Kelet-Magyarország, 1988. április (45. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-02 / 79. szám
Kl^l ÜNNEPI MELLÉKLET Exkluzív beszélgetés Fekete Sándor lőszerkesztivel életéről, az újságírásról, a magyar glasznosztyról Olvasva vi- tázó írásait az Űj Tükörben, kialakult bennem a gondolat, hogy nem szeretnék az- ellenfele, főként az ellensége lenni. Többször előfordult, hogy teljesen másként gondolkodtam valamiről, mint ön, de azt mindig el kellett ismerjem, hogy kemény vitapartner — nagy tudással, éles logikával. Mindig ilyen következetesen kiáll a véleménye mellett? — Üjságba írni, a közéletben szerepelni csak akkor van értelme, ha azt mondom, amit gondolok. Mégsem lehet mindig a teljes igazságot kimondani, ez igaz. Kossuth Lajos, akit a legnagyobb magyar szerkesztőnek tartok, azt írta: „Én megértem azt, hogy a toliam nem is írhat meg mindent, mit gondolok, de mást nem írhat, mintamit érzek és gondolok." Belenyugodott abba, hogy nem lehet mindent, de ezzel együtt kijelölte a másik oldalon is a határt. Van rá lehetőség, hogy ezt az intelmet egy szerkesztő, aki ad magára, ma megfogadja. Nem volt mindig így, húszéves koromban például egyáltalán nem érvényesült a Szabad véleménynyilvánítás lehetősége. Akkoriban viszont az én — hibás — véleményem megegyezett a pártéval. Elfogadtam, elhittem, hogy nem szabad megenni az aranytojást tojó tyúkot; hogy Rajkék bűnösök. hiszen ők maguk mondták el nekünk ... Ha hosszabb megszakí- tásokkal is, de egész életében a magyar sajtóban dolgozott. Hogyan kezdődött? — Még alig takarodtak ki a németek Miskolcról, már megjelent a Szabad Magyar- ország című lap, amelynek például az ország akkori fővárosában, Debrecenben készítettem riportot. Nyolc-tíz cikkem jelent meg ott. Azért csak annyi, mert be kellett fejeznem a gimnáziumot. Érettségi után, 1945-ben a Györffy-kollégiumba kerültem, és a Pázmány egyetem olasz-történelem szakán tanultam. Akkoriban Vasvári Pálról, a márciusi fiatalokról jelentek meg hosszabb írásaim folyóiratokban, és írtam egy albániai útinaplót — Európa ifjú partizánjainak találkozója után. A fényes szelek jegyében született írásait szíve szerint megtagadná, vagy vállalja ma is? — Nincs semmi, amit meg kellene tagadni bennük. Illúzió, s a naivitásom — természetesen — kimutatható szinte mindegyikből, de akkoriban minden politikai irányzat táplált ilyen-olyan illúziókat. Nem szándékoztam újságot írni abban az időben. történelemtudománynyal, történetfilozófiával akartam foglalkozni. Néhány írásom azonban felkeltette a pártvezetők érdeklődését huszonéves személyem iránt. Az első kétéves pártfőiskolára vezényeltek, filozófia szakra. Még a főiskolán tanultam, amikor kiküldték tudósítani a koreai háborúba a Szabad Nép rovatvezetőjét. Kellett a pótlás. Behívattak Horváth Mártonhoz, az ágit.-prop. osztály vezetőjéhez, és pár nap múlva már a Szabad Népnél voltam. lílSt tayaszán néhány hétig gyakornokként, pár hónapig munkatársként dolgoztam, aztán kineveztek az irodalmi és művészeti rovat élére. 1952-ben. huszonöt évesen pedig a szerkesztőbizottság tagja lettem. Erről két dolog jut eszembe. Az egyik, hogy ma harminc éven felül is még nagyon fiatal az ember ... A másik egy rosszindulatú kérdés: vajon mi mindent kellett tenni az ötvenes években azért, hogy valaki ilyen magas posztra kerüljön? — Rákosiban volt’ bizonyosfajta „zsidó antiszemitizmus”, ezért is nagyon akarta, hogy népi származékokkal frissítsék fel az apparátust. Fekete Mihály • diósgyőri munkás pár.tfőiskolás fia, aki marxista cikkeket ír, fiatal és lelkes, alkalmasnak látszott. Sok akkori káder egyébként is inkább érzelmi okokból csatlakozott a párthoz, általában nem rendelkezett marxista ismeretekkel, én viszont igen. (Még ha ma inkább vulgár-marxistának. vagy sztálinistának nevezem is akkori ismereteimet.) A Szabad Népnél minden kitüntetést, nívódíjat megkaptam. Ez a meghitt viszony a párttal egészen 53-ig zavartalan maradt. Az új szakasszal, a Nagy Imre-íéle vonulattal eleinte nem is értettem egyet. Attól tartottam, a múltnak ez a nagy kritikája oda vezet, hogy felborul az ország. Azt mondja, eleinte ... Mi változtatta meg a véleményét? ' — Az, hogy lesöpörték a paraszti padlásokat, hogy szegények vagyunk, mégnem hozott !ki a sodromból, mert a nagy célok érdekében szükségesnek hittem az áldozatokat. De amikor kommunistákat és nem kommunistákat hamis vádak alapján bebörtönöztek. kivégeztek csak azért, hogy az emberek arra gondoljanak, bármikor árulók lehetnek, ha kételkednek* egy pártutasításban . .., ezt nem lehetett elviselni. 54-ben kezdték kiengedni az ártatlanul lecsukottakat és ők elmondták, mi történt velük. Régi tanárom. Pödör László például — aki hatással volt rám ifjúkoromban — azért lett áldozat, mert bekapcsolódott a mozgalomba. Hanem vesz részt az ellenállásban, akkor nem bíznak meg benne, nem küldik ki Rómába ügyvivőnek. Így viszont, amikor Pálffy György ,.fasiszta kapcsolatát’' akarták demonstrálni, kigondolták, hogy ő „lesz” az olasz kapcsolata. Paradox módon csak azért maradt élétben, mert nem hitt vakon a pártban és az egyszer már aláírt vallomást megtagadta. Annyira megverték emiatt, hogy nem' lehetett bíróság elé vinni. Ezekkel a dolgokkal már nem azonosulhattam, sőt' iszonyodva el kellett fordulnom a bűnösöktől. Felnyitották a szemét ezek a tapasztalatok, tisztábban látott, mint korábban, de mit tehetett a Szabad Nép újságírójaként ellenük? — Kritikai cikkeket kezdtem írni, az Irodalmi Újságban, párttaggyűléseken követeltem az ártatlanok re- habilitását. Ezért aztán szigorú pártmegrovást kaptam, és visszaminősítettek gyakornokká. Nem tartott sokáig a büntetésem. A következő év tavaszán tartották a XX. kongresszust. Megismerhettem a titkos beszédét is. Döbbenetes volt. Később Mező Imre vezetésével alakult egy bizottság, amelyik engem is rehabilitált, így Rákosi bukása után ismét a szerkesztő bizottság tagja lettem. Viszonylag megúszta .. könnyen — Sok kollégámat váltották le 55-ben, őket el is küldték, én pedig — ha lefokozva is — ottmaradhattam. (Pedig olyan csínyt is megengedtem magamnak, hogy kitettem a fejem fölé a kisfiam fényképét, amint kanállal. csörömpöl a tányérjában, és alá írtam: „Papa. ne szólalj föl többet, mert üres a tányérom!”) Volt egy bizonyos védettségem. Apám akkor Pest megye tanácselnöke volt, s engem valószínűleg úgy tekintettek, mint egy „megtévedt'’ munkáskáder- gyereket. Ismét felfelé ívelt a a csillaga, amikor eljött 1956 ősze. Hova, melyik oldalra állt? — Októberben Jugoszláviából tudósítottam, a Gerő— Tito tárgyalásról. Amikor indult haza a magyar újságírók küldöttsége, nekem távirat jött, hogy maradjak, kaptam egy jutalomüdülést. Október 24-én hajnalban azzal ébresztettek, hogy „fasiszta fölkelés van Budapesten”, öltözzek fel, mert a jugoszláv párt egyik vezetője kíván beszélni velem. Kikérdezett az otthoni dolgokról. majd megkért, hogy ne induljak él. Ennek ellenére nekivágtam az útnak, és 28-ára hazaértem. A Szabad Nép utolsó számában egy „művem” van: leközöltük Arany János versét, a Magányban címűt — .......Vásznunk dagad, hajónk előre megy!”. Ezen kívül, so- kadmagammal, aláírtam egy értelmiségi kiáltványt. Ennyi volt a ténykedésem. A következő évben mégis börtönbe zárták. Miért? — Az előzményekhez még hozzátartozik, hogy 56 november 18-án felkértek, vállaljam el a Népszabadság vezetését. Ingadoztam.. Nagy elégtétel lett volna, de végül nem vállaltam. Korábbi. Nagy Imréhez fűződő kapcsolataim miatt nem tartottam volna etikusnak. Vissza akartam vonulni a kutatómunkába. Közben azonban, november végén—december elején írtam egy dolgozatot a sztálini rendszerről és 57 februárjában egy másikat, ennek magyar változatáról. Elméleti munkának szántam, amelyet nem kis mértékben azért írtam, hogy lehűtsem azokat a barátaimat, akik minden áron illegális mozgalmat akartak szervezni az új rend ellen. A hatóságok azonban úgy ítélték meg e művemet, hogy megér kilenc év börtönt. Négy és fél évet töltöttem le belőle. 1963-ban, a nagy amnesztia idején szabadultam. Gondolom, nem várta tárt karokkal a magyar sajtóirányítás. Mihez kezdett? — Visszatértem kutatásaimhoz. Petőfi-könyveket, színdarabot írtam, 73-ban ezért kaptam meg a József Attila-díjat. (Pedig akkor hivatalosan még az állampolgári jogainkat sem adták vísz- sza. hiszen az ítélet a szabadulásomtól számított tíz évre megfosztott tőle.) Ha a fiatalkori izgágaságom összefüggött azzal, hogy Petőfi volt a példa, akkor azt is elmondhatom. hogy neki köszönhetem a visszatérésemet is. A róla szóló könyvekkel jelentkeztem ismét a magyar irodalmi életben. Később aztán, amikor az újonnan induló közművelődési lap élére hívták Benjámin Lászlót, azzal a feltétellel vállalta, ha vihet engem is. Benjámin László halála után. 1986-ban kinevezték az Űj Tükör főszerkesztőjének, s azóta talán még kritikusabb, merészebb a lap. Fekete Sándor továbbra sem tompítja mondandója élét, sőt. . . Ne haragudjon. de néha az az érzésem, mintha érdemet kovácsolna abból, hogy ez a rendszer önt annak idején lecsukta. Mintha ezzel a tudás egyedüli birtokosának nevelhetné magát. Nem tagadom, ez akkor jut az eszembe, ha nem értek egyet a nézeteivel ... — A tudás egyedüli birtokosának nem tekintem magamat. Abban viszont van valami, hogy a múltam — még ha furcsának tűnik is — némileg növeli a szabadságomat. Egy negyven példányban stencilezett dolgozat miatt talán azóta túlzottnak tűnik a régi büntetés mértéke, Örkény István: Mikor ran a háborúnak rége? (Telefonbeszélgetés 1969. december 12-én, délelőtt) — Az íróval beszélek? — Igen. — Most olvasom az újságban, hogy ma este Voronyezs címen egy színdarabját játsz- szák a televízióban. És olvastam a nyilatkozatát is. Maga ugyanaz a személy ? — Igen. asszonyom. — Azt nyilatkozta, hogy a színdarabját egy hadifogolytáborban írta. Igaz ez. vagy csak az érdekesség kedvéért mondta? — Igaz. — Bocsásson meg, hogy ismeretlenül felhívtam. Én csak egy nevet szeretnék most kimondani, mert tudni szeretném, hogy emlékszik-e rá. Mondhatom? — Tessék mondani. — Bognár Péter. — Bognár. Péter? — Én az anyja vagyok. — Nagyon sajnálom, asszonyom, nem emlékszem a fia nevére. Hol találkozhattam vele? — 1942 májusában vitték ki a frontra a fiamat. Maga ott volt Voronyezsnél? — Igen. — Egy bajtársa, aki megrokkant, jött onnan haza, és hozott tőle egy cédulát. Az volt ráírva: „Kostvenkóban vagyunk'. — Ö látta utoljára? — Nem ő. Még egyszer jött tőle üzenet a tambovi hadi- fogolytáborból. — Én is voltam ott. asszonyom. — Maga is Tambovban? És nem emlékszik rá? Bognár Péterre? — Több ezrén voltunk ott magyarok. Mit üzent onnan a kedves fia? — 1943-ban hazajött egy fiú a tambovi táborból, és egy hosszú listát hozott azokról a foglyokról, akik ott vannak és élnek. — Ez nem lehetséges, asz- szonyom. — Mit akar mondani? Mi nem lehetséges? — Bocsásson meg, nem akarok magának fájdalmat okozni. Talán csak az évszámban tévedett. 1943-ban senki se jöhetett haza Tam- bovból. — Magam beszéltem vele. Csupa csont és bőr volt. Mutatta a listán a fiam nevét. — Akkor ez biztosan így történt, de nem 1943-ban. — Miért nem 1943-ban? — Mert Tambov keleten van. messze a szovjet hátországban. ahonnan a háború kellős közepén senki se juthatott haza. Még a rá következő évben sem, és 1945-ben is alig: — Hát akkor hagyjuk az évszámokat. Maga meddig volt Tambovban? — Majdnem három évig. — És nem emlékszik Bognár Péterre? — Nagyon sokan voltunk, és folyton cserélődtünk, és ráadásul rossz a névmemóriám. De az, hogy nem emlékszem, még nem jelent semmit. Ha a fia eljutott a tambovi táborba, akkor már egészen biztosan nem veszhetett el. — Hogy a fiam elveszett? Honnan veszi, hogy elveszett a. fiam? — Én ezt egy szóval sem mondtam, asszonyom. Épp ellenkezőleg. Mi Voronyezsnél hatvanezer halottat vesztettünk, akik közül tízezrek tűntek el nyomtalanul. Még utána is hetekig bolyongtunk teljes összevisszaságban a frontvonal mögött. De aki már eljutott egy táborba, például Tamboyba, az rendezett körülmények közé került. összeírták az adatait, napor ta névsorolvasást tartottá élelmezést adtak, és kórhá; ba vitték, aki megbetegi dett... Ha tehát ott volt fia, onnan már nem veszhi tett el. — De maga nem emléksz rá? — Sajnos, nem. De hát ei nek már nagyon sok éve. — A fiam Sallai Imrént volt a jó barátja. Erre se emlékszik? Két évig, míg frontra nem vitték, ő is ta ja volt a pártnak. így se hallott róla? — így sem, asszonyom. — Pedig ezek elég feltűi dolgok, akármilyen soki voltak ott. — Az igaz. — Ha lett volna egy ily' fogolytársa, el tudta volna 1 lejteni? — Nem akarom magát < szomorítani, asszonyom. — De én tudni akaró Sallai Imre barátját el tu ta volna felejteni huszonl év alatt? — Öt nem felejtettem v< na el. asszonyom. — Beszéljen őszintén. M ga szerint nem volt Tambc ban a fiam?
