibás. De ez már nem ide tartozik — a görög sorstragédiák szelét érzi az ember a közúti drámában ... Ez az önpusztító tett természetesen hirtelen felindulásban elkövetett cselekedet volt, nem a gyakoribb, a hosszabb múltú, szélesebb és bonyolultabb egyéni tragédiákhoz hasonló. Az utóbbiakból jóval több van. Ismertem például egy közeli városban olyan orvost, aki pszichiáter volt — mégis ő tudott a legkevésbé megbirkózni egyéni gondjaival. Előbb keményen inni kezdett, pár évre rá pedig a kötelet választotta. Különös: nem gyógyszert, ami érthetőbb lett volna egy orvosnál... Vagy megemlíthetem a csalódott és magukra maradt férfiak, asszonyok eseteit, amilyen az írás elején elmesélt is volt. Talán ilyenből akad a legtöbb — s ha meglepő, ha nem: mintha fogyatkozna a szerelmi bánat miatt elkövetett öngyilkosságok száma. Bár lehet: csak így tűnik, s nem mindig a valódi ok válik ismertté. Vagy itt van a legutóbb nagy port felvert tragédia: annak a fiatal középiskolás fiúnak az esete, aki az egyik magas iroda épületéből ugrott ki. Bement a kapun, belépett a liftbe, a hetedik emeleten magára zárta a mosdót, s kinyitotta az ablakot ... A hátteret nem sikerült megismernem. De bizonyosra veszik sokan az ilyen és hasonló eseteknél: sokat bírnak a fiatalok, de van olyan is köztük, aki összeroppan. Jól emlékszem még a húsz évvel ezelőtti dologra, amikor egy közeli ismerősöm, iskolatársam vetette le magát érettségi előtt a magasból. Kikészült, mondták, nem bírta a tempót, kényszeresen félt a negyedik év végi próbatételtől. Csapongónak tűnnek mondataim? Meglehet. Ám erről a témáról nem köny- nyű hideg fejjel beszélni- írni. Űjra és újra felbukkannak a fejemben — s gondolom, az Olvasó fejében is — az innen-onnan hallott tragédiák. Olvassuk a gyászkeretes hirdetésekben : „Tragikus körülmények között...” Ebből már gyakorta sejteni a halál okát, az önkezűséget. Üjból és újból elém tolakszik egy arc. Bájos, fiatal leányarc az első kép — aztán ráúszik egy megcsú- fult, meggyötört harminc- egynéhány éves női arc. Ugyanarról van szó mindkét esetben: egy nőről, aki végül is önként véget vetett mindennek. Húszéves lehetett amikor megismertem, gyakorta láttam utcán, boltban, kiegyensúlyozott, vidám teremtésnek tűnt. Aztán egy darabig nem láttam — s megtudtam, hogy férjhez ment, elköltöztek a környékről, a város új negyedében kaptak lakást. Összefutottunk két-három év múltán. Alig ismertem rá. Csak annyit tudtam kihúzni belőle: sokat betegeskedett mostanában. De jól látható volt: a szeme alatti sötétlő folt (puderszem- csékkel, melyek elfedni hivatottak volna, ám siker nélkül) ez bizony nem valamiféle betegség nyoma, hanem ütésé. Közös ismerősünktől hallottam későbbi sorsáról. Férje — akivel egyébként házasságkötésük előtt szinte gyerekkoruktól ismerték egymást, hosszú együttjá- rás, jegyesség után keltek egybe — ez a férj alaposan megváltozott a házasságban. Az alkohol rabja lett, kártyázni kezdett, goromba, durva volt lépten-nyo- mon, egyszóval, amiképp a rabiátus férjeket leírni szokták. Egyre gyakrabban ütötte meg a feleségét — gyerekeik nem voltak (állítólag a férfi hibájából nem is lehettek ...), így hát az asszonyon töltötte ki minden dühét, ha részeg volt. Márpedig ez egyre többször esett meg — s addig fajult a dolog, hogy a nő is inni kezdett. Talán azért, mert könnyebb volt elviselni az életét, ha maga is rózsaszínben látta a világot? Ki tudja. Aztán egy napon meghalt. A szomszédasszonya talált rá, már nem lehetett segíteni rajta, annyi gyógyszert beszedett, s talán ivott is mellé. Búcsúlevelet is hagyott, remegő kézzel rótt sorokat: „Elég volt ebből. Se én, se Te nem tudunk már többé talpra állni.” Keserű, mellbevágó szavak. Egyéni dráma van a háttérben, kétségtelen. De jelez is. Számomra azt elsősorban: nem volt, aki segítő kezet nyújtott volna a kétségbeesett párnak — vagy ha másnak nem, az asszonykának, hiszen ő szenvedett a legtöbbet. Vagy mégsem? A férjről nem tudni semmit, eltűnt a környékről, eladta a lakását. Lehet, hogy ő is így végzi? Megeshet — s főképp akkor, ha az ő számára sem akad egy kéz. Egymástól szélsőségesen elváló esetekről írtam, mégis van szinte mindegyikben közös vonás, a lelki vagy fizikai magány vagy az attól való félelem. A megértő társ, az odafigyelő szülő vagy barát, szomszéd, bárki hiánya. Vannak persze, kóros esetek is, de az most nem ide tartozik. S vannak olyanok — de milyen sok! — amikor segélykiáltásnak szánják a tettet. Itt érdemes megállni egy percre. Szakemberekkel is szót váltottam, sok helyen olvastam is róla: az öngyilkosság gyakorta jelzés, inkább csak a szándék van meg, valójában nem is akar meghalni a „beteg”, Mert aki idáig eljut, az természetesen nem egészséges —"lehet, hogy fizikailag igen, de lelkileg-idegi- leg... A telefonos lelki segélyszolgálatoknál ülők a megmondhatói, milyen lelkiállapotú telefonálókkal beszélnek időnként, s jómaga is részese lehettem egy ízben ennek. Soha nem felejtem el azt a hangot. Csörgött a telefon a nyomdai szerkesztői szobában, s egy asszony — ki tudja miért éppen nekem — kiöntötte a szívét mondván: öngyilkosságra készül, mégpedig a gyerekeivel együtt. Megrémültem persze, beszéltem és beszéltettem, de nem volt hajlandó a nevét vagy a lakcímét elárulni. Csak mondta és mondta: magára maradt a két kislánnyal, a férje elment tőlük, ő így nem él tovább, s a gyerekeknek se szánja ezt a rémes életet, minek szenvedjenek ők is ki tudja hány esztendeig — és így tovább ... Az asszony nem tette meg, amiről beszélt — ezt onnan sejtem, hogy semmi hír nem szólt róla utóbb, holott ha megtörténik a jóvátehetetlen, nyilván tudomást szerez róla a közvélemény. No, de most a magam sikerének könyveljem el a dolgot? Szó sincs róla — természetesen ez is csak vészkiáltás volt, vágy néhány emberi szóra, vigaszra, ingadozó hitét erő- sítgető tanácsra. Hány, de hány ilyennel találkozunk vajon naponta? Olyan kétségbeesett jelekkel, melyeket talán nem is észlelünk — mert nem is nagyon akarjuk. A köny- nyebb ellenállás útja: nem foglalkozni a más bajával, ki-ki oldja meg maga a gondját, mi inkább nem reagálunk, akkor se, ha észrevesszük a jelzést. Nyugalmasabb így, és egyszerűbb. Holott olyan ez, mint a cserbenhagyásos gázolás... tgZT Kétségek között KM Morvái Tibor grafikája
