Kelet-Magyarország, 1988. május (45. évfolyam, 103-129. szám)

1988-05-07 / 108. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET 1988. május 7. Irodalmi hírlevél a Bessenyei műveltségi verseny eredményeiről, tanulságairól Gurály György nyugdíjas termelőszövetkezeti elnöknél, aki nem vágyott arra, hogy első számú vezető legyen, de mert azzá vá­lasztották, keményen dolgozott. Munkája gyümölcse beérett, és mégsem elégedett... Egy megbeszélés után 1964-ben Vadász Miklós párttitkár, Gurály György, a tsz elnöke és Nagymáté György lőagro­Valaho! Dunántúlon. Országjáráson a szabolcsi tsz-tagok, közöttük Gurály György. „Életednek minden napjában kell tanul­nod, hogy elméddel, mint hajnalcsillag ... másoknak világító fáklyául szolgálhass.” Bessenyei György A sokféle vetélkedő, ta­nulmányi verseny, rádiós és tévés versenyzések korát éljük. Bizonyára mindnek megvan a maga jelentősé­ge. Mégis, úgy érzem, ami­kor a megye gimnazistái számára meghirdettük a Bessenyei műveltségi ver­senyt, nem csupán mennyi­ségileg növeltük a művelő­dési lehetőségek számát. Igaz, ez a verseny kifeje­zetten, bevallottan megyei hatókörű, „mindössze” — ha ennek a szónak itt kor­látozó jelentése lehet — a Szabolcs-Szatmárban szüle­tett vagy itt élő íróink-köl- tőink alkotásainak ismere­tére terjed ki. Ám ez az anyag arányaiban is rendkí­vül gazdag: a berceli Tisza- parttól a schönbrunni par­kig, a tiszacsécsei Tündér­szigettől Leányfaluig, a sós­tói Svájci-laktól az óbudai kiskocsmákig, a mátészalkai kovácsműhelytől a Pen- klubig, a kálmániházi ta­nyavilágtól a Gilgames-ho- rizontig, a nyíregyházi ta­nítóképzőtől Hanoiig és így tovább — tágulnak a hatá­rai. Cseppben a tenger, egy tájban az ország és a nagy­világ. Ilyen értelemben te­hát a Bessenyei műveltsé­gi verseny anyagában gaz­dag és igen tágas világot fog át, szemléletében pedig a táj iránti vonzalom el­mélyítésével egy időben ab­lakokat nyit az európai magyarság gondolatának, tényeinek felismerésére. Tematikai gazdagságát az is jelzi, hogy a résztvevők­nek három témában kell színvonalas ismeretekkel rendelkezniük. A Bessenyei életére, műveire, jelentősé­gére vonatkozó kérdések mellett ugyanis nyelvhe­lyességi és helyesírási fel­adatokat is meg kell olda­niuk. A harmadik téma pe­dig a szellemi elődeink és mai alkotóink műveinek is­meretét igényli mai gimna­zistáinktól. Nos, a Bessenyei Társa­ság által kezdeményezett, a védnökintézmények és a hi­vatalos mozgalmi és taná­csi szervezetek által támo­gatott idei verseny — a fő­próba — igen jól sikerült. A megye 17 gimnáziuma közül 15 nevezte be csapa­tát. Az iskolák vezetői oda­figyeltek a tanulóik felké­szülésére: időben és jó szín­vonalon érkeztek meg a „Bessenyei nézetei a nyelv­ről és a nemzetről” cím­mel megírt dolgozatok. A felkészítő tanárokkal együtt egyes iskolák esetében — mint pl. a nyíregyházi Krúdy és a kisvárdai Bes­senyei gimnázium — népes „szurkológárda”, vagyis ér­deklődő fiatalok kísérték a csapatot. A csapat tagjai nemcsak felkészülten, de minden túlzás nélkül állít­hatom, igen lelkesen, szíve­sen vettek részt a verse­nyeken. Jó néhány zsűritag véleményét sűrítem ebbe a mondatba: öröm volt látni és hallgatni ezeket a fiata­lokat; mai gimnazistákat, akik pl. Bessenyei penna­csatájáról, jobbágyok iránti érzéseiről, tanulási módsze­reiről, akadémiai tervezeté­ről, irodalomszervező tevé­kenységéről, anyanyelvsze- retetéről stb. tartottak ön­V. ______ álló — jegyzet nélküli — kiselőadásokat. Talán nem tévedünk, ha azokban a percekben úgy éreztük, hogy ezek a kiselőadások nem­csak „a jó tanuló felel” is­kolai magatartását példáz­ták, de azt is, hogy ezek a fiatalok felismerték a meg­tanult gondolatok szépsé­gét és igazságát, és így ma­gukénak is érezték azokat. Az általános iskolák — az idén még csak „szűkí­tett” mezőnyéből a kisvár­dai 2. sz. ált. iskola csapata lett a győztes. Megérdem­lik, hogy megismerjük ne­veiket: Tóth Anikó, Simon Gyöngyi, Hanucsák Enikő és Muki Marianna. Ök vi­hették haza a megyei úttö­rőszövetség vándorserlegét és a védnökintézmények ál­tal felajánlott jutalmak zömét. A második helyet a tiszaberceli körzeti iskola csapata szerezte meg, s őket ismét a kisvárdaiak: a 4. sz. iskola tanulói követték. A szép teljesítményeket, a felkészítő tanárok eredmé­nyes munkáját ezúton is az illetékes művelődési veze­tők szíves figyelmébe ajánl­juk. A gimnáziumok közti verseny döntőjébe egy-egy kisvárdai, mátészalkai, nagykállói, nyírbátori és nyíregyházi gimnázium ju­tott be. A színvonalas és az utolsó fordulókig izgalmas versenyben az alábbi vég­eredmény születette 1. a kisvárdai Bessenyei gimná­zium, 2. a nagykállói Ko­rányi gimnázium, 3. a nyír­egyházi Krúdy gimnázium csapata. A kisvárdai csapat tagjai: Bállá Anikó, Bíró Marian­na. Czapári Beáta és Kato­na Katalin. Ők a KISZ me­gyebizottság szép vándor­serlegét — és egyéni jutal­makat — vihettek haza. Közülük Bíró Mariannát a zsűri — a legszebb előadás megtartásáért — külön ajándékkal is jutalmazta. A verseny eredményeinek elemzését a Bessenyei Tár­saság főiskolás tagjai rész­leteiben is elvégzik. E ta­nulmányból nemcsak az olyan kérdésekre kapunk választ, hogy a verseny­zők hány százaléka tudta Bessenyeinek a hazafiúság- ról vallott felfogását érde­mileg felsorolni, vagy mi­lyen arányban ismerték fel a tanulók a Kisebb hazám c. kötetből válogatott ver­sek, cikkek szerzőit, de azt is meg fogjuk tudni: hol és milyen témákban kell a jö­vő évi versenyt még jobban előkészíteni, s milyen mód­szereket kell kitalálni, hogy a versenyzők írásbeli és szóbeli megnyilvánulásá­nak aránya javuljon. Összefoglalva: eljutot­tunk odáig, hogy megyei gimnazistáink, sőt általá­nos iskolásai is Bessenyei- verseket, röpiratokat és esszéket olvasnak; ismerik a filozófus-író életpályáját, Tiszaberceltől Bécsen át Bakonszegig és Nyíregyhá­záig; fel tudják sorolni a megyében született vagy a most itt alkotó művészeink nevét, felismerik műveiket; ki tudják javítani a hely­telenül írt mondatokat; ké­pesek önálló előadásban is­mertetni Bessenyei legfon­tosabb gondolatait; ismerik a Bessenyei-kutatók nevét, s a szakirodalmat; mit mondjak még? Talán csak annyit: jó lett volna ezt a munkát már évtizedekkel korábban elkezdeni. Bánszki István Mélyen szánt az idő. Ügy munkálta el a homlokbaráz­dáit, hogy a párhuzamosan futó árkok szinte a csontig hatolnak. A haj deres. A sok nikotintól — egymás után szívja a Symphoniákat — a hangszín rekedtesen kevert. Pedig egykor Sári bíró volt, címszereplője a Sárga csikó­nak, a Cigánynak, és még nagyon sok népszínműnek. De főszereplője volt hosszú ideig a község közéletének is. Emlék. Most, ahogy ülünk a konyha langyos melegében — kint hűvös áprilisi zápor veri a földet — a múlt meg­elevenedik. Látni vélünk egy fiút, aki jó tanuló volt, akit Huszti Mariska tanítónő és Budai György kántortanító éles esze miatt továbbtanu­lásra ösztönöz. — Lettem volna villany- szerelő — mondja Gurály György —, volt itt egy Sztan- kó nevezetű körzeti szerelő, tanítóim ahhoz protezsáltak, de megbukott a dolog egy vacak biciklin. Hát nem ne­vetséges, hogy az apámnak nem volt annyi tehetsége, hogy megvegyen egy kerék­párt. A körzeti szerelő mellé kerékpár nélkül nem mehet­tem. Suszter vagy szabó vi­szont nem akartam lenni. A Gurályokat Napkoron mint kisparasztokat ismer­ték. Volt a családnak két és fél hold saját földje, vállal­tak hozzá felest és bérletet. És mert a fiú nem lehetett iparos, tanulta a szántást, a vetést, az aratást, a földmű­velést. — Rajtam nagy teher volt. Volt két sovány lovunk, és azokkal én már akkor szán­tottam, amikor még nem bírtam feltenni a szekérre az eketaligát. Alig értem el az eke szarvát. Apám kivitt a határba, elrendezte, amit kel­lett, és azt mondta: na fiam szánts! Szántottam sokáig. Rá voltam kényszerítve, mégis örültem, amikor már voltam annyira erős, hogy felemel­tem az eketaligát. Volt közben levente. Ott is a sor elején. Egy jutalmul kapott zsebóra, egy szakado­zott szélű amatőrkép idézi fel a háborús éveket. Azt is, hogy háború utánra a két ló­ból csak egy maradt, és forrt a feketeleves a politika ak­kori kondérjában. Már férfi­vá érett, családos volt, ami­kor eljött 1961. — Utolsónak írtam alá a belépési nyilatkozatot a Lip- ták szomszédommal. Ebben megegyeztünk, és abban is, ha mi aláírunk, akkor csak a községi tanácselnöknek és párttitkárnak. Megvolt rá az okom. Amikor felhívattak és agitáltak, azt mondtam; mondják meg, mit keresek én itt? Nekem nincs földem, gaz­dasági felszerelésem, akkor meg mit akarnak? Nemes, a járási tanács akkori elnöke erre azt válaszolta: magára nem a földje miatt van szük­ség. Az egyenessége, az em­bersége kell. Akkor bejött három agitátor, az egyik nagy hangon nekem állt: nem írt még alá?! Majd én meg­mutatom, hogy aláír! Erre én azt mondtam, ne pattogjon! Nem otthon van ... Hat hétig tartott. Az ön­kéntesség keserves napjai hat hétig nyugtalanították az embereket. Megtörtek, aláír­tak. Gurály is üzent a párt­titkárnak és a tanácselnök­nek, gyertek: aláírom. Elfá­radt, avagy meggyőzték az érvek? Nehéz ezt már 28 év elteltével pontosítani. — Nem volt már borom, elfogyott. Amikor aláírtam, átszóltam a Lipták szom­szédnak, ő adott át a keríté­sen egy kupa bort. Hogy mi­re ittunk? Nem volt nekem rossz emberem Vádász Mik­lós, a párttitkár, sem Sipos Ferenc, a tanácselnök. Bíz­tam is abban, hogy ők jót akarnak. De hogy mi tartott vissza hat hétig a belépéstől? A példa. Volt már tsz a köz­«X ségben, a Balla-tanyán. A Nyugdíjban. A házi kerti sző­lőtőkék között is mindig van munka. Paptagot, a Kántortagot mű­velték. Loptak-csaltak. Ilyet én nem akartam, azok ott rossz gazdák voltak. Halljunk szót! Ez az ige vitte fel Gurály Györgyöt a községi iskolába, az alakuló közgyűlésre. Ott volt a nép és nagy volt a hangzavar, megválasztották a 15 tagú ve­zetőséget. Mint derült égből a villám, úgy érte Gurály Györgyöt a bizalom. És ké­sőbb is, amikor a vezetőségi tagok elvonultak, hogy el­nökre voksoljanak. — Először nyíltan szavaz­tunk, és a vezetőségi tagok engem akartak elnöknek. Nem vállaltam. Aztán titko­san szavaztunk. Megint csak az én nevem került ki. Nem és nem. Akkor Kozma, a me­gyei tanácstól rábeszélt, vál­lald el, mi majd segítünk. Nincs jobb nálad. Kötélnek álltam, de amikor hazamen­tem, nem győztem dicsérni magam, én őrült, mibe egye-*- lem bele. Azt sem tudom, hogy mi az a termelőszövet­kezet, eszik-e vagy isszák. Hamar megtudtam, hogy mi az, hogy tsz-elnökség. Amikor jártunk házról házra össze­írni, hogy ki-ki mit ad a kö­zösbe, minden voltam én, csak jó ember nem. Nyugalmat a zsámbéki el­nökképző adott. Már amenv- nyi nyugalmat adhat egy gyorstalpaló tanfolyam, ahon­nan a gondolat pillanaton­ként hazaszalad, vajon mi van, mi történik, milyen a hangulat. A hangulat még évek múltán is olyan volt, hogy a tsz-tag aratáskor megjelölte gallyakkal a föld­jét, a régi földjét, mert ha hirtelen feloszlik a szövet­kezet, akkor jó, ha az em­ber tudja a mezsgyehatárt. — Az első időkben nem­igen dúskáltunk a földi ja­vakban. A kezdő évben ez még nem okozott gondot, mindenkinek volt valameny- nyi tartaléka, de amikor ez elfogyott?! Emlékszem, ter­ményt osztottunk. Ott volt mindenki. Hiába mondtam én, csak sorba, emberek! Amikor kinyílt az ajtó, ro­hant mindenki: kaparj kur­ta, neked is lesz! Pár esz­tendő után már nem kellett a termény, már nem tüle­kedtek. Ha szóltunk, sokan azt mondták, jó helyen van az. Szinte büntetni kellett, hogy ki-ki hazavigye, ami az övé. A felszínt tekintve még ha sima is egy tó tükre, nagy erők feszülhetnek a mély­ben. A tsz-elnöknek sem volt könnyű. Az, hogy ki­épült az egykor szerfásnak nevezett központ, hogy elte­lepítették a gyümölcsfákat, hogy gépesítettek és évről évre gyarapodott a közös, nőtt az eredmény — ez csak a felszín. Az ütközések, a nap minden szakában tu­catjával jelentkező gondok, emberi problémád, néha még a kötélidegzeteket is kikez­dik. — Tizenhat évig voltam elnök. 1977-ben kértem, mentsenek fel. Borzasztó idegkimerültség vett erőt raj­tam. Megviselt a taposóma­lom. Így lettem elnökhelyet­tes. Itt elidőzünk. A napi mun­káról, az egykori időbeosz­tásról beszélgetünk, arról, hogy hajnalok hajnalán már kint volt a határban, éjsza­ka, amikor már aludt a ház, akkor tért haza. — Mindenről tudni akar­tam. Ha nekem azt mond­ták, itt vagy ott dolgozik egy gép, akkor meggyőződtem, tényleg dolgozik-e. Azt nem nagyon szerettem, hogy ha kimentem valahová, akkor az ottlévők ha ültek, felpat­tantak és sürgősen dolgozni akartak. Ilyenkor azt mond­tam, üljetek cpak, -szívjátok el nyugodtan a cigarettát, reggelizzetek vagy ebédelje­tek. Az én kedvemért, vagy csak azért, mert engem lát­tok, ne dolgozzatok. Azt hi­szem, megértettek. Örökké jártam a határt, szerettem az emberek között lenni. A kö­zösséget én mindennél több­re tartottam. Talán ezért is van, hogy nem értek min­dennel egyet. Amit mi össze­hoztunk, azt széjjelszedik. Eladták a lovakat. A gyü­mölcsöst gebinben művelik. Ez már nem az a termelő- szövetkezet, ami volt. Gurály György azt fájlalja, hogy mi­lyen nehéz és keserves mun­ka volt összehozni mindent, és most úgy tűnik a vállal­kozás, a részes művelés, az anyagi érdekeltség új módjai megbontják azt, ami egy és oszthatatlan. — Lehet, hogy én konzer­vatív vagyok, de az már nem tetszik, hogy a közösségi munkát, a kollektív gazdál­kodást ennyire alárendelik az egyéni érdeknek. Az embe­rek egymás között ma már másról sem beszélnek, hogy „az almám, a paprikám, a dohányom mennyit fog te­remni.” De hogy a közössel mi van, mi lesz? Szívemben, érzésemben én az maradtam, aki voltam, de csalódtam. El­mondtam a taggyűlésen is, amikor nem kértem űjra a pártkönyvemet. Hiányoltam a tájékoztatást, az őszinte szót. Az is fáj — nem taga­dom —, hogy hiába voltam 16 évig elnök, később elnökhe­lyettes, még annyit sem ér­demiek, hogy a volt tsz-el- nökök nyugdíjas-találkozójá­ra meghívjanak... Van, ami van. Hatvanhá­rom év súlya a vállakra ne­hezedik, és nehéz megszok­ni, hogy nyugdíjas, hogy ne érezze egy nagygazdaság mindennapját. Munkát, ha akar, talál. Van a ház, a gyü­mölcsös, némi szántó is. Ép­pen elég. Mégis ennek elle­nére is, bármennyire fáradt, gyakran teszi, hogy nem az egyenes útra irányítja a mo­torkerékpárt. Hazatartva, körbejárja a határt. A gaz­da szemével nézi élete min­denét. Seres Ernő KM Kasza »Iá éred a rozs. halárszemlén dönt a tsz vezetőség« az aratás mer kezdéséről.

Next

/
Thumbnails
Contents