Kelet-Magyarország, 1988. április (45. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-02 / 79. szám
Kikeletköszöntő r\ n csak a szép tavaszokéi ra emlékszem: harsogó zöld fűre, ragyogó napsütésre, kipattanó barkákra. A húsvéti készülődés hangulatát ma sem lehet feledni. Az ünnepre kapott új ruhám, a sötétkék rakóttszok- nya, a hófehér térdzokni és a szandál már napokkal előtte a fiókban lapulva várta a pászkaszentelest, a hétfői lo- csolkodást. Felvenni hamarabb semmiképp nem lehetett. Ünnep reggelén megelevenedett az utca, a falu apraja és nagyja elindult a templomba. Most is magam előtt látom, ahogy a hímzett térítővel letakart kosarakkal, a borral megöntott butéliákkal ballagunk a templom felé. Isten házának udvarában ibolya és hóvirág nyílt, sárgállott az aranyeső, s a frissen gereblyézett virágágyaik szélén kék és fehér nárciszok csalogatták a szorgos méhe- ket. Mi gyermekek bizony csak félfüllel figyeltük, „mit prédikál a pap", s mire az ünnepi mise véget ért, meghány- tuk-vetettük a világ dolgait is. A templomból hazatérve kezdődhetett az ünnepi ebéd. A szentelt ételből mindenkinek jutott falat. A töltött tyúk, a főzött sonka ízét ma is a számban érzem. Talán ezért is van, hogy manapság legyen a húsvéti ebéd bármilyen finom, számomra meg sem közelíti a gyermekkor ízeit... És hogy vártuk a húsvéthétfői locsolkodást... ! Pedig a tojásfestés mennyi boldog munkát adott! A boltban vett festéken kívül hagymahajjal is színeztük a kosárra való tojásokat, s jó párat hagytunk tartalékban is. Ki tudhatta, elég lesz-e az előre elkészített piros meg kék tojás? Ki mondhatta, hányán nyitják majd ránk a kaput? A rokonokon, ismerősökön kívül minden utcabeli fiúra, iskolai osztálytársra számítani lehetett. A felnőttek akkor még a régi szertartás szerint locsolkodtak. A vers után kancsó vizet kértek, s előbb a lányok, asszonyok kezére, majd hajára locsolták a frissen húzott kútvizet. S ha sivallkodás, kacagás, futás zaja verte fel az utcát,- nem kellett semmi rosszra gondolni. A legények, leányok voltak azok, akik hatalmas vödör vízzel kergették meg egymást. Jaj volt annak, akit utol is értek . .. Öltözhetett újra. Hol vannak már a régi húsvétok, a gyermekkori emlékek? Pedig azok nem csak á múltat, a jelent is megszépítik. Elek Emil képei a Sógtói Múzeumfaluban készültek. Kovács Éva A Munkásotthon üdvöskéje — 50 év után „Csókolom, mami” Ha igaz, amit sok emberről elmondunk, hogy egy regény az élete, fokozottan áll ez Kocsik Andrásné született Fekete Irénre. „Pedig higgye el, az én életemben nem történtek nagy dolgok, nem szolgálhatok magának nagy fordulatokkal, legfeljebb azt említhetem, hogy beleszülettem abba a családba, melynek a sorsa egy volt a munkásmozgalommal.” Már elbukott a Tanácsköztársaság, amikor ő megszületett 1919 őszén. Asztalossegéd apja közismert volt a nyíregyházi munkásemberek körében szorgalmáról, megbizhatósá- gáról. Éltek szűkösen és csendesen, a családfő — mint olyan sok iparosember akkoriban, gyakorta eljárt az akkori Bujtos utca 48 alatt lévő Munkásotthonba, egy-egy előadásra, kiadós beszélgetésre. A mai Kossuth utcáról költöztek aztán 1931. május elsején a Munkásotthonba, ahol gondnok lett az akkor 12 éves Fekete Irén édesapja. „Egy szobában az egész család! Az volt a háló, a konyha, az ebédlő, meg minden. De jó volt, mert nem kellett méregdrága bért fizetni érte, aztán később sikerült is egy, konyhával bővíteni." Kislányként állandóan ott téblábolt a Munkásotthon vendégei között. Arra tisztán emlékszik, hogy többször kiállították a kapuba, figyelje, nem jönnek-e a detektívek; ha igen, akkor szaladjon be gyorsan. Néki ez gyermeki izgalom volt, fel sem fogta, hogy a bent beszélgetők között miről folyik a szó. Jól emlékszik még Soltész Mi- hályra, Machel Sándorra, Sajben Andrásra, Egri Sándorra, meg a többiekre, akikről ma már utcákat neveznek el... Idézi a napot is, a gyász napját, 1932 februárjában: az ablakon át lőtték le Soltész Mihályt és nagy temetés volt. ö. Fekete Irén, akkor vette fel először életében a kék inget a vörös nyakkendővel, de előtte külön engedélyt kellett rá kérnie a rendőrségtől. ,,Dehogy gondoltam én akkor, hogy ezek a kedves bácsik forradalmárok. Mikor már nagylánykodni kezdtem, sokszor szavaltam nekik Ady-, meg Petőfi-verseket ünnepeken, s ha előfordult, hogy beszédet mondott egy szociáldemokrata képviselő, mint például Kéthli Anna is .. . Közben szemet vetettek ■rám az odajáró ifjú munkások. Az egyikük. Kocsik András aztán megkérte a kezemet, s 1938 tavaszán férjhez mentem. Drága teremtőm! Azon a napon a leendő uram 11-ig dolgozott, építették a mostani városi kiállítótermet. Fél 12-kor volt az esküvőnk, két tanú'-jelenlétében, aztán lementünk a Munkásotthonba ketten, anyámhoz, aki krumplilevest, meg grízestésztát főzött az esküvőnk tiszteletére. Bandi már egy órakor újra beállt falat rakni. Este kirúgtunk a hámból, elmentünk a Gyureskó-féle étterembe, ittunk egy-két pohár sört, jót táncoltunk, aztán éji hazamentem az anyámhoz, Bandi meg a Nádor utcára az ő szüleihez, merthogy az albérleti bútorozott szobát csak a következő napon foglalhattuk el az akkori Dob utcán.” Fekete Irén jó képességű gyerek volt, jól tanult, ezért korengedéllyel kezdte ellesni a varrás tudományát a Blum lányoknál, le is vizsgázott’sikerrel, s most, hogy fiatal házasok voltak, a Dob utcán egész hónapban csak a lakbérért varrt. Aztán innen is odébb álltak, mert Kocsik András összekülönbözött a háziúrral, így hurcolkodtak le a Nádor utcára, a mai Puskin utcára, ahol az anyósáék lakták a konyhában, ők pedig a szobában. Itt élete első napjait szerelmük gyümölcse, a kis Irénke is ... „Jöttek aztán a még nehezebb napok, a háború, a nélkülözés, a rettegés, hogy mikor jön a behívó. Az én férjem egészségi okok miatt szerencsésen megúszta ezt, de sokat dolgozott, akkoriban építették például az On- csa-házakat. Már itt járt a harc a város alatt, amikor a Nádor utcáról siettem anyá- mékhoz, egyedül egy kis kenyérért, merthogy az egyik testvérem pékinas volt és ö köny- nyen hozzájutott. Már nem tudtam hazamenni. ottrekedtem és ott éltem át a háború összes kellemetlenségét, a rettegést, hiszen akkoriban egyetlen lány, asszony sem volt biztonságban...” Férje korábban valcolómunkás volt, beOtthon, emlékek között járta munkaalkalom után az egész országot, "s miután Gyöngyösön rokonaik is éltek, oda igyekeztek a bombázás elől. Nem volt szerencséjük: Gyöngyösön megélték a bombázást, majd Pesten, az Izabella utcában egy ismerősnél húzódtak meg, s itt élték át pincében a még nagyobb harcokat, miután majd béke lett. „Mondtam már. hogy én beleszülettem a mozgalomba, s természetes volt, hogy most ötven éve, 1938. január elsején tagja lettem a szociáldemokrata pártnak. A felszabadulás után. Nyíregyházára hazatérve is a legtermészetesebb volt, hogy a férjem is és én is azonnal jelentkeztünk mozgalmi munkára, segítem ott, ahol tudunk. Az uramat választották meg a szociáldemokrata párt megyei titkárává, én pedig amolyan aktívaként tet- tem-vettem, sürögtem, csináltam, amit kellett a pártban. Legszebb emlékem például hogy a Gyermekbarát mozgalom keretében egy lakást átalakítottunk az állomás környékén olyan gyerekeknek, akik elveszítették szüleiket, hogy mégis tartozzanak valahová. Voltam én aztán a nőmozgalomban, szerveztük az ünnepségeket, a megmozdulásokat, majd a két párt egyesülésekor mi is a kommunista párt tagjai lettünk.” Nagy változást hozott az ő életükben is 1948: kaptak Pestről egy levelet, felhívták a minisztériumba a férjét, s ott közölték vele, őt nevezik ki a szegedi téglagyárak igazgadédunokával tójává. Tizenhat üzem gondját vette a vállára, Irénke asszony is odaköltözött a kislányával, de nem sokáig tartott ez a küldetés. 1950-ben hazajöttek, mert a férje közben beteg lett. Itthon még elvállalta a Szabolcs megyei téglagyári egyesülés vezetését, ám nem bírta legyűrni a lappangó kórt, s 1952 őszén, 42 éves korában meghalt. „Akkor én 33 évesen maradtam özvegyasszony egy gyerekkel. Nem mentem férjhez újra. eddigi életem több mint felét egyedül éltem. Nem csak én, a kislányom is nagyon ragaszkodott az édesapjához és az ő emléke nekem mindennél fontosabb __” Gyorsan peregtek az évek. Kocsikné Fe- , kete Irén elment dolgozni, 1951-ben a „tex- j til nagykerhez”, fizikai állományba, s onnan | is ment nyugdíjba, 1974-ben. A lánya le- érettségizett! férjhez ment, s már nemcsak unokái, hanem két gyönyörű dédunokája is bearanyozza a „Nagyi”.életét. Harminc évig lakott az Egyház utcán, majd onnan költő- ' zött a Sóstói út 3-ba, egy ötödik emeleti kis lakásba. „Én mindig megtaláltam az emberekhez az utat, ezért sohasem voltam egyedül. Munkahelyemen engemet úgy szólított mindenki, hogy Mami, mert én a nehéz sorsom ellenére is igyekeztem örömet és derűt teremteni a szűkebb környezetemben. E nélkül nem is ér semmit az élet.” Csak'hát az idő! A nyugdíjazás évében trombózissal került a kórházba. 1981-ben légzési zavarok léptek fel, majd három évvel később jött a második trombózis, tavaly pedig a szívé kezdett el rakoncátlankodni. ötféle gyógyszert szed ma is. Már csende- J sebben él, de unokái gyakran nyitják rá az I ajtót: „Csókolom, Mami”. Még le-lejár a 7- es körzeti pártalapszervezetbe, hogy találkozzék az egykori harcostársakkal. Küzdelmét többször elismerték, megkapta a „Szocialista Hazáért” kitüntetést, kezet szorítot- i tak vele, mint a Belkereskedelem Kiváló '■ Dolgozójával, s most a Tanácsköztársaság évfordulóján, 50 éves párttagsága emlékére vette át a Szamuely-plakettet... Angyal Sándor JM ÜNNEPI MELLÉKLET 1988. április 2.
