Kelet-Magyarország, 1988. április (45. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-30 / 102. szám

1988. április 30.

Meghaladni tegnapi önmagunkat

V

égzetes hibát követnénk el akkor, ha a stabilizálás és a kibontakozás korában leragadnánk a napi aktualitások ingo- ványában. Tény, a ma problémái húsba és vérbe markolóak, ugyanakkor kicsinyes és távlattalan lenne elméletünk és gyakorlatunk, ha nem törekednénk időben barátkozni a jövővel. Nem utópisztikus, illúziókkal teli, valamiféle megszépített „reformszocia- lizmus-képre” gondolok. Sokkal többre. Olyan, a realitásokban gyökerező perspektívára, amit valóra is kell váltani ahhoz, hogy egyáltalán életképes szocializmusról beszélhessünk. Mindez természetesen feltételezi a bizalmat, a hitet abban, amit ma és holnap csinálunk. Ami alapozás, előkészület ahhoz, hogy minden rossz beidegződéstől mentes, nem agyonideologizált, praktikus, valóban emberarcú társadalmat és funkcionáló gazdaságot mondhassunk magunkénak.

Ha egymás mellé teszem a számokat, melyek megyénk állapotát tükrözik, akkor a legaggasztóbbnak azt látom, hogy éppen a kulcshelyzetben lévők, a tanult, művelt, diplomás emberek helyzete, száma, minősége nem kielégítő. Országosan is gond ez, de talán nem túl nagy hiba az, ha az országos összevetés helyett a mi realitásunkat veszem górcső alá. Ennek oka: ezen a tájon, ahol sok minden mostoha, ahol a történelem nem kényeztette el az embereket, ahol még a szocializmus dinamikus fejlődési szakaszában sem ülhettünk diadalünnepet, a jövő kialakítása rendkívüli körültekintést igényel. Ha még pontosabban akarok fogalmazni: minden eddiginél több kiválóan felkészült, magas tudású, jól megfizetett, elhivatott szakembert. Mert oktalan dolog lenne az ideáramló milliárd, ha nem lesz hozzá elegendő fej. Ma Szabolcs-Szatmárban 24 ezer diplomást tartunk számon. Több mint a felük pedagógus,

13 százalékuk mezőgazdasági, 10 százalékuk műszaki, 8 százalékuk egészségügyi. A statisztika sok mindent elfedő összegzése szerint ez „a keresőképesek 10 százaléka”.

A huszadik század igénye szerint ez kevés. De nagy részük tudása, diplomájuk értéke is megkérdőjelezhető. Oktatási rendszerünk résein sokan lopakodtak be az egyetemet és főiskolát végzettek sorába sosem használt, meg nem dolgozott okmányaikkal. De ha lehet, akkor továbblépek, hiszen a jövőt elemezve nemcsak az értelmiségiek száma a meghatározó, hanem az is, hogy kik állnak a termelés kulcsposztjain. Most sorolhatnék a szakmunkások számát, de aligha érdekes ez. Az ő összetételük főként a tegnap igényeit testesíti meg, s nem látni elegendő törekvést arra, hogy a jövő követelfnényei irányítanák pályára a fiatalokat. Az esztergályos, marós, kőműves, szobafestő-mázoló konvencionális sora adja az élvonalat, az igénytelen szülök sokasága' tereli a gyors és sok pénzt ígérő területekre a gyermekeket. Holott látni kell azt, hogy a kibontakozást követő magyar gazdaság struktúrája tökéletesen más lesz, mint a mai. A mezőgazdaságban megyénkben sem maradhat több, mint a keresőképesek 5 százaléka, az ipar sem tud többet felvenni, mint húsz százalékot. De ezeken a területeken se lesz jó mindenki. Egy, a mainál csak pár fokkal magasabb, nem csúcs-, csak igényes technológia a perifériára tolja a ketteseket, a bukdácsolókat.

Szűk tizenkét esztendő, s itt az ezredforduló. Nem hiszem, hogy bárki is el tudja képzelni azt, hogy a mai színvonal kicsivel emelt szintje akkor elég lesz. Nem csupán technikai tudásról van szó, hanem szemléletről is. Rendszerben, összefüggésben történő gondolkodásról, magas intelligenciáról, mely képes az elvonatkoztatásra. A fehérgalléros értelmiségi mellett meg kell jelennie a fehér köpenyes munkásnak, aki nem azonos, de nem is hasonlít a hórukkemberre. Mindez annak a mai hatévesnek, aki szeptemberben iskolába indul, valóság kell. hogy legyen, tehát jóllehet a jövőről beszélek, ez nem valami elérhetetlen távoli időt jelent.

Tény, hogy a mai pénztelen világban, amikor a jövőkép ezernyi bizonytalan elemet tartogat., nem könnyű távlatokban gondolkodni. Főleg, ha a távlatokat se a politika, se a gazdaság nem körvonalazza pontosan. Igaz, stratégiáról nehéz beszélni, amikor a taktikai feladatok kötik le az erőt. De igen nagy baj lenne, ha ezt természetes állapotnak fognánk fel. A gazdaságilag leszálló ágban lévő országok azzal voltak mindig képesek megalapozni a fellendülést, hogy ép- j pen a krízis időszakában áldoztak a szellemi j szférára. A konjunktúrára történő készülés, a szellemi erők állandó tréning'eztetése, a ! legjobb elmék megfizetése, a möst talán illu- I

zórilkusnak ható terveik kimunkálása a kitörés ígéretei. Éppen ezért furcsa, hogy nálunk egy könyvtáros így panaszkodik: csökkent a könyvre, folyóiratra fordítható pénz. Éppen akkor, amikor erre a gyorsan visszatérülő szellemi nyersanyagra többet kellene költeni, mint valaha. És az is tény: kicsit vergődő az a folyamat, amely erősíthetné az értelmiségit abban a remélt hitében, hogy reá szükség van.

Elsőbbséget a tudásnak — mondhatjuk határozottan. És prioritást mindennek, ami ezt a tudást növeli. Tudok lelkesedni azért, hogy a gazdaságban igazi reformokat igyekszünk megvalósítani. De szkeptikussá válók, ha oktatásunk rendszerét nézem, ahol sok igen gyenge tanerő van. Zavar az intézmények diszfunkcionálása, hiszen ez befagyasztja a szellemi törekvéseket. Nem értem, miért félünk attól, hogy a terveket illetően szárnyaljunk? Hiányzik még olyan, az egész országot átfogó koncepció, mely egy új társadalmi munkamegosztás jövőjét vázolja fel. Márpedig mindez gát akkor, amikor frontális áttörésre lenne szükség, amikor az értelmiség új funkcióját, számát kell meghatározni.

Szándékosan kerülöm, hogy külhoni példákkal érveljek. Nem vagyunk vallási fanatizmus alapján szorgalmasak, mint a japánok. Nincsen német fegyelmünk. Nem vagyunk amerikai módon vállalkozók. Nekünk a magyar karakterből kell kiindulnunk, melynek jó vonásait nem használjuk ki eléggé. Pedig tehetségünk volt és van, fantáziánk is akad bőven, munkakultúránk nem kevés helyen ma is európai szintű, jóllehet a munkakultúra egésze messze elmarad a kívánalomtól, sok tekintetben a háború előtti színvonalat sem éri el.

Itt nem szükséges a felelősök keresése. Mindent megelőző cselekvésre van szükség. Mert könnyen dobálózunk iskolai végzettséggel, általános iskolakötelezettséggel, diplomák számával, miközben tudjuk: a tudás leértékelődése valóság.

Túl kellene jutni azon, hogy az értelmiséggel kapcsolatos gyanakvás be-beszüre- meljék a társadalmi közgondolkodásba. Véget kell vetni annak a demagógiának, ami a munkás és az értelmiségi bérének szembeállításával igyekszik népszerűséget teremteni. Markánsan ki kell fejezni, hogy o tudás társadalmi presztízst és pénzt is ér. El kell fe- felejteni, hogy a testületekben a „részarányos” képviselet mítosza határozza meg, kik a legdöntésképesebbek. A magasan művelt munkás, a világszinten képzett értelmiségi nélkül egyszerűen elképzelhetetlen igényes, jó szocializmus. Gondoljuk végig: megyénkben a vezető-irányító munkakörökben dolgozók alig 38—40 százaléka rendelkezik felsőfokú végzettséggel. Vajon melyik magasan* kvalifikált fogadja jó szívvel irányításukat? Melyikük képes arra, hogy a legmodernebb elméletet, technikát befogadja? A jóság, a szép múlt, a tisztesség ma kevés. Ilyen ember sok van az országban. És nem mind vezető. A szabolcs-szatmári 12 ezer irányító közötti 4—5 ezer igazán képzett túlontúl kevés ahhoz, hogy egy új igény hirdetője, követelője legyen.

Kétségtelen, helyzetünk nem könnyű. Vergődünk. hogy leendő segédmunkásokat szakmásítsunk, hogy megéljenek. Küzdünk, hogy segédmunkáshadunkat elhelyezzük. Sok bizonytalansággal állunk a demográfiai hullám által feldobottak árja előtt. ígérünk mindent, hogy csábítsuk a szakembert. Érezzük, hogy a mai gazdasági élet sok-sok eleme nem éppen értünk született. Ez a realitás. Lehetne ezen sírni, panaszkodni. De lehetséges az is, hogy nagyon komolyan gondolkodjunk. A mából fakadó jövőn. Egy csökkenő létszámú, szellemileg ürülő megye jövőjén. Ez a töprengés és cselekvés kap elsőbbséget. Kiszolgáló területi státuszunkba* nem nyugodhatunk bele, s ha kell, nagyobb agresszivitással is felléphetnek honatyáink a törvény- hozásban, politikusok a fórumaikon. Talán nem is aprópénzt kell kérnünk, hanem feltételt a tudáshoz, a tanításhoz, a műveltség emeléséhez.

H

iszem, hogy a szocializmusnak mindenkor meg kell haladnia tegnapi önmagát. Ez nem csupán modernizációs folyamat, hanem olyan változások és változtatások sorozata, amely önkorrekciós reformfolyamat közepette megy végbe. De tegnapi önmagunkat csak úgy haladhatjuk meg, ha tudásban, intelligenciában, tudatosságban is meghaladjuk a voltat. A felismerést a I tettnek kell követnie. Ezzel tartozunk önma- I gunknak, gyermekeinknek, a történelemnek. |

Bürget Lajos

__________________________J

„Majd én írok nektek részvényeket"

Felmentek a miniszterhez

Emlékezik az első munkásigazgató

Tiszavasvári, Élmunkás út 4., I. emelet 1. Az ajtón felirat: „Varga János nyugalmazott igazgató”.

Ide, a kellemes, meghitt otthonba vonult vissza pihenni a munkásigazgató, a város első díszpolgára, a volt Büdszenttmihály szülöttje, aki huszonkét esztendeig állt az Alkaloida Vegyészeti Gyár élén.

Baráti öleléssel fogad, s amikor asztal mellé telepszünk, egy történelmi értékű dokumentumot ad a kezembe. Kinevezését, amely így szól: „Varga János úrnak Büdszentmihály. Az Alkaloida Vegyészeti Gyár NV. (nemzeti vállalat) igazgatói teendőinek ellátására ideiglenesen megbízom. Budapest, 1950. január 7. Zsofinyecz Mihály nehézipari miniszter.” Ereklyeként őrzi azóta is.

Varga János 1972. december végén búcsúzott el. Hetvenedik esztendős lesz idén szeptember 17-én.

— Ha megérem! — emeli fel kezét. — De kapaszkodom — fűzi hozzá mindig egészséges humorával, akinek egész élete kora ifjúságától elválaszthatatlanul összefonódott az Alkaloidával.

— Negyven esztendeig dolgoztam a gyárban. Kőműves segédként kerültem oda. Áztató kádakat építettünk Kabay Jánosnak 1932-ben. Nem tudtunk olyan korán kezdeni reggelenként, hogy őt megelőzzük, ö már ott volt, szemlélődött. Egyszer lehívott az állásról, s megkérdezte: „Nem volna -kedved az Alkaloidában dolgozni?” Ijedtemben visszakérdeztem: mi lesz a fizetés? S ő elmagyarázta, hogy ez állandó munka. Megörültem. Nem tudom, miért engem választott. Pontosan születésem napján, 1932-ben vettek fel a gyárba — magyarázza Kabay János utódigazgatója.

Előbb segédmunkás az áztatóbán, majd Kabay felveszi dr. Kelp Ilona, a felesége mellé lab’oránsnak. S ezzel a vegyészeti tudományra nyílik kapu a munkásember előtt, 1933 februárjában Kabay János kinevezi csoport- vezetőnek. Ebben a beosztásban dolgozik 1950. január 7- ig, igazgatói kinevezéséig.

— Tiszavasváriban 1948. március 26-án államosították az Alkaloidát — emlékezik, mintha csak tegnap történt volna. Kilátástalan volt a helyzetünk. Csak szórványosan kaptunk fizetést. A morfint és a származékait nem tudták eladni. A részvényesek veszekedtek, civód- tak, nem egyeztek. Valamennyi meg akarta szerezni az Alkaloidát.

— Kik voltak, a részvényesek ? — vetem közbe.

— Néhányukra még emlékszem. Közöttük volt Wendler Miklós vezérigazgató, egy Bodovszky nevezetű, Kabay János felesége. Némelyeknek az volt a szándéka, hogy az-?-egész- gyárat • leszereli és elviszi ^Bűdről — eleveníti fel az eseményeket.

Varga János a Magyar Kommunista Párt tagja, az

VARGA

JÄNOS

üzemi bizottság elnökhelyettese volt.

— Amikor megtudtuk, mi a céljuk, megkezdtük az ellenakciót. Csakhogy erre az volt a válasz: nem szólhatunk bele a gyár sorsába, mert mi nem vagyunk részvényesek. Nem hagytuk any- nyiban. Volt itt egy jóravaló főkönyvelő, a Gauland Marci bácsi. Mit csináljunk, Marci bácsi? ö segített. „Ha nincs részvényetek, majd én írok!” — mondta, s én bediktáltam tíz munkás nevét. Névreszó- lóan kaptunk egy-egy részvényt. Ezt államosításkor

már elmúlt 9 óra is és semmi. Kiborultam.

— Nyugalom uraim, nyugalom ! Azonnal intézkedem — válaszolta a titkár.

Délelőtt 10. órakor tárgyalóasztalhoz ült az Alkaloida munkásküldöttsége a miniszterrel. Varga János előadta, kilátástalan a helyzet, a munkások nem kapnak bért, a morfint nem tudják értékesíteni, a részvényesek széthúznak. És végül így fejezi be:

— Szeretnénk az Alkaloidát államosítani — mondta határozottan Varga János.

Bán zavarban volt. Kereste a szavakat, fanyalgott, mit is mondjon:

Az Alkaloid* egykoron..

... és most

vissza is adtuk — magyarázza.

Negyvenhét őszén a részvényesek központja ülést hívott össze Besten. Mivel Varga János és munkástársai is részvényesek voltak, így dukált, hogy meghívják őket is a tanácskozásra.

— Nagyban készülődtünk már előző este. Tízen mentünk. Ott volt Virág Imre bácsi, Maros Miklós, Pethe Károly, Kiss Józsi bácsi, Petruss György és a többiek, akikre már nem emlékszem. Amikor beállítottunk a nagykörúti székház tanácskozó termébe, sehol egy lelket sem találtunk. A portás jajveszékelt, menjünk onnan, mert jönnek a „munkások”, s bennünket is kidobálnak az ablakon ... Fel voltunk mi erre is készülve. A részvényesek egy része meglógott. Dolgavégezetlenül jöttünk haza. Senkivel nem sikerült tárgyalnunk a gyár ügyében. Csakhogy a helyzet tovább romlott. Az üzemi bizottság tárgyalt. Se pénz, se posztó, se kenyér. Itt valamit tenni kell. Ügy döntöttünk, menjen deputá- ció Bán Antal iparügyi miniszterhez és kérje az Alkaloida államosítását.

Varga János a négy tagú küldöttség élén ismét felkerekedett.

— Velem jött Maros Miklós, az elmaradhatatlan Virág Imre bácsi és Pethe Ká- föly- Bejelentkeztünk a mi- ni9íftefJftttkáránál. Kiüzent, nemutöd> fogadni, csak más- ■ndp.^rltata nem megyünk. Reggel már 8 óra előtt ott várakoztunk. Várattak. Ideges, ingerült voltam, hiszen

— Hogyan találhatnak ki ilyet? Erről szó sem lehet — válaszolta.

Summa summárum. Elkeseredve, lehangoltan érkezett vissza Büdszentmihály- ra az Alkaloida munkásküldöttsége, de a küzdelmet nem adták fel. Néhány hónap múlva tudták meg, Bán Antal disszidált.

És 1948. március 26-án államosították az Alkaloidát is.

— Képzelheted az örömet, boldogságot, amit érzett a mumíkáisság. Értesítették Marci bácsit, a főkönyvelőnket, mert ő volt a cégvezető. Jött hozzánk és újságolta a hírt. összehívtuk az üzemii bizottságot, kihirdettük. Már az újságokban iís olvashatta mindenki — emlékezik Varga János.

1948 márciustól júniusig egy Podovszki nevezetű vegyészmérnök volt a gyárvezető, utána Gauland Marci bácsit bízták meg az üzem vezetésével. 1949 derekéiig. Utána következett Mezei Barna főmérnök,, aki a műszaki vezetést irányította, majd Varga János lett a kinevezett igazgató.

Vezetése alatt megalapozta a gyár világhírét. Elindította a nemzetközi elismerés útján. Kabay egykori kő- művassegédje feliső fokon tanulta ki .a vegyészet rejtelmeit. Elvégezte a főiskolát és a 'köréje gyűjtött értelmiségi gárdával, gyógyszerek, vegyszerek sokaságával írta be nevét a gyár történelmébe. Leköszönésekor kótmiillii- ándos értékkel rendelkező kétezres létszámú gyárat hagyott az utódokra örökségbe.

Farkas Kálmán

KM ÜNNEPI MELLÉKLET