Kelet-Magyarország, 1988. április (45. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-30 / 102. szám
VISSZA KELL NYERNÜNK AZ EMBEREK BIZALMÁT KÖTETLEK BESZÉLGETÉS VARGA GYULA MEGYEI ELSŐ TITKÁRRAL I Gondokkal terhelt világunkban talán már a kérdés is furcsa, mégis felteszem: hol a boldogság mostanában? — Hadd kérdezzek vissza: ki, vagy kik boldogságáról van szó? I Például mit jelent a boldogság személyesen Varga Gyulának? — Megkérdezhetném, hogy melyiknek? Az 56. életévében járó magánembernek, vagy a Szabolcs megyei pártmunkásnak? Tudom, a kettőt nem lehet különválasztani, hiszen a magánéletet átszövi a munka és fordítva. Ha jól mennek a dolgok a közösségben — amelynek a tagja vagyok —, akkor természetesen jól érzem magam a családban is, s ha otthon nincs különösebb gondom, azt a munkámban tudom kamatoztatni. Aztán ahogy haladok a gondolattal, az is eszembe jut: létezik-e nagy, felhőtlen boldogság? Úgy hiszem, a boldogság sok apró dologból áll össze. Mondjuk egy afelett érzett örömből, ha valamit jól sikerült megoldanom: ha barátaimmal jól kibeszélgethetjük magunkat; ha látom, hogy kisunokám értelme napról napra nyiladozik ... és a többi... Egészen bizonyos vagyok abban, hogy akkor érezhetjük jól magunkat — csak ilyen közhellyel tudok válaszolni —. ha a dolgaink jól mennek. | És jól mennek a dolgok? — Elnézést, de most megint megkérdezem: Varga Gyulának, vagy a közéleti embernek? Magánéletemben sok az öröm, közéleti tevékenykedésemre már nem tudom azt mondani, hogy nincs kudarcom. Az is igaz, hogy ma nem nagy divat örülni, jobban észrevesz- szük a keserűséget, valószínűleg mert több is van belőle, mint néhány éve. De néha magam is elfeledkezem azokról a sokakat boldogító tényezőkről, amelyek azért a jelen körülményei között is megtalálhatók az életünkben. I Vajon mi lehet az oka, hogy a korábbi évtizedek olykor túlzott önbizalma egészségtelen önvádaskodásba torkollt? — Ezen én is sokat tűnődöm. Talán az, hogy túl hosszú ideig mentek jól a dolgaink. A párt politikája mellett évtizedeken át nagyon népszerű volt kiállni. Most, hogy életünk nehezedett, sokaknál mintha meghason- lás következett volna be. Nem állítom, hogy nálunk minden sima, hogy nincs miért aggódni, de azt igen, hogy még így sincs okunk csupán keseregni. Miért nem veszünk észre olyan jelenségeket is, amelyek a korábbinál szerényebbek ugyan, de mégis csak örömökkel járnak? Tudom, megjelent társadalmunkban a szegénység fogalma, amelyről évek óta nem beszéltünk. De ez sem ugyanaz a szegénység, mint a korábbi! Azután keverednek a „frontok”: azok panaszkodnak leginkább, akik sűrűn cserélnek gépkocsit, akik a kenyeret félben eldobálják, vagy akiknél a hús is gyakran megromlik. Bizonyosan nem csak az én megfigyelésem, hogy a nehezebb viszonyokat leginkább éppen az igazán szegények tűrik. Véletlenül se gondolja senki, hogy ebből a tényből téves következtetésre jutottam, de azt azért megismétlem: gondjaink nem ugyanazok, mint akár húsz éve voltak. Az öregek problémái után a fiatalokéról szokás beszélni, mint akiknek szintén komoly gondjaik vannak. I Akkor hát? A ma embere másként viszonyít ... — A mi nemzedékünkből sokaknak összesen egy szoba jutott huszonéves korban, fürdőszobát nem is láttunk. A külön lakás számunkra ezzel együtt nagy vívmány volt. A ma fiatalemberének — aki már fürdőszobás, összkomfortos lakásból házasodott — a mi egykori örömünk már nem öröm, a mi korábbi vívmányaink már nem vívmányok. S ez természetes! Ezzel együtt is beszédes látvány mondjuk Nyíregyházán a Ságvári-kert- város, a Borbánya, a Himes és a Sóstóhegy, a Korányi út és más térség, de szinte mindenütt jelenlévő szép, új családi házak sora, amelyekből tömegesen épül ma is. És ez jellemző egész megyénkre. 1987 kivételével hosszú idő óta 4 ezernél több lakást építettünk évenként. Ezt tekintve az országos mezőny első felében foglalunk helyet. S ez még akkor is nagy dolog, ha pontosan tisztában vagyunk azzal, hogy így sem oldottuk meg ezrek lakásügyét. Helyzetünket nehezíti, hogy nagyon rossz állapotot örököltünk, s a szerencsére nagy gyermekáldás is csak növeli e gondunkat. A 15 év alatt felépült 68 ezer lakás ezekkel együtt arról tanúskodik, hogy alig másfél évtized alatt Szabolcs-Szatmár lakosságának a fele került jobb körülmények közé. Nem tartozik szorosan beszélgetésünk tárgyához, de megkérdezem: titok, hogy a megyei első titkár hol és milyen lakásban lakik? — Miért lenne? ötvennégy éves voltam, amikor a másfél szobás bérlakásból beköltöztünk egy 93 négyzetméteres hasznos alap- területű társasházba, a Gádor Béla utcában. Erre a lakásra ráment addigi spórolt pénzünk, s az OTP-nek is tartozunk. A kis kitérő után visszakanyarodhatunk: annak a számára, akinek nincs szép lakása, nem túlságosan megnyugtató, hogy sokaknak viszoni van. Vagyis az igazság sem olyan egyszerű ... — Valóban nem, a mi megyénkben meg különösen nem. Örök dilemmával küszködünk csupán amiatt, hogy mihez is hasonlítsunk? Mert ha helyzetünket valamelyik fejlett megyével vetjük össze, máris tele lehetünk keserűséggel, hiszen ebben a mutatóban is mögöttük vagyunk, meg amabban is ... Itt csupán két fájó pontot említek: a a munkahelyet és a bért. A 100 munkaképes korúra jutó munkahely sehol nem olyán kevés, mint nálunk, az itt megkeresett havi bér közel ezer forinttal alacsonyabb, mint az országos átlag. Nem hallgathatjuk el — noha a szép falvak látványa fölötti öröm is jogos —, hogy jó néhány településünk nem képes megtartani a lakosságot, tömegesen mennek el onnan az emberek. I Nem azt jelentik ezek, hogy a keserűségünk is jogos? — Dehogynem! Viszont ha csupán ebben élnénk, megadhatnánk magunkat a sorsnak. Azt hiszem, akkor tesszük jól, ha régi önmagunkhoz is viszonyítunk. Ha látjuk, mit változott ez a megye, milyen elmaradást sikerült bepótolnunk. A siker élménye nélkül nem sokat ér az élet. Elmaradottságunk és fejlődésünk egyszerre-van jelen Szabolcs- Szatmárban! Vezető testületeinknél is hosz- szú idő óta ezek jelentik a legnagyobb gondot, adják a feladatot. I Hogyan lehet, hogy a felszabadulás óta eltelt 43 év során nem sikerült eljutni a megoldásig? — Folytathatom a kérdést: és miért nem juthatunk el most? Csakhogy a választ is tudjuk. Vannak olyan dolgaink, amelyek tőlünk függenek. Vannak azután olyanok, amiket egyedül, az ország segítsége nélkül egyszerűen nem tudunk megoldani. Ez a terület mindig is szegény volt nyersanyagokban, itt mindig csupán egyből volt sok: a dolgos és szakképzetlen kézből. Ezek jelenünket is keményen befolyásolják azzal együtt, vagy annak ellenére, hogy mára mi vagyunk az ország egyik legnagyobb szakmunkásképző megyéje. Az ipari hagyománynélküliség, a lépéshátrány, a munkahelyek teremtésére szinte minden áron törekvés problémákat is hozott, mint például az alacsony bért. Mezőgazdaságunkból a technikával további munkaerő szabadul fel, a mi iparunkban is szükségszerűen végbemenő folyamatok sem kedveznek foglalkoztatást növelő törekvéseinknek. Mit tehetünk ebben a helyzetben’ Egyáltalán tehetünk-e valamit, vagy csupán feltartott kézzel várhatjuk sorsunk jobbra fordulását? — Semmiképpen az utóbbit! Egyszerre feladatunk újból és újból jelezni helyzetünket az országnak, sürgetnünk a megoldást és helyben szervezni-segíteni új munkahelyek teremtését. E tekintetben jelentős biztatás, hogy épp e nehéz időkben is — nem annyit, amennyit szeretnénk és amennyi kellene — pénzt ad a kormány a felzárkózásra, új munkahelyek teremtésére. Nagyon sok múlik azon, min gondolkodunk és mit teszünk helyben mi. A minap kapott szerkesztőségünk egy elkeseredett hangú levelet, melynek írója — egy munkásasszony — úgy véli, a megyei vezetés nem harcol eléggé az iparfejlesztésért, a foglalkoztatás növeléséért ... — Talán igaza van. Biztosan az is a mi hibánk, hogy az emberek nem kellően tájékozottak arról, mennyi minden történik esetleg a „színfalak mögött”. Sokszor már a mi szótárunkból is kimarad ez a szó: siker, már ünnepi beszédeinkben is csak gondjainkat soroljuk. Félreértés ne essék, tudom én, hogy akinek a családját közvetlenül érinti a munkanélküliség veszélye — és ilyen család, sajnos, elég sok van nálunk manapsag —, az teljes joggal várja, hogy segítsünk neki. Ö magából, saját helyzetéből kiindulva méri a munkánkat és az eléje táruló kép ma bizony nem éppen örömteli. Tavaly ezerháromszáz távolra ingázó jött haza és jelentkezett nálunk munkahelyért, miközben 1600 érettségizett, szakképzett fiatal elment, itthoni munkahely hiányában. Őket és hozzátartozóikat nem vigasztalja, hogy a más gyereke viszont munkához jutott... I Es ennek mennyiben oka, hogy a jelenlegi megyei vezetés nem harcol elég határozottan a helyzet jobbításáért? — Ha a levélíró arra gondol, hogy a kelleténél kevesebbet járunk a főhatóságokhoz úgymond kijárni, jó „keresztapát” keresni, az talán igaz. Én — bár az elvek embere vagyok — már ezt is el tudom képzelni, ha a legkisebb eredmény várható. Annál is inkább, mert a megyei pártbizottság és a tanács megbízta a vezetőket, hogy a foglalkoztatás ügyében járjunk el a kormány elnökénél. Amikor erre — és hamarosan — sor kerül, el fogjuk mondani: a kapott 50— 60 milliónak természetesen örülünk, hosszú távon azonban nem lehet megoldás a szerényen, még ha folyamatosan is csordogáló központi támogatás, hiszen ide milliárdok kellenek. (Jól tudom, hogy mi kapjuk az elmaradott térségeknek jutó összeg 36, a foglalkoztatáspolitikai alap eddig odaítélt részének majdnem 50 százalékát, s ezekből a helyi kezdeményezéseket támogatva munkahelyet lehet teremteni.) Jelentős haladást attól várhatunk, ha sikerül elérni a kormánynál: adókedvezményben, vagy adóelengedésben részesüljön a Szabolcs-Szatmárba ipart telepítő vállalat. Mert a pestiek számára Nyíregyháza nagy, Fehérgyarmat térsége pedig nagyon nagy távolság. Ha külön kedvezmény nem vonzza őket, miért választanák ezt a területet? Levélírójuk véleményéhez még talán hozzátartozik, hogy az utóbbi években csökkentett beruházási keret mellett is a múlt évben 600 millióval költöttek többet fejlesztésre a szabolcsi tanácsok, mint 1986-ban Nyíregyháza a hetedik ötéves terv minden fontos beruházását megkezdte, vagy befejezte. Sok fejtöréssel, különféle variációkkal, lépésről lépésre mégiscsak haladunk. Lassan már nincs városunk tornacsarnok nélkül, Nyíregyházán idén nyit a gyönyörű sport- és szabadidőcsarnok. Bölcsődei gondunk nincs, óvodai igényünk többnyire kielégített, általános iskoláinknál sem feszítő már a helyhiány. Jó néhány nagyközség épít egészségügyi centrumot. Csengerben az egészségügyi központ mellé már idősek szociális gondozója létrehozásával foglalkoznak, fokozatosan minden körzéti orvost ellátnak CB-rádióval, így bármikor kapcsolatba léphetnek az illetékes kórházzal. A Kelet-Ma- gyarország olvasói elhihetik nekem: ha abban versenyeznénk, ki tud több megyei gondot felsorolni, biztos helyezett lehetnék. De lehetséges nem örülni életünk ilyen alakulásának? I Eddig többnyire anyagiakról volt szó. Szándékosan maradtak ki a felsorolásból a boldogság emberi tényezői? — Talán nem az emberi tényezőhöz tartozik, hogy egy évszázadig segédmunkást kibocsátó megye a középfokon képzettek tekintetében csak két százalékkal van a legjobbak mögött, vagy a még mindig érződő hátrányunk mellett is alig valamivel kevesebb érettségizettet vesznek fel tőlünk a felsőfokú intézetek, mint a patinás iskolákkal rendelkező megyékből. Az már más és sajnálatos tény, hogy az ott tavaly végzett 658 szabolcsi fiatal közül csak 240 jött vissza szűkebb szülőföldjére. Ez még akkor is fájó, ha tudjuk, hogy másutt megállják a helyüket, hiszen égető szükség lenne itt is rájuk. Máig komoly hiány van orvosból, mérnökből, jogászból, közgazdászból. Pedig hozzánk is jönnek máshonnan, s az 1966-os nyolcezres értelmiségi réteg mára 24 ezresre gyarapodott. Munkásaink jó része tisztességesen működtet korszerű gépet. Azok a gyáregységek, amelyek világszintű technikát működtetnek, még soha nem panaszkodtak szabolcsi dolgozóikra. Ennek is köszönhetően évi 1 millió személygépkocsi-abroncsot gyártó üzemet telepít Nyíregyházára a Taurus, fejleszt Kisvárdán a VILLSZIG, Mátészalkán a MOM, Fehérgyarmaton az Ipari Műszergyár. A mezőgazdaság útja is szemléletes: az elmúlt 5—8 évben az innováció elsősorban a termelőszövetkezetekre volt jellemző. Új szemlélet vert örvendetesen gyökeret, a kezdeti elzárkózást az összefogás, a közös vállalkozás váltotta fel. Gombamód szaporodnak a hús-, tej-, zöldség- és gyümölcsfeldolgozók. E társulások a gyanakvás helyett a bizalmat hozták. Négy aszályos évéből az utóbbi kettő csúcséve volt a megye mezőgazdaságának. Ezek ígéretet jelentenek egyben a holnapra. Akkor is, ha az értelmiség egy része ma még azt érzi, hogy tudása nincs kellően kihasználva, munkája nincs jól megfizetve. Sok mindenre mondhatjuk, hogy javításra szorul, de ha egyszer megtanuljuk az emberben szunnyadó alkotó erőt felhasználni... ! Nem több ebben a megállapításban a Varga Gyulát olyannyira jellemző optimizmus, mint a realitás? Nem másfelé haladnak a dolgok? — Született optimista vagyok, nem tagadom. Ha nem lennék az, vissza kellene adni a megbízatásomat. Ügy gondolom, bizakodásom nem alap nélküli. A gazdasági helyzet és a társadalmi közérzet romlásával, a működési zavarokkal párhuzamosan megy végbe egyfajta pozitív folyamat. Másfél éve az MSZMP mondta ki: ahhoz, hogy a helyzet változzék, a reform fejlődjék, a pártnak kell megváltoznia. Az országos pártértekezletre készülődés folyamatában minden párttag véleményét kikértük, összegeztük. Ezek alap1988. április 30. ján is állítom: az emberek féltik a 40 esztendő nem kevés eredményét. Egyre többen látják, mit kell nekik tenni. Nem kincstári az optimizmusom: megvannak a változás rendkívül fontos garanciái. A párt elindult a megújulás útján, a viták javítják közérzetünket, közelebb kerül a megoldás. I Mégis sokan megkérdezhetik: vajon a mostani állásfoglalástervezet képes-e tömegeket lelkesíteni? — Nem hiszem, hogy bármilyen fontos dokumentum önmagában képes erre, különösképp, hogy sok minden borzolja ma az embereket. Abban viszont hiszek, hogy közös álláspontot, majd együttes cselekvést válthat ki. A szavak kevesek a bizalom visszaszerzésére, de a párt már rajta van azon az úton, amely visszaadja tagságának, az ország népének egészséges önbizalmát. Ezt tartom a legfontosabbnak. Sok népszerűtlen intézkedés várható, olyan esztendők, amikor nem fog hurrázni senki. De világossá válik sok minden, hátározott — és egységes — lesz a cselekvés, kialakul az új helyzetnek megfelelő nemzeti közmegegyezés, s ezekre már lehet alapozni. De vajon tudunk-e új módon dolgozni? Képes lesz-e megújulni az a pártmunka, amelyet még napjainkban is a rutin, a megcsontosodás, a bürokrácia jellemez? — Mert hosszú időn át simán mentek dolgaink, elszoktunk attól, hogy az emberektől folyamatosan megkérdezzük, mit és hogyan tegyünk, elszoktunk tőle, hogy megismertessük szándékainkat, meggyőzzük az igazságról is. S mivel — ahogy mondani szokták — jól ment a bicikli, sokan meg sem kérdőjelezték döntéseinket. Bizony elkényelmesed- tünk és túltengett az önbizalmunk. Most, jóllehet ez a bicikli nem megy jól, munkamódszerünk a régi maradt. Határozatot hozunk, de azzal, hogy annak mi lesz a sorsa, már nem sokat törődünk. Még mindig ritkán, és nem igazán vagyunk kíváncsiak az emberek véleményére. Még mindig előttünk van a sok papír, és sokszor csak azért tárgyalunk valamit, mert azt a témát korábban beterveztük, vagy előírták nekünk, s nem azért, mert az ügy szempontjából fontos, aktuális. És még egy nem öröm: az egymásért érzett felelősség, a jóban-rosszban osztozkodás mással nem pótolható erénye csökken, a párttagok egy része alig-alig érzi, hogy egy kommunista közösség tagja. És mégis képessé kell válnia a pártnak a megújulásra. I Jól megy-e majd az a bizonyos bicikli, ha ugyanazok hajtják a pedált, akik korábban? — A kérdés jogos, de mit tudok én erre mondani? Meg kell tanulnunk becsülni azokat, akik fel tudnak állni az asztaltól! Mert ha továbbra is bukottnak tekintjük azt. aki önként adja át a helyét, akkor a vezető posztra nem kapunk mást, mint karrieristát. Másik, és legalább ilyen fontos feltétel, hogy a vezetőket megfelelő társadalmi ellenőrzésnek kell alávetni. A párt eltökélte: olyan kádermunkát folytat, amelynél egy vezetőnek nem elég csupán alkalmasnak lennie. Nem szabad túl sok és sok ideig tartó hatalmat senki kezében összpontosítani. Biztosítékok kellenek arra, hogy a párton belül mindig mindent mindenkinek el lehessen mondani. Hogy még ez sem tökéletes garancia? Hogy így is kerülhetnek nem oda valók a pártba, netán vezető posztra? Ez nem kizárt. De mindenesetre az új légkör az ilyen esetek ellen hat. A megyei első titkár is ember, aggályoktól sem mentes. Nem tűnődött még azon: lesz-e mindehhez elég erőnk, miután jó néhány évet elvesztegettünk? — Valóban sok időt vesztettünk, amit nem lehet objektív okokkal magyarázni. Bennem is van egy csomó kétely. Nem az irányt illetően, mert arról meg vagyok győződve, hogy a májusi pártértekezlet jó alap lesz a haladásra. S hogy nem lesz az út egyszerű, azt is tudom. Tolulnak a kérdések bennem is. Képesek leszünk a korábbi buktatókat elkerülni. visszaszerezhetjük-e a bizalmat? Bár a szándék önmagában nem elég és a megvalósításra törekvők is emberek. Azt azonban tudom, hogy a mostani folyamat visszafordíthatatlan és a küzdés végül elhozza az olyannyira várt eredményt. I Mennyire áll a hite mögött a bizonyosság? — Egyre biztosabb vagyok abban, hogy nagyon komolyan vesszük a jövőt, mert egyre világosabban fogalmazunk. | Köszönöm a beszélgetést. Kopka János KM ÜNNEPI MELLÉKLET
