Kelet-Magyarország, 1988. június (45. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-18 / 145. szám
r---------------------------'i Antianyag vagy üstökös? Á tunguz-rgjtély nyomában Nyolcvan éve, 1908. június 30-án a felhőtlen szibériai égen tüzes golyó száguldott végig. Közvetlenül utána a tajgából tűz- és füstoszlop tört fel, a földei hatalmas lökés rázkódtatta meg. A tüzes golyó pályája még lehullásának helyétől 700 kilométerre is megfigyelhető volt, a robbanást pedig 1000 kilométer sugarú körzetben hallották. Mozgásba jöttek a Földön az összes szeizmikus és légnyomásbeli zavarokat regisztráló műszerek. Mi történt tulajdonképpen a köves-mocsaras taj- gában, hiszen — bár a jelenség kétségtelenül meteoritszerű volt — meteoritmaradványokat azóta sem sikerült felkutatni. Üstökös lett volna? Lehetséges. Ebben az esetben a robbanás utáni „világos éjszakákat” az üstököscsóva porrészecskéi idézhették elő, amelyek szétszóródtak a légkörben, és a napfényt a Földre reflektálták. Emellett szól az is, hogy üstökösnek nem kell feltétlenül a Föld felszínéig jutnia, és ott tölcsért hátrahagynia, mivel jégből álló magja a Föld felszíne felett felrobbanhat. Ezzel kapcsolatban azonban az az ellenvetés hangzott el, hogy a csillagászoknak észre kellett volna venniük ezt az üstököst. Később — különösen az első atomrobbanások után — egyes kutatók arra a feltevésre hajlottak, hogy a „tunguzrobbanás” talán valami atom- vagy hidrogén- bomba-robbanáshoz hasonló jelenség volt. Ezeket a feltevéseket azonban megcáfolták a tények. A Föld légkörén áthatolva a meteorit anyaga — még ha hasadóanyag lett volna is — természetes módon nem sűrűsödhetett össze annyira, hogy elérje a kritikus tömeget, ami pedig előfeltétele a láncreakció megindulásának. És ami a termonukleáris robbanást illeti, egy meteorit az atmoszférán áthaladva nem hevül- hetett fel több millió fokra, vagyis olyan hőmérsékletre, amely nélkül ilyen robbanás elképzelhetetlen. Végül felmerült az az inkább fantasztikus, mint tudományos gondolat, hogy ez az óriási energiamennyiség a meteoritban meglévő és a Föld atmoszférájának gázaival összeütköző antianyag megsemmisülésének eredményeként szabadulhatott fel. Az ezzel a feltevéssel szemben felhozott legnyomósabb érv az, hogy eddig makroállapotban — tehát valamilyen tömeg formájában — levő antianyag létezésére nincs semmiféle bizonyíték. Elképzelhetetlen, hogyan repülhetett egy „darabka” antianyag keresztül a mi anyagi galaxisunkon anélkül, hogy már régen meg ne semmisült volna. Szovjet kutatók elegendő anyagot gyűjtöttek ahhoz, hogy az összes hasonló hipotézisről lemondjanak, és a további kutatásokat kizárólag az üstököselméletre alapozzák. Az utóbbi évek szovjet expedíciói megállapították, hogy 1908-ban a robbanás központjában a radioaktivitás nem növekedett. Tehát bebizonyított- nak tekinthető, hogy a „tunguzmeteorit” lehullásának helyén szó sem lehetett atomrobbanásról. A legfontosabb kutatási eredmény az, hogy sikerült a lehulló test pontos esési görbéjét megállapítani. Ezt az üstököst azért nem sikerült előbb megfigyelni, mert a Nap irányából közeledett. Kiszámították mozgási sebességét is. Ez elegendő nagy volt ahhoz, V _____Z---------hogy a lehulláskor felszabaduló kinetikai energia elvégezze a közismert pusztításokat. Eszerint nyugodtan le lehet mondani arról a feltételezésről, hogy atomrobbanás vagy anti- anyag-megsemmisülés ment végbe. Ami az égési nyomokat illeti, a tűz közönséges erdőtűz jellegű volt, ennek keletkezéséhez pedig semmiképpen sem volt szükség atomrobbanásra. Ez azt jelenti, hogy a felszabadult hőenergia mennyiségére vonatkozó korábbi számításokba hiba csúszott, s ez az amerikai kutatók számításait is befolyásolta. Ellenőrizték például, hogy a fákat ért hőmérséklet csak ötvenede-százada volt az amerikaiak által feltételezettnek. Különösen fontos azonban a következő: a test lehullásának a körzetében kozmikus anyagot találtak: apró golyókat, amelyek maximális átmérője 0,2— 0,3 milliméter, átlagos átmérőjük csupán 50—80 mikron (egy mikron a milliméter ezredrésze). Ezeket a golyókat egy olyan 400 kilométer távolságig elnyúló területen találták, amely az üstökös lehullásának helyétől ki'nduló nyelv alakját műt tja. Eddig még nincs kétségtelen bizonyíték arra, hogy a talált anyag a kérdéses test részecskéiből áll, de számos körülmény emellett szól. A legújabb számítások szerint az üstökös 6 kilométerrel a Föld felett robbant, es feltételezhető, hogy a robbanás közben képződött, parányi cseppecskékből álló felhőt a szél elsodorta úgy, hogy a cseppecskék „kioltott, nyelv” alakjában oszlottak el a Föld felszínén. Ezen a területen leszállt cseppecskéknek az összsúlya valószínűleg több tucat tonna lehetett. És még egy utolsó körülmény: az említett világos éjszakákat a köves tajgától nyugatra egy vékony sávon észlelték. Ennek a sávnak a vonala pontosan megegyezett az üstököscsóva kiszámított irányával. A tudósok számítása szerint a Föld 4—5 milliárd éves múltjában legalább 100 üstökös fejezte be pályafutását a Föld felszínén, illetve légkörében. Az ütközés csak az üstökös számára katasztrófa, a Földnek — mint égitestnek — meg sem kottyan. Feszenkov akadémikus legújabb feltételezése szerint azért nem találták meg a több százezer tonna súlyúra becsült óriástest maradványait a Tunguz folyó partján, mert jégbe ágyazott kődarabokból állt — tehát üstökösmag volt —, és széthullott darabjaira. Ha egy üstökös nagyvárosra hullana, pusztító ereje néhány hidrogén- bombával érne fel. A Föld felszínét azonban háromnegyed részben víz borítja, és a szárazföldek jó része viszonylag lakatlan, így városok esetleges pusztulása szinte teljesen valószínűtlen. • P. A. ____________________________/ Bpirliget: kigyulladtak a lámpák Próbálom elképzelni a huszonöt évvel ezelőtti bátorligeti, pórházi estéket, éjszakákat. A petróleumlámpával megvilágított szobákat, a tűzhelyek sejtelmes fényét. Nagyapám arca dereng fel a messzi múltból, ahogy lefekvéshez készülődvén a lámpa fölé hajol, s elfújja a lángot. A tűz még halkan ropog a spórban, a mennyezeten halvány fénykarikák táncolnak. A szobában mégsincs sötét... az ablakon át besüt az utcai lámpa. Ugyanabban az időben, negyedszázada ha Bátorligeten eloltották a lámpát, a szobákra vaksötétség borult. Mert kintről legfeljebb csak a hold halvány világa sütött be, nem lévén kint villany. Kettős évfordulót ünnepel most az ország: a Trianon utáni Magyarországon az idén száz éve született meg a közvilágítás, s negyedszázada fejeződött be a települések villamosítása. Mindkét esemény Szabolcs-Szatmár- hoz kötődik, az előbbi helyszíne Mátészalka, az utóbbié pedig Bátorliget volt. Pontosabban Aporliget, de erről majd később. Csibi Lászlóval, a község tanácselnökével járjuk az utcákat, s közben a település nevének kacskaringós történetével ismerkedünk. Az imént még Szatmárban voltunk, most meg már Szabolcsban ballagunk. Pedig nem tettünk meg többet néhány lépésnél. Csak átmentünk a kövesút egyik oldaláról a másikra. Mikor a tanácsházán ültünk, szatmárinak, mikor a kultúrház falához értünk, már szabolcsinak vallhattuk magunkat. A magyarázat egyszerű. A történelmi Magyarország idején a mostani kövesút közepén húzódott a két vármegyét elválasztó határ. Pórházán szinte kizárólag cselédek, Bátorligeten pedig zömmel kisgazdák éltek. A két település lakói alig-alig érintkeztek egymással. Pórházán a Károlyi grófok voltak az urak, Bátorligeten mindenki a maga gazdája volt. A két település 1951-ben egyesült Aporliget néven, de hetvenöt nyarán Bátorligetre változtatták a nevüket, azt gondolván, így mégiscsak jobban tudják majd az emberek, merre is található ez^ a falu, hiszen a bátoriigeti ősláp nevét akkorra már megismerte a világ. A tanácselnök fiatalember, talán harminc ha lehet, ráadásul nem is itt született, így aztán aligha adhat választ az iménti kérdésre (legfeljebb a helybéliek elbeszélése nyomán): milyenek lehettek a villanyvilágítás előtti aporligeti éjszakák. Sebaj! Majd elmondják a tősgyökeres ligetiek, pórháziak. Könnyű ezt eltervezni. Mert a bátorligeti utcák, porták ma is épp annyira kihaltak, mint a huszonöt- harminc esztendővel ezelőtti éjszakák. Sehol egy ember, csak egy-egy kutya ugat néhol, s a falevelek susognak. Idős, vékony nénike jön át a másik szobából, zavartan igazgatja kendőjét. — Igaz, igaz. Az én édesanyáméhoz vezették be elsőként az áramot. Szeretnénk persze megörökíteni az igazi történelmi pillanatot is, azután tudakozódunk hát, a faluban, s egyúttal Magyarországon — az eldugott tanyákat nem számítva — kinél fejeződött be a villamosítás, de erre senki sem tud választ adni. Mert a szerelők nem házról házra jártak, hanem egyszerre több portán is dolgoztak. így aztán meg kell elégednünk az első család nevével, Darabán Lászlóikkal. A történelem különös elégtételének is felfogható mindez, de hogy megértsük, kicsit vissza kell pillantanunk az időben. A harmincas évek derekán a székesfővárosban elhatározták, mintatelepüléssé alakítják át az akkori Pórházát. Hatvanegynéhány valóban korszerű lakás épült a Károlyi grófok cselédjeinek. Minden képzeletet felülmúlt az igyekezet. A cselédek az új házzal együtt nemcsak lovat, szekeret, ágyat és széket, de ha akarták, még tyúkot és kakast is kaphattak. — Tíz tyúkhoz járt egy kokas — emlékezik Nagy János, aki tizenegy éves volt már akkoriban, s jól emlékszik mindazokra. Persze nem ingyen adták a javakat, részletekben kellett törleszteni mindennek az árát. Darabán Lászlónak is járt volna mindez, de feltételt szabtak: változtassa meg a nevét. Mert a Darabán az nem magyar név. Végül a hatalom engedett, megmaradt a név, s megkapta a lakást is. — Hatvankettőben hallottuk először, hogy bevezetik ide is az áramot, de nem akartuk elhinni — idézi a múltat Gellér Ferencné, aki a maga hetvennyolc évével a klub egyik legidősebb látogatója. — Annyiszor biztattak már bennünket. A nagyidejű öregek emlékezete szerint hatszáz forintot kellett fizetniük a villanyóráért, ezerkétszázat pedig a bekötésért. — Megmondom úgy ahogy van, nálunk csak hatvanhárom október 7-én gyulladt ki a villany'— folytatja Gellér- né. — Mert nem volt pénzünk a villanyórára addig... Ma Ligeten természetesen nincs olyan ház, ahol ne lennének bent a vezetékek, a- környező tanyákon sincs ez másképp. Kész az ivóvízhálózat, s milyen furcsa az élet: a valamikori utolsó falu most arra készül, hogy bekapcsolódnak az országos távhívási rendszerbe. Megelőzve ezzel a Villamosításban országos elsőt, Mátészalkát is... Balogh Géza Bátorliget mai főtere Paszabi földház a Sóstói Múzeumfaluban — Petkes József rajza Aki él és mozog: dolgozik. Ki Bátorban, kj a helyi varrodában, ki a földeken. De a fiatalabbja persze csak. Az idősebbjei az öregek klubjában gyülekeznek. Ki kártyázik, ki rádiót hallgat, de olyan is akad, ki a fotelben ülve szendereg. Oktalanul kíváncsiskodó ellenőrnek nézhetik az idegent, s túlzás lenne azt állítani, hogy megjelenése felkavarta a nyugalmukat. Ám miért is nyugtalankodnának? A szobákban, a konyhában példás a rend, az udvaron szépen megmetszve, megpermetezve a szőlősorok, látszik, gondját viselik az egész portának. Csak akkor pezsdül meg a szavuk, amikor hallják, a negyedszázaddal ezelőtti eseményeket firtatja az elnök, s vendége. — Erzsiké! Hakucsákné! Hallja csak, mire kíváncsiak az elnök elvtársék! Korabeli fotó a villamosításról. 1988. június 18. KM HÉTVÉGI MELLÉKLET I Negyedszázada^ I történt ^
