Kelet-Magyarország, 1988. március (45. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-05 / 55. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET Kislétai utcarészlet (A szerző felvétele) M ondhat bárki' bármit, ez már a tavasz, — gondolom magamban, miközben koptatom a kilométereket. A Kislétára vezető kanyargós út mentén a száraz avar, a letört gallyak közül egyre több üdezöld fűfolt dugja ki a fejét. Reggelente ugyan még belepi a dér, pár órára eltakarja a hó, de ez már csak afféle játék. Március van, s a zödülő árokparton még a felrebbenő fácánkakas is élénkebbnek tűnik. A falu takaros portái előtt frissen gereblyézve az utca. Nem csodálkozom. Vidéken nőttem, így tudom: faluhelyen bizony még ma is magaszabta kötelessége mindenkinek, hogy rendberakja háza környékét. Nem jöhet úgy a vasárnap, nem érkezhet idegen, hogy a házak előtt, az udvarokon eldobált, odahagyott szemetet találjon és kapjon fel a szél. A falu nevét jelző tábla után hatalmas park. Az egykori Gencsy kastély előtt évszázados fák hirdetik a múltat. Kisléta egykori földbirtokosa kedvenc időtöltésére, az agarász- és lóversenyre nem csak pénzt, de időt is jócskán áldozott. Külföldre is gyakran kiruccant, ha úgy hozta a kedve. Gencsy grófra persze csak a régi öregek emlékeznek, néha. A falu másik híres lakójára, dr. Jósa István orvosra azonban annál gyakrabban gondol a falu apraja-nagyja. A főtéren álló általános iskola az egykori megyei főorvosról kapott nevet néhány évvel ezelőtt, lakóházán emléktábla hirdeti nevét. Dr. Jósa István Kislétáról irányította a megye egészségügyét, s itt írta azt a könyvecskét^ is, amelyben a bábaképzés fontosságáról, gyakorlati tudnivalóiról tudósította a szakmabelieket. „Kívánnám, hogy minden helységben ... oly személyeket választanának ezen tetemes bábái hivatalra, kikben az előszámlálandó tulajdonságok felta- lálta,tnának...” S hogy milyen bábaasszonyokra volt szükség az 1823-bán írott könyvecske szerint? Fiatalokra, olvasni tudókra, hiszen a „vénasszonyok a tanulásra buták ... akaratosok, megrögzött balítéletűek, erőtlenek, a sok terhes fáradsággal járó munkát nem győznék, a szolgálatból kidőlnek.” O Ha bába nem is, körzeti orvos, ápolónő és védőnő természetesen található a faluban, ahol az apró gyermekek az óvodában, az idősek meg az öregek klubjában töltik az időt, miközben a munkabírók javában dolgoznak. Az itt élők és kívülállók szerint is dolgos nép a létai. A két legfőbb kenyéradó az immár három falut összefogó Rákóczi termelőszövetkezet és a zömmel nőket foglalkoztató egészségügyi gyermekotthon. A másik gazdaság, a munka utáni mellékfoglalkozás, a háztájizás ma már itt is általánossá vált. Talán nincs is olyan család, ahová csak egyfelől jönne a fizetés. Legtöbben a dohánnyal bajlódnak. Több kistermelőnek saját szárítóberendezése van, amelyben a mások termését is beszárítja. A jómódról elsősorban a porták, az újjon- nan épült házak tanúskodnak. Színes televízió is egyre több szobában, személyautó mind több kapuban található. A többszintes, lépcsős házak némelyike alól szinte már csak a képzeletbeli kacsaláb hiányzik. O Nappal szinte kihalt a falu. Aki teheti, munkáját végzi. A termelőszövetkezet évek óta tisztességes kenyeret ad tagjainak. Az egykori feljegyzés szerint „o birtokosságok irányítását a gazda- tdnács végezte, a szőlőskertben pedig három fő kertgazda volt, de ezek fizetést nem kaptak”. A mai gazdaság irányítása másfajta feladatot szab. A szövetkezet vezetésében egyre inkább a felső fokú végzettségű, magas szak- képzettségű, diplomás emberek száína növekszik. A feldarabolt határrészek, birto-, v l t >J V ■ >.' V -1 kok helyett most hatalmas táblákat szántanak egybe a Rába Steigerek. A falu főtere akár egy tömeggyűlésnek is elegendő helyet adna. .Orvosi rendelő, könyvtár, kissé távolabb meg a templom öleli körül. Mindezek közül leginkább az iskola hívja fel magára a figyelmet. Nemcsak az előtte lévő kis parkban kiállított harckocsi és tűzoltóautó miatt. Sokkal inkább azért, mert a csendes délutáni órában mindössze innen hallik zsivaj. A pulyasereg hazafelé igyekszik. A divatos dzsekik, márkás farmernadrágok bármelyik városban is megfelelnének. Míg nézem őket, arra gondolok: vajon hányán lesznek közülük a falu majdani vezetői, szakemberei, orvosai? — A 248 általános iskolás-* ból 29 nyolcadikos végez az idén — mondja Császár Zoltán, az iskola igazgatója, a falu elöljárója. Sajnos, ezúttal a korábbinál valamivel többen, öten nem tanulnak tovább. Később kiderül: hárman közülük megbuknak, hiszen az előírt követelmény minimumának sem tesznek eleget. Bár bizonyára nem tartanak rá igényt, én elégedett vagyok a létai pedagógusok döntésével. A bukásmentes, iskola érthetetlen mítosza itt végre oszlani kezd. Legyen is ígyí Akinek nem volt elég nyolc év a teljesíthető követelmények elsajátítására, az kapjon lehetőséget a hosz- szabbításra. Persze, csak a kívülálló leket e tárgyban picinykét cinikus. Császár Zoltán nem az: — Ma nagy szükség van arra, hogy a' diákok felkészülten hagyják el az általános iskolát. Ezért is nagy öröm számunkra az a nyolc számítógép, amelynek segítségével minden felsőtagozatos osztályban bevezethettük a számítógépes szakkört. Idén először látjuk ennek konkrét eredményét. Két diákunk a Nyíregyházán most induló számítógépes .programozó szakra jelefkezétt. Az igazgató reméli: diákjai elmennek, szakmát tanulnak, világot látnak, s majd visszajönnek szülőhelyükre. O Szerencsére ma még alig fogy a falu. Hogy is fogyna, mikor mostanában egyre több a lakodalom. Méghozzá nem is akármilyen! A nagy nap előtt hetekig tart a készülődés, szerveződik a csigacsináló, ahová a liszttől kezdve a margarinig mindent elvisznek a meghívott- vendégek. Az éjféli menyasz- szonytánc után ma már kétszázezer körül mutat a kasz- sza. Hogy mire költi ezt a kisebb vagyont az ifjú pár? Telket vesznek, s házépítésbe Jcezdenek belőle. Kislétán aki dolgozik, nem kerüli a munkát, tisztességesen megélhet. Hajtják magukat az emberek, dolgoznak reggeltől estig. — Terített asztalunk van, ruhánk van, csak a szeretet halt ki az emberek szívéből — mondja erről a 70 éves Dudics Mari néni, aki talán legjobban ismeri a falu életét. Hogy is ne ismerné, hiszen évtizedek óta „fontos hivatalokat” tölt be. Takarított már az iskolában, a tanácson, a gyermek- otthonban, hosszú évek óta pedig ő a harangozó. Százhu- szonnégy éves, apró kis házának szobájában beszélgetünk. A hófehér falon körbe szentképek, apró kézimunkák. A magasra stócolt ágyba két dunyha, négy párna bevetve. A kredencen porceláncsészék és metszett poharak várják a vendéget. Az ágy tetején patyolatfehér terítő, szélein finom csipkével. — Oltárterítő — magyaráz Mari néni, aki nem csak a harangszóért, hanem a görög templom tisztaságáért is felelős. örül kíváncsiságomnak, ezért sorra szedi elő a szebbnél szebb, ropogósra keményített térítőkét, papi ingeket. Ez még a Rojkovics Pál esperes úré volt — terít ki egy szépen munkált, vastag csipkés miseinget Mari néni. Ahogy elnézem, szép szál ember lehetett az egykori esperes, mert öreg kezeivel alig éri át a hatalmas inget. A kredenc fiókjából megsárgult füzetlapokat tesz elém. — Az életrajzom. Megjárta már a tévét is — teszi hozzá röviden. — Tudja, lakik a faluban egy asszony, akinek ott dolgozik a rokona. Felvitte ezeket Pestre, azzal biztatott, sok pénzt kapok majd érte. Hát nem így lett — mondja nevetve. Azt mondták, ha kiveszem belőle az Istent, Jézust, meg Máriát, akkor lehet róla szó. Néhány sor után megértem a szerkesztőt. Molnár Fe- rencné, született Dudics Mária életrajza templomhoz szokott, egyházi stílusban íródott. így aztán aki ismeri, egy percig sem csodálkozik azon, hogy ilyen feltételeknek ő sosem tenne eleget. Letett-hát a „nagy pénzről”, az országos hírnévről. — Valamikor tizennégyen laktunk ebben a pici házban — emlékezik mosolyogva. — Tiszteltük a szüleinket, azok is szerettek, tiszteltek bennünket. Más idők voltak azok. Fiatalok, öregek ösz- szetartottak, az utcában is mindenki törődött a másikkal. Fiúk, lányok együtt szórakoztunk, hancúroztunk munka után. Vasárnap meg? Kimentünk a rétre, bejártuk a határt. Mire a csürhe, a csorda hazajött, nekünk is itthon kellett lenni. Most meg? Dolgozni most is dolgoznak az emberek, de mit érnek vele? Itt vannak ezek a hatalmas házak, csak tudnám, minek építik ezeket ekkorára ... Templomba menet a Keringő előtt megyek el minden este. Na, látok eleget. Valamikor három részeges ember volt a faluban, — hajol közelebb, és sorolja a neveket. Most meg? Van akit elvittek az elvonóra is. Na, de ez nem csak Létán van így — nyugtatja szinte önmagát. Hallom, másutt is ilyen a helyzet — int szemével az asztalon heverő apró AIWA zsebrádió felé. — A múltkor a Napköziben? Vagy Napközben? Na abban a műsorban is azt mondták, sok máma az iszákos ember Magyarországon. Dudics Mari néni 49 éve él özvegyen, de mint mondja, soha nem unatkozott. Mindig volt dolga, munkáért soha nem ment a szomszédba. Egyetlen fiát kőművesnek taníttatta, s ma sem felejti, hogy csudálkozott ezen annak idején a falu. Az apró szoba asztalán a legfrissebb Kelet-Magyaror- szág. — Régebben a Szabad Földet járattam, hat éve meg ezt. Mindennap végigolvasom. A halálesetnél kezdem, utána a balesetek jönnek.— Érdekel, mi történik körülöttem — mondja. Elmentem a falugyűlésre is. Hozzá ugyan nem szóltam, mert amiről beszélni akartam, elmondták előttem. Tudja, kedves Létán mindenki szereti a rendet. Csak az a baj, hogy a szemetet meg ide, a falu szélére hordják, itt égetik el. Későre jár, egyre több kapu csapódik. Jönnek haza a munkából, kezdődik a második műszak. Az asszonyok vacsorát készítenek, a férfiak a ház körüli teendőkhöz látnak. Dolgozni kell, hiszen újabb bútort, ruhát, emeletes házat szeretnének. Kell ez is, csak közben nehogy igazolódjon Mari néni szava, s végképp kihaljon lelkűkből a szeretet. Kovács Éva Barangolás Létai szintek HM 1988. március 5. 0
