Kelet-Magyarország, 1988. május (45. évfolyam, 103-129. szám)
1988-05-14 / 114. szám
A testes, mélysárga borok hódítják úgy el 87 embert, mint a májusi délelőt- tök. Az éjjel csendes eső paskolta a pe- nyigei kertek alját, s most, hogy kisütött a nap, a? embernek kedve lenne meghemperegni a harsogó zöldben. De félti a tekintélyét ... Nem úgy egy szőke, var- kocsos kislány, aki kutyájával kergetőzik a Szenke partján, s kíváncsian nézi az idegeneket. Mit keresnek ők itt — eltévedtek? — Gyarmatra az új úton kell menni — kacag, és szalad a kutyája után, mely csapatnyi vadkacsát riasztott fel a nádasból, s nem megy a fejébe, hová tűntek el azok az öklömny' récék, hiszen az imént még ott úsztak előtte. A régi gyarmati országúton állunk, előttünk a Szenke, hátunk mögött pedig a vadonatúj házak sora. Békés, idilli a táj, a tóvá szélesedő patak menti nyárfák nem is igen emlékeznek egy tizennyolc évvel ezelőtti májusi napra. A nagy Számos-völgyi árvíz kezdetére. Napokig vízben állt Penyige is, az itteni új házsor is azt követően épült. Se a nyárfahad, se az iménti kislány nem emlékezhet azokra a szomorú órákra. De Juhász János, a falu túlsó végén igen. Kint üldögél a kispadon, sütkérezik. Mi dolga már egy nyolcvannyolc éves öregembernek? A kertet elvetették, a zöldséget kigyomlálták, a jószágot megetették. Kapálni még korai, kaszálni szintúgy. A früstökön már túl van, várja az ebédet. S nézi ezt a nagy, eszeveszett forgalmat. Nem fér a fejébe, hová sietnek ennyire ezek a mai fiatalok. Az árvíz után itt építették meg előtte a Ti- szabecstől az ország belsejébe vivő széles betoncsi- kot, s úgy zúgnak el rajta az autók, az embernek arra sincs ideje, hogy jobban szemügyre vegye, . kik is ülnek abban. Penyigén sincs másképp, majd minden 'második-harmadik portán bent áll az autó. Ezeknek a mai fiataloknak eszükbe sem jut, egy jó ökörfogattal is odáig ér az ember, mint a Skodákkal, Daciákkal. Meg hogy is hívják azokat a szögletes orrúakat.-.. ? No, az az, Zsigának! Még ilyet... hogy egy kocsit Zsigának neveznek. Embernek való név az, nem ilyen büdös masináknak! Meg aztán itt van ez az új csoda, valami Szamár.. . vagy Szamara! Nem volt ebben a faluban szamár soha, most meg lép ten-nyomon ilyet lát az ember. Igaz, nem autó ez akkor sem, ha kétszázezer forintot is kérnek érte. Mint mikor a pő- csik megcsípi a ló nyakát ... kínjában a két első lábára támaszkodik, azt hiszi a jámbor járókelő, mindjárt orra bukik. — Így dohog a kispadon üldögélve a nyolcvannyolc esztendős Juhász János, s miután mindjárt delelőjé- hez ér a nap, azt mondja vendégeinek: — Na, egy kupica pálinkát ... ? János bátyánk századunkkal egyidős, ám házát csak években lehet merni. Tíz-tizenöt éve épülhetett. — Eltanálták. Árvizes ház ez is. A nagy vízről többet nem is akaródzik mondani, elmondtak már arról mindent. Inkább kérdezzünk a híres penyíigei magyar szürke gulyáról! A hortobágyi is elbújhatott mögötte. Volt azoknak akkora szarvuk, hogy hazafelé tartván a mezőről, a kapun alig-alig fértek be. S az erejük . . . ! Elhúzták volna tán a nagy gyarmati templomot is. — Nem adtam volna én egy pár ökröt száz lóért! Fia, a most ötvenöt éves Béla sokat látta a minden illusztris külföldinek bemutatott hortobágyi szürke gulyát, de állítja, az bizony a nyomába sem lépheted a penyigeinek. — Aki ebben a faluban csák tartotta magát valamire, magyar szürke marhát nevelt. Iszonyatos munkabírásuk volt. S nem volt vele annyi gond, mint a lóval. Hosszú, keskeny portán állunk. Akár egy nadrág - szíj, kígyózik messze északnak a kert; itt aztán nemigen tudott megfordulni egy megrakott szekér. A szatmári néprajz irodalmából ismert, hogyan apró- zódtak el ezek a valamikor egész jobbágytelkek. Mindegyik gyermeknek ki-kiha- sítottak belőlük egy-egy csíkot. Ma már nincs szükség a parcellázásra. Itt is mind kevesebb a gyermek. Gyarmatra, vagy még távolabb vágynak a fiatalok. Messze került a szülőföldtől Juhász Béla is. az egyik pesti műanyagipari vállalathoz. Szakmunkás lett, majd művezető ... most néhány éve özvegyült meg, őt magát pedig leszázalékolták. Hova forduljon a tízéves fiúcskájával? Hazajött az ősi portára. Hirtelen azt akartam írni. a szülői házba, de hát már mondtuk, az bizony az enyészeté lett. — Nádfedeles volt, pa- tics falú. A múzeum meg is akarta venni, de' csak nyolcezer forintot adtak volna érte. Pedig tudják, mennyi faanyag volt abban? Anyja szömyülködik ekképp, aki most szaladt vissza az utcáról, de nem találja sehol az unokáját. Pedig már készen van az ebéd, az a fiú meg még mindig valahol a kertek alatt szarkafészkezik. Az iskolások egy csoportja egyébként éppen most tart vissza a temetőből, a honismereti szakkör tagjai ők. Az imént búcsúztak el egy csoport lengyel úttörőtől, akik az Erdőhát nevezetességeivel ismerkedtek. Ütba ejtették természetesen Penyigét is, a környék egyik legrégebbi települését. A szakkör vezetőjétől. Kormány Margit tanárnőtől tudjuk, hogy a község neve több mint nyolcszáz éve, 1181-ben tűnik fel először a magyar történelemben, amikor a cégényi monostor birtokait írták össze. A neve már akkor Penige, majd egy 1332-ből származó adat szerint Penge, 1435-től kezdve aztán Penyige. A falu az évszázadok során nemcsak a Tisza. Szamos, Túr árjaitól szenvedett sokat, de a kóborló martaló- cok is gyakran kifosztották. A falu krónikásai szerint a pestis, a kolera is többször tizedelte a lakosságot, sőt még olyanról is tudunk, hogy a földrengés sem kímélte a Szenke partján élő- embert. Penyige nevét mégsem erről ismerte meg az ország. Hanem arról, a század - eleji tragédiáról, mikor kilenc kislány lelte halálát a Szenkében. Ballada is született erről. Sorai, különféle változatokban évtizedekig csiszolódtak, mígnem két évtizede végleges formát kaptak: „Ezerkilencszázötödik évbe Kilenc kislány belehalt a vízbe. Beleültek a hajó orrába, Elmerültek a Szenke habjába... A kis patakot néhány éve duzzasztották fel, korábbi állapotát ismerve aligha hihette az ismeretlen, hogy ez a víz valaha emberéletet követelt. De a mostani mesterséges tó már a száz évvel ezelőtti állapotokat tükrözi híven. S nemcsak víz, de hal is volt benne bőven. Árendába adták ki a vizet, ellátták a környéket csíkkal, hallal. Bár nemigen lehetett nagy keletje a környező falvakban a penyigei vízi jószágoknak, hiszen majd minden község elmondhatta magáról a vizek javainak bőségét. A szatmárcsekeiek például híres rákászok voltak. Gyarmatra hordták portékájukat. A csekei legények isten tudja, milyen vizeken rákászkodnak már azóta, azt még Bokor Sándor sem tudná megmondani. Pedig ő aztán sokat látott, sokat tapasztalt, s most itt ül a falu szélén, a zöld fűben. Hátán nagy köte^ rőzse, az árokpartnak támaszkodik. Csendesen piheg; s számolgatja, hány lépés még hazáig. Vett ő vastag fát még a múltkor, de gyújtós az bizony nincs egy szál se. Kiballagott hát a fasorba, egy köteg vékony tűzreva- lóért. A falu nyugalomba vonult, megbecsült gulyása megtörli homlokát, s azt mondja: — Nem kímélt engem az élet. Pedig végigdolgoztam ezt a betyár nyolcvan esztendőt. Szép háza, tisztes nyugdija van, s felnevelt tizennégy gyermeket. Volt gulyás, volt csordás, de leginkább a tanult mesterségét szerette. Apja bádogos volt, ő is azt tanulta ki. Ma is büszkén mutatja személyi igazolványát. Az áll abban, hogy foglalkozása: foltozó. — Mellyemre tettem a papírt, az engedélyt, nem mert énhozzám szólni se a csendőr, se a rendőr! Még azok is tudták, becsületes ember vagyok én, s arra nevelem gyermekeimet is. A sokat látott, sokat megélt szatmári öregek nyelvén beszél, azokén, kiknek szavai átsütnek a környék legnagyobb magyarjának, Kölcsey Ferenc urunk mondatain is. Az ő szava is máig hat. A honismereti szakkör tagjai, általános iskolások készítettek a minap egy kis újságot, egyik írásukban ekképp köszönik meg mindenkinek a gyűjtőmunkájukhoz nyújtott segítséget: „Kívánjuk, hogy sokáig éljen békében, egészségben családja örömére és a Haza hasznára!” Ennél ízesebbet, szebbet aligha kívánhattak volna... Balogh Géza "T. A Szenke partján KU HÉTVÉGI MELLÉKLET 1988. május 14.
