Kelet-Magyarország, 1988. április (45. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-09 / 84. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1988. április 9. Tamás Imrétől, a Szaboles Húsipari Vállalat igazgatójától A Elmúlt egy ünnep, amikor hagyományo- v san gazdagon terített asztalokkal várták a vendégeket. Ilyenkor a húsiparos örülhet, mert veszik az áruját, nőhet a nyeresége. — Ha odafigyel arra, mit kérnek a boltokban, s annak alapján látja el a kereskedőket áruval, akkor valóban örülhet. Azonban a belföldi ellátás korántsem olyan felhőtlen mostanában, mint korábban, amikor húskereteket bontottak le, azon kellett vitatkozni, kinek, mennyi jusson. Ugyanis az áremelésekkel egyidőben érezhetően megcsappant a vásárlási kedv. Tőkehúsból például átlagosan 40 százalékkal kevesebb fogy a megyében, mint korábban. • Az olcsó húst vennék, amikor a mondás szerint annak híg a leve? — Mindenesetre húskészítményekből valóban az olcsóbb termékek találnak hamarabb gazdára. Ezért nekünk az a feladatunk, hogy megtaláljuk az összhangot a fogyasztónak drága, de nekünk jó nyereséget hozó termékek eladása és az olcsó tömegáruk között, melyeknél szintén lehet — sokkal nagyobb odafigyeléssel — nyereséget elérni. • Az exportnál viszont azt halljuk, hogy éppen a hús az, amelynél minden dollárbevételhez számottevő állami támogatást kell adni, különben felkopna a húsipar álla. — Nem a húsiparon múlik, hogy az államnak az exportot támogatni kell. Abból kell kiindulni, hogy általában mindenütt támogatják a mezőgazdasági termelést. A drágán előállított alapanyaghoz a húsipar kapja a szubvenciót, amelyet továbbad a felvásárlási árban. Egyébként az idén már 20 százalékkal kevesebb ennek az összege, mint korábban volt. S a húsexport jelentősége sem elhanyagolható az ország devizamérlegében, hiszen az évi 320—330 millió dolláros exportot más termékekkel, iparcikkekkel most aligha lehetne egykönnyen felváltani. • Csakhogy közben megváltozott a belső helyzet, egy éve múlt, hogy megszűnt a Húsipari Tröszt, amely elosztotta az egyes vállalatok között a piacokat. Az igazgató tanácsi egyeztetés már nem ugyanolyan kötelező érvényű a vállalatok között. — A sok közös vállalat, egyeztetés valóban sok terméketlen vitával, budapesti utazgatással jár. Be kell látni, hogy a tröszt megszűnésével a belföldi árutermelés koordinációja nem olyan szervezett, mint korábban volt. Azonban látni kell a másik oldalt is, hogy ma sokkal inkább érdekelt minden vállalat az exportban, az árak ismeretében mindenki kiszámolja magának, melyik termékkel melyik piacra jövedelmező a szállítás. Hogy egy példát mondjak: a Mérken nevelt marhát az olasz piacra küldjük, mert tudjuk a jó minőséget, amit elismernek az árban is. Persze vannak államközi kötelezettségeink is, ahol természetes az egyeztetés, a vállalatok elosztják egymás között a szállítandó mennyiségeket. A Mégis, min múlik, hogy melyik vállalat ^ milyen részarányt képvisel az exportban? — Kialakult a kereskedők és a vállalatok között egy olyan kapcsolatrendszer, amelyik sokszor meghatározza a lehetőségeket. Tulajdonképpen hagyományt kell teremtenünk, korrekt magatartást kialakítani, amikor visszatér a vevő. • Elég a nagyobb odafigyelés? Nem számít, milyen egy-egy vállalat feldolgozó technikai háttere? — Javarészt megvan az iparban mindaz a technikai berendezés, amelyik szükséges az eredményes exporttermeléshez. Vannak viszont bizonyos dolgok, ahol változtatni kell. Így bennünket is sújt, hogy nincs megfelelő hűtő-fagyasztó kapacitásunk, ezért éppen erről tárgyalunk egy olasz kereskedővel. • Az exportra jutó sertés, szavasmarha, juh a vállalati tevékenység végterméke. Meghatározó, hogy honnan, milyen minőségben érkezik az alapanyag, menynyire partnerek a nagyüzemek és a kisgazdaságok az állattenyésztésben. — Ez a partneri viszony az, aminek tartós cialakítására törekszik szüntelenül a válla- at. Vegyük például a juhot, amelynek olyan tra van, hogy csakis exportra érdemes el- tdni. (Egy tejesbáránynál élősúlyban 140 fo- intot adunk kilójáért.) Itt öt különböző zervezet van a piacon, amelyik exportra ásárolja fel az állatokat, miközben évek ta hallatszik, hogy a juhászat a kevésbé jö- edelmező ágazatok közé tartozik. Mi a me- yében a felvásárlás közel felét bonyolítjuk ;. Ahhoz, hogy a termelőszövetkezet part- ér legyen, komoly termeltetési kapcsolat ell. Többek között jerkéket helyezünk ki, myészkosokat adunk át, bérhizlalásra szer- 5dünk — vagyis ezekre a pénzszegény gaz- aságoknak nem kell áldozniuk. — Igaz-e, hogy olcsó húsnak híg a leve? — Miért nem fizetett partnereinek időben a vállalat? — Kinek drága a húsexport? — Meddig marad Nyíregyházán „bezárva” a vágóhíd? Igazából a húsiparral kötötte össze életét az 1939-ben született Tamás Imre, aki a nyírbátori érettségi után 1963-ban Debrecenben, az agrártudományin szerzett diplomát. Ugyanis a balkányi gya- kornokoskodás, kétéves tejipari munkásság után 1966-tól dolgozik a Szabolcs Húsipari Vállalatnál, ahol fokozatosan került magasabb beosztásokba. Munka mellett elvégezte a marxista esti egyetem szakosítóját. Nős, két gyermeke van. • Másutt viszont azzal, hogy nincs tröszt, átlépik a megyehatárokat. — Ezzel is számolnunk kell, végül is partnervállalataink potenciális konkurenseink is. Nekünk a feldolgozáshoz megvan a biztos alapanyag-bázisunk, de itt van a szomszédban az alapanyagra éhes miskolci húskombinát, amelyik például Békés megyéből évente százezer sertést közvetlenül elvisz. Miután jó kereskedelmi kapcsolatokat alakítottunk ki a megyében, ezért nálunk nem számottevő a külső felvásárlás. • A jó kapcsolat feltételezi, hogy időben átveszik a meghizlalt malacokat, borjakat, megfelelő a minősítés, időben fizetnek. Az utóbbi viszont éppen a közelmúltban nem valósult meg, amikor a Szabolcs Húsipari Vállalat tisztes, százmillió forinton felüli nyereséget ért eL Nem visszás ez a helyzet? — Naiv dolog lenne azt hinni, hogy az éves kiegyensúlyozott gazdálkodás megegyezik a napi pénzügyi helyzettel. Nem mi teremtettük a tarthatatlan állapotot, hanem az a hirtelen jött banki hitel-visszaszorítás, ami miatt a szerződésben rögzített hitelünket sem kaptuk meg. A vállalatnak is más pénzügyi forrásokat kellett felkutatni, ösz- szességében 25 millió forintra becsüljük azt a többletkamat miatti veszteséget, amit így elszenvedtünk. Márpedig ez közvetlenül a vállalati eredményt befolyásolja. A mező- gazdasági üzemek pedig joggal számítottak a felvásárolt állatok után a bevételre. • A felvásárlásnál sokszor más is borzolja a kedélyeket. Elég a minőségi átvételre utalni, ami sok vitát váltott ki, hiszen utólagos, nehezen elképzelhető a reklamáció. — Ügy érzem, bevált a kistermelőkkel való kapcsolatban a megbízotti rendszer, amikor a helyi mezőgazdasági üzem vagy a fogyasztási szövetkezet szervezi a felvásárlást. A minőség javítását segíti, hogy évente 4—5 ezer kocát helyezünk ki a kisgazdaságokba. A vágás utáni minősítésnél is elcsitultak a viták. Azoknál a nagyüzemeknél például, amelyek folyamatosan szállítanak, közös megegyezéssel negyedévenként egyszer határozunk meg egy átlagos minőséget, s aszerint fizetünk. A Van egy másik konkurencia is, amelyik ” a termelésben erősödik. Megszaporodtak a megyében a kisvágóhidak, feldolgozók, amelyek rugalmasak, saját hálózattal rendelkeznek. Milyen ezekkel a kapcsolatuk? — Ha egy területen ezek megléte az ellátásban fejlődést jelent, akkor ezzel a vállalat egyetért. Azonban mintha túlzottan rózsaszín szemüveggel láttak volna azok, akik létrehozták ezeket az üzemeket. Ugyanis teljes választékot nem tudnak nyújtani, a jövedelmező termékekből pedig nem igényelnek annyit a vásárlók, mint amennyit gyártani szeretnének. A mi álláspontunk, hogy a feldolgozás valamennyi konzekvenciáját viselni kell. Mindez nem jelenti azt, hogy mondjuk nem vesszük át a zsírszalonnát vagy más, nekik eladhatatlan húst, de csak nekünk is elfogadható áron, ami nem vezet a feldolgozás során veszteséghez. Másrészt, ha különleges, tájjellegű termékeket gyártanak, akkor szívesen teremtünk kapcsolatot. A varsánygyürei termelőszövetkezet üzemével így folytatunk árucserét. A Egy évvel ezelőtt végre azt írhattuk, ^ hogy a Szabolcs Húsipari Vállalat nyíregyházi központjának rekonstrukciója révén elegendő húskészítményt tudnak gyártani a megye ellátására, de még a fővárosi boltokba is jut. A vállalat helyzetét most mégis úgy kell jellemezni, hogy felemás cipőben jár. Hiszen amíg nem lesz korszerű vágóhíd, igazából a számottevő igényes exportra sem számíthatnak. — Ezt nagyon jól tudjuk, ezért úgy is fogalmazhatunk, hogy gazdasági kényszer szorít bennünket arra, hogy előbb-utóbb rendbe tegyük a vágóhidat. ^ Előbb vagy utóbb? — Ez az, amit pillanatnyilag nem lehet megmondani. Az idén ugyanis a húsüzemi rekonstrukció második üteme kerül befejezésre. A mai gazdasági helyzetben viszont nem számítható ki, hogy mikor lesz annyi pénzünk, hogy megújítsuk a vágóhidat. Annyi biztos, hogy jelenleg minőségi és higiéniai szempontokból is gátja az ekport növelésének a meglévő vágóhíd, tehát jól felfogott érdekünk a változtatás. A Üj helyen, vagy marad a húsipar a ™ Bethlen Gábor utcán „bezárva”. — Kénytelenek vagyunk maradni. Egyébként jól szervezett munkával nem jelenthet terhet a mostani zsúfoltság a termelésben. • Az iparágon belül ez a vállalat a közepesek közé tartozik. Mennyire lehet ez előny az alkalmazkodásban, s mennyire hátrány az alkupozícióban? — Sem belföldön, sem exportnál nem a mennyiség az, ami dönt. A nemzetközi piacon egyébként is valamennyi magyar vállalat hasonló nagyságrendet képvisel, tulajdonképpen a kisebbek közé tartozik. Azonban látni kell, hogy egy közepes méretű vállalat stabilabban gazdálkodhat, rugalmasabban alkalmazkodhat a kisebb szállításokhoz. Jó példa erre, hogy Budapestre már régóta szállítunk, az évi 1200—1500 tonna húskészítményt kérik a partnereink, mert megszokták azt a minőséget, a kiváló áruk címet elnyert termékeinket, amit nyújtunk. Ugyanakkor a most már évi nyolcezer tonnás kapacitás azt is lehetővé teszi, hogy a megyében sokkal rugalmasabban alakítsuk a kínálatot, bővítsük a választékot. • Mindez elhatározás kérdése csupán, vagy a vállalaton belül is másfajta gondolkodást kíván? — Már a tröszt megszűnése is több új feladatot adott. Részleget kellett létrehozni, amelyik az exporttal foglalkozik, a számvitel is nagyobb odafigyelést követel. Az új üzemben pedig nemcsak mennyiségi többlet jelentkezett, hanem az üzem- és munkaszervezés alapfeltételeit is változtatni kellett. Számítógépes rendszer bevezetését fontolgatjuk, ugyanis a hússal való gazdálkodásban a használati értéket helyezzük előtérbe. Ez olyan, tudatos munka, amelyben optimális termékszerkezet kialakítására törekszünk, olyanra, amit a piac elfogad. Ebben pedig naponta kell intézkedni. A És másképp kell dolgoznia a hentesnek, a szakgárdának is. — Pontosan. Ehhez sokkal intelligensebb szakgárda kell. Miközben a létszámot tulajdonképpen nem növeljük, törekszünk a minőségi cserére. Házon belül átcsoportosításokat hajtunk végre, felnőtt szakmunkás- képző tanfolyamot indítottunk, évente 25 fiatal szakmunkás áll munkába. — Ez a fajta megújulás az alapja annak, hogy eredményesen dolgozzunk, elérjük céljainkat. ^ Köszönöm a beszélgetést. Lányi Botond ... azért még nem ég a ház. Kis lángocskák ugyan már pislákolnak itt- ott, mm hogy válóban elkerüljük a lángnyelveket, most már gőzerővel kell az újra törekedni — saját sorsunkban. Mindez akkor jutott eszembe, amikor közeli ismerősöm mesélte: két esztendővel a nyugdíjkorhatár előtt kérte a főnökét, hadd fejezze be a munkát az év végén. Mondván, mindannyian jobban járnak. Ö maga is, aki elfáradt, s már képtelen gyorsítani, felvenni a versenyt a fiatalabb generá- cióval. Mit kezdjen akkor ő? Azt semmiképpen sem akarja, hogy szánják, hogy kegyelemkenyéren éljen még két évig, esetleg megtűrt emberként kezeljék. Gondolom, nemcsak ő az egyetlen, aki ezekben a hetekben, hónapokban a korai nyugdíjaztatását tervezi. Akik eddig becsülettel helytálltak a munkában, legtöbbjükre lehetett számítani bármilyen helyzetben, ott voltak egész életükben a küzdelem sűrűjében, de most úgy érzik, már képtelenek újítani. Vajon felróható-e, ha valaki ötvenhatvan évesen nem tud megújulni? Jogosan elvárjuk-e mindenkitől, hogy vegye fel az élet gyorsabb ritmusát, felejtse el, amit eddig csinált, s merőben újba fogjon? Például a nyugdíj előtt álló szakmunkás tanuljon meg egy másik szakmát, vagy a művezető szerezzen technikusi minősítést? Az élet ezt megköveteli, de megkövetelhető ez egy olyan dolgozótól, aki a munkában a kenyere javát már megette? Ha a humánum oldaláról közelítjük a kérdést, ez már aligha követelhető meg. Ezt persze több tényező is befolyásolhatja. Félelem az újtól, húzódozás a tanulástól, vagy a korábbi beidegződések már nem teszik lehetővé az új befogadását, és így tovább. Ilyenkor az amúgy jól dolgozó szakembereknek lehetőséget kell adni a választásra. Mérlegeljék önnön helyzetüket, s döntsenek saját belátásuk szerint. Szerintem nem szabad egyetlen vezetőnek sem elhamarkodottan dönteni, az ilyen szituációkban a megfontoltság kötelező óvatosság. Mert az egyén részéről kétféle döntés születhet: folytatja a munkát vagy nem. S ha folytatja, akkor ismét kél variáns van: felveszi a kesztyűt, vagyis állja a versenyt a kor kihívásával, vagy elfogadja az éppen kéznél lévő ajánlatot, ami nem biztos, hogy mindig kedvező az egyénre nézve. Sőt, a leginkább rá nézve nem az. Ilyenkor súgnak össze a kollégák, a munkatársak: lám, X-et „ejtették”, már nincs benne a kosárkában, biztosan elküldik jövőre nyugdíjba. Pedig erről szó sincs, csak nálunk szokatlan dolog, ha valaki már nem tud eleget tenni a feladatának, akkor alacsonyabb beosztásba helyezik, ahol nagyszerűen helytáll, még csak nem is haragszik rá a főnök, s lehet, hogy jövőre nyugdíj helyett éppenséggel kitüntetést kap, mert ott kiérdemelte. Ügy tartja a mondás: a jó pap is holtig tanul. Nagy igazság rejlik ebben, de vajon tényleg képes holtáig befogadni az újat az ember? Bizonyára vannak ilyenek is, meg másfélék is. Mert nem minden ember egyforma. Aki valóban holtáig tanul, az érdemes arra, hogy elismerjék, netán halála után is halhatatlan légy "n. alakját pedig egy tér közepén szobor őrizze meg az utókornak. De kérdem én: hány ilyen halhatatlan ember szaladgál most közöttünk, akiknek a befogadóképessége végtelen, akik minden helyzetben rögtön tudják, mit kell megtanulni, mi az, ami nélkül lehetetlen a továbbélésük. Már. hallom is a válaszokat: nagyon kevesen. Sokkal több az olyan középszerű, akik közül a merészek belevágnak, a vacil- lálók pedig lavírozni próbálnak, netán így részük keresi i sekély vizet, ahol még evickél- het. A már említett önkritikusok pedig szembenéznek a valósággal és döntenek. Ezek után még- egyszer kérdem: bűn-e, ha valaki már nem tud megújulni? A válaszom csak eny- nyi: nem, de akkor számolnia kell o következményekkel. Sípos Béla KM
