Kelet-Magyarország, 1988. március (45. évfolyam, 51-77. szám)

1988-03-19 / 67. szám

Nyíregyháza közös irodalmi és zenei múltjáról

„Az emberiség boldogabb

lesz, ha megtanul a zenével méltóképpen élni”.

(Kodály Zoltán)

Amikor a Magyar Kodály Társaság legutóbbi nyíregyházi közgyűlésén Szó-, kolay Sándor zeneszerző, a Kodály Társaság elnöke azt mondta, hogy igen hasznos dolognak tartja a helyi társaságok, vagyis a Kodály Társaság és a Bessenyei Társaság együttműködését, talán nem is gondolta, hogy városunkban ez a két művészeti ág: az irodalom és a zene szinte együtt és egy időben honosodott meg.

A Bessenyei Kör történetéből ismeretes, hogy az 1898-ban elfogadott első alapszabály egyik pontja — az irodalmi és közművelődési célok mellett és azokkal együtt — már egy „államilag engedélyezett zeneiskola fenntartását” is megfogalmazza. S az irodalmi szakosztállyal egy időben kezdi meg munkáját a „zenészeti és színészeti” szakosztály is, Ferlicska Kálmán elnökletével. Ennek a szakosztálynak volt tagja a társaság akkori elnöke: Feilitzsch Berthold és a ma is jól ismert Jósa András.

Az irodalmi és zenei élet születése Nyíregyházán tehát a századforduló idejére tehető, s e két művészeti ág — önmagát és egymást fejlesztve — egyben a város szellemi arculatának kialakítását is végezte. Azt látjuk ugyanis, hogy amikor 1899-ben az egyik — a Bessenyei Kör által rendezett — esten pl. az Ábrányi Emil, a neves költő verseiből olvasott fel, a felesége ugyanakkor operaszólókat adott elő. Egy másik rendezvényen pedig Békéi Jó- zsa hegedűművésznő szerepelt, s mellette Leffler Sámuel az irodalomról tartott előadást. Nyilvánvaló az együttélés.

S az első nagy Bessenyei- emlékünnepséggel egyidő- ben 1900-ban pedig finn zenei estet rendeztek és Beöthy Zsolt irodalomtörténész tartott előadást a finn zenéről. Egy hónap múlva pedig a modern irodalom és modern zene címmel hangzott el előadás. Amikor 1901-ben Vörösmartyra emlékezett a kör, az ünnepségen a nyíregyházi dalegylet is fellépett, megzenésített Vörösmarty-verseket adott elő. És még iigyanebben az évben Bíbor Olga és hindi Marcella szerepeltek a kör rendezvényein, s a kör vezetősége ekkor határozta el egy Blüthner zongora megvételét.

Szinte évről-évre, rendez- vényről-rendezvényre fel lehetne sorolni az irodalom és a zene együttélését, ám ez hosszú leltárt eredményezne. Ennek bemutatására egy irodalmi hírlevél nem vállalkozhat. Ám néhány kimagaslóan fontos eseményt — egyfajta reprezentatív feltárásként — szükségesnek tartjuk elmondani :

Az Osztrák—Magyar Monarchia idején, amikor a

— remélhetőleg a mai városlakók által már ismert

— Popini Albert volt a kör

főtitkára, az alábbi énekesek, zenekarok és szólisták jártak Nyíregyházán: a

brüsszeli vonósnégyes, Doh- nányi Ernő, a budapesti filharmonikusok, Vasquez

Molina, Márkus Emília, Bu- rián Károly, Hubay Jenő, Jan Kubelik világhírű hegedűművész, stb. És amikor Popini Albertet túlzottan magas igényességgel vádolták, ő Bessenyei szellemiségére hivatkozva a műsorválasztásban továbbra is kitartott a művészi színvonal és az európai nyitottság elve mellett.

A 20-as években is tovább tartott az irodalom és a zene társaságon belüli együttélése.

Amikor az irodalmárok nemzeti múltunk nagyjaira emlékeztek, vagy az anar- csi születésű Czóbel Minkét és a nagykállói Löriczg Györgyöt, majd a Petőfi Társaság tagjait, Vajthó Lászlót és Móricz Zsigmon- dot látták vendégül, addig a zenei szakosztály vezetőt Beethoven-estet rendeztek, meghívták a neves Albertina Ferrari hegedűművésznőt, s 1926-ban pedig maga Kodály Zoltán vendégszerepeit a Korona nagytermében Basilidesz Máriával. Itt Kodály — a helyi hírlap tudósítója szerint — „valóságos szentbeszedet mondott nemzeti muzsikánk múltjáról, jelenéről és jövőjéről." Ennek az eseménynek a márványba vésett emlékét láthatják a mai városlakók is a Korona épületén. De ebben az évtizedben járt Nyíregyházán — ugyancsak a Bessenyei Kör meghívására — Jean- ne-Marie Darré francia zongoraművésznő, Helge Lindler, a finn csodaénekesnő, aki 26 taktust tudott kiénekelni egy lélegzetre, valamint a Doni Kozák Kórus és a drezdai vonósnégyes is.

1930-ban pedig megalakult a Bessenyei Kör zenekara Kovách Árpád karnagy vezetésével.

A 30-as években — amikor az irodalmárok Bessenyei Almanachot és Bessenyei műveket jelentettek meg, megindították a Szabolcsi Szemlét és vendégül látták — többek között — az erdélyi írókat, Zilahy Lajost és a Kisfaludy Társaság néhány tagját, ugyanakkor a zenei szakosztály egy tíz hangversenyből álló sorozatra csaknem 100 bérletet adott el abban az időben, amikor pl. Báthy Anna fellépése 500 pengőbe került. De a sorozatban szerepelt Bartók Béla is, aki Zathureczky Edével adott hangversenyt Nyíregyházán. Fellépését szintén emléktábla jelzi.

És az évtized végére megvalósult a már nagyon régen kitűzött cél: létrejött a Bessenyei Kör Államilag Engedélyezett Zeneiskolája Vikár Sándor vezetésével. Az akkori társaság vezetői nyilván hittek abban, amit Kodály Zoltán így fogalmazott meg: ,-,Az emberiség

boldogabb lesz, ha megtanul a zenével méltóképpen élni. S aki csak valamit tesz ez irányban, már nem élt hiába.”

Amikor 1988. március 5- én egy bensőséges hangulatú, igényes zenei műsorral gazdagított közgyűlésen a mai Bessenyei Társaság tagjai nevében üdvözöltük a Kodály Társaság megyei csoportját, tettük ezt annak a közös múltnak a tudatában, amelyről az előbbiekben röviden szóltam.

Bánszki István

MHBBÜBI

Balta Tamaránál akinek az álma olykor ezer kilométereket repül és hol magyarul, hol pedig orosz nyelven álmodik.

Bállá Tamarát a nyíregyházi tanárképző főiskola orosz tanszékének a docensét az otthonában látogattuk meg. Hiszen a lakás sok mindent elárul a tulajdonosáról. Nem csupán az anyagi helyzetéről árulkodik, hanem ízléséről, értékítéletről és magáról az emberről is sok mindent elmond. A nyíregyházi kertvárosban lévő házon több tulajdonos osztozik, ám mindegyik lakás kényelmes, tág, emberléptékű. A tágas, nagy hallban két szamovár, egy teatartó (kiderül: azerbajdzsáni), s több festmény. ízlésesen berendezett, példás rendben tartott lakás. A képeket a házigazda, Bulla Tibor festette, aki egyébként hivatásos katonatiszt. Az egyik festményen a háziasszony örmény fejkendőben van megörökítve. A tárgyak akaratlanul is elárulják a ház egyik lakójának külföldi származását.

Bállá Tamara a távoli Bakuban született, a szovjetunióbeli Azerbajdzsán fővárosában. Itt is nevelkedett, számára kicsi kora óta természetes volt a bábeli nyelvi kavarodás, hiszen édesapja örmény, édesanyja orosz, de ezenkívül a családban vannak grúzok, azerbajdzsánok is. Előkerül a fényképalbum, az egyik képen az örmény nagymama, s ugyanaz a kendő, amelyet a férj lefestet. Bállá Tamara, akinek a lánykori neve Tamara Szamszonovna Sahfoagova, orosz iskolában tanult, otthon a családban is oroszul beszélt. Ám személyi igazolványába az örmény származást jegyezték be.

örmény származására büszke. Nevetve meséli, hogy mikor a megyében tartózkodott Rapcsányi László, a Magyar Rádió munkatársa, felkereste, térdre borult előtte, hogy „asszonyom éppen most írtam Örményországról egy könyvet és hadd fejezzem ki ily módon csodálatomat egy olyan nép lánya iránt, amelyik ilyen ősi és gazdag kultúrával rendelkezik”. Az örményekről beszélgetünk. A társalgás során szorgalmas, dolgos nép jelenik meg előttünk, amelyik sok nagy embert adott a világnak.

A hazánkban _ élő örményekről váltunk szót, mikor és hogyan kerültek ide. Ám Bállá Tamara Magyarországra jövetelének más az oka, hisz ő a férjét követte. A férjhezmenetel nem túl kalandos, noha édesanyja — érthetően — féltette a lányát a messzi idegen országtól, amelyet nem ismert. Ám a történetben még nem járunk itt, mert ezt még megelőzték a tanulmányok. A jo nyelvérzékű diák a pedagógiai főiskolára iratkozott be Bakuban, majd mivel kitűnő tanuló volt, a harmad-negyed évre átirányították Moszkvába. De ott nem kapott kollégiumot, ezért egy Moszkva közelében lévő város iskolájában fejezte be tanulmányait. (Valószínűleg ott tanulhatta meg, mit is jelent távol az otthontól élni, hiszen akkoriban a Baku és Moszkva közötti távolság vonaton majdnem háromnapi utazást jelentett.)

Bállá Tibor magyar diákként Moszkvában tanult a Plehanov népgazdasági főiskolán. Közös magyar ismerős hozta őket össze és az együttjárásból szerelem született. Az első esküvőt 1957-ben Moszkvában tartották. Azért az elsőt, mert ez diákesküvő volt, menyasszonyi ruha és karikagyűrű nélkül. Ám hamarosan Bakuban családi körben is megtartották az igazit, annak rendje és módja szerint, s ekkor már — a papa rábeszélésére — a mama is beletörődött a lánya magaválasztotta sorsába. 1959- ben költöztek Magyarországra. Előkerül a lánykori kép, több az ifjúasszony-kor- ból, s megérthetjük a magyar fiú akadályokat elsöprő vonzalmát. Nagy, fekete szemek, igazi keleti szépség néz vissza ránk a képekről.

— Amíg a férjemet meg nem ismertem, semmit sem tudtam Magyarországról. Fényképeket, albumokat mutoF.skii vő után...

A dolgozószobában

Szükebb családban: a férj és a két unoka mellett

gattak nekem és nagyon szép országnak írták le. Be kell vallanom, csalódtam, amikor Nyíregyházára költöztem, hiszen Baku és Moszkva után kis falunak tűnt. Ráadásul Baku hegyekkel és tengerrel körülölelt ország. Nehéz volt eleinte. A magyar ízeket is meg kellett - szokni.

— Érdekes, mostanában ismét sokat álmodom Bakuról, a gyermekkor színhelyéről. Nagyon sok álmom az otthoni iskolában pereg le előttem, ahol nem tudok felelni. Pedig mindig jó tanuló voltam. Ha otthonról álmodom, oroszul beszélek álmomban, ha Magyar- országról, a fiaimról, az unokáimról, a munkahelyemről, akkor magyarul

A magyar család természetesen szeretettel' fogadta a messzi távolból érkezett új családtagot, s munkahelyén, a Kölcsey gimnáziumban is rendesek voltak a kollégák. A házasságból két fiú született, János és Mihály. Számukra is természetes a többnyelvűség. Anyanyelvi fokon sajátították el az orosz nyelvet, ami aztán pályájukon jól kamatozik. A nagyobbik fiú külföldön dolgozik, a kisebbik itthon orosztanár. A Balla-családnál néha aztán szintén bábeli nyelvzavar van, főleg olyankor, amikor Bakuból meg Grúziából jönnek látogatók. —

1966 óta tanít a nyíregyházi tanárképző főiskolán, természetesen orosz nyelvet. A Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen doktorált, majd docens lett, A munkájáról szívesen beszél.

— Inkább irodalmár vagyok, mint nyelvész. A szovjet irodalmat tanítom, kutatási területem is az orosz-szovjet irodalomhoz kapcsolódik. Doktori disz- szertációm témája Lenin ábrázolása a .- szovjet irodalomban. Foglalkozom Va- lentyin Katajev késői prózájával is, va- lamint az orosz klasszikus irodalom j hagyományaival a szovjet irodalomban.;

Turgenvevről, Puskinról, Csehovról, Dosztojevszkijről írt többek között tanulmányokat, amelyek különböző folyóiratokban külföldön is megjelennek. Rendszeresen meghívást kap az orosztanárok nemzetközi kongresszusára, s tartott már előadást Varsóban, Prágá- ? ban, Berlinben és Budapesten. Hivatásának tekinti, hogy tanár. A nevelési módszeréről így vall:

— Nagyon szeretem a szakmámat. 1 Nem tudnám elképzelni enélkül az éle- “ temet. Mint tanár igyekeztem türelmes í lenni, nem arra voltam kíváncsi, hogy | mit nem tud a diák, hanem arra, mi az j amit tud. Úgy gondolom, a diákjaim is szeretnek. Ám egyszer meglepődtem, .’ amikor egy diákösszejövetelen tréfásan ) kaktuszvirághoz hasonlítottak. Először azt hittem, ez rosszat jelent. Ám meg- j nyugtattak, hogy a kaktusznak szép vi- ! rága van. Csakhogy ritkábban nyílik — i tűnődik el.

A máról beszélgetünk, arról, hogyan éli meg egy külföldön élő szovjet állampolgár a glasznosztyot. Aztán a napokban lezajlott örmény—azerbajdzsáni konfliktust említjük meg.

— Látja, a nyíltság tekintetében még ; mindig van tennivaló, késve és hiányosan érkeznek meg a hírek a Szovjetunióból.

Arról elmélkedünk, hogy a szovjet irodalomra milyen hatással van a megújulás. Épp a beszélgetés előestéjén j nézte meg egy házi vetítésen' a Doktor j Zsivágót.

— Felkavart engem is, de nem igazán : orosz film — mondja.

Nézegetjük a házi könyvtárt, több könyvespolcot is betölt. Mindig megkapja a legfrissebb orosz nyelvkönyveket, irodalmi folyóiratokat, így lépést tud tartani a jelenkori, legfrissebb irányzatokkal is. Majd ismét fényképeket nézegetünk, a legtöbben a két unoka látható, Ágnes 5, Dani 2 éves. Az ő számukra az orosz nyelv egyelőre idegen marad. A nagymama bánata, hogy külföldön vannak szüleikkel, ezért ritkán látja őket. — Pedig itt lenne a tágas lakás — mutat körbe.

A vendéget illik megkínálni valamivel. A tea magyarosan készül, a szamovár már nem kerül le a polcról, az utóbbi években inkább csak dísz.

Lakatos József: Formák és ritmusok

Bodnár István

1988 március 19.

UU HÉTVÉGI MELLÉKLET *

r '

Irodalmijiírlevél