Kelet-Magyarország, 1988. március (45. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-19 / 67. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1988. március 19. VALÓSÁGUNK KÖZELKÉPBEN — Higgye el, ezekből a gyerekekből minden lehetne, ha a felnőttek nem rontanák eLőket. De úgy hatodikban -hetedikben, pláne nyolcadikban kezd saánba- szökkenni a felnőttek által elszórt gyom — hogy ilyen költői legyek... Jön ugye a kamaszkor, amikor már számít, kán milyen cucc van, mik a szülei, van-e videó, milyen kocsijuk van ... Aztán a pályaválasztás. Kisfiam, majd Feri bácsi elintézi, ne ide menj, hanem oda, ott nem kell annyát dolgozni, eszedbe ne jusson a gimnázium, orvosira úgyse vesznek fel, csóró tanár akarsz lenni?! Addigra persze már a gyereknek is kezd felnyílni a szeme, hogy lehet az életben érvényesülné. Nehogy azt gondolja, bántom a szülőket. Ök csak alkalmazkodnak a közeghez, amelyben élnek. Teljesen ésszerűen gondolkodnak. Nyilván minden szülő azt akarja, hogy boldoguljon a gyermeke. S ha a világban így lehet boldogulni, akkor a világban van a hiba. Velünk, az iskolával szemben még nagyon is türelmesek a szülők. Ha belegondolok, hányszor véd tűk körömszakad táig a mundér becsületét, a presztízsünket, mennyi hülyeséget csináltunk! Még akkor is, ha sokszor nem rajtunk múlott... A szülők eleinte szóltak, vitatkoztak, javaslataik voltak, észrevételeik. És tudja, mit veszek észre? Hogy már nemigen szólnak ... Valahogy beletörődtek, vagy látják, hogy úgyis fölösleges? De, és ezt hangsúlyozom, az iskolában is úgy van, mint az életben: ha fontos, értelmes, teljesíthető feladathoz kérjük a segítségüket, akkor sose kérünk hiába. Jó szó, törődés, tisztesség, értelmes munka — ez hiányzik nagyon az embereknek. Sajnos, az iskolában is csak agyonhajszoljük magunkat, a gyereket, aki szorong az örökös teljesítménykényszer miatt — és az eredmény messze náncs arányban az erőfeszítéssel. • Mindezt több évtizedes tapasztalat birtokéban mondja az a pedagógus, aki egyébként szerelmese hivatásának, és — saját fogalmazása szerint — mindig érte haragszik, sosem ellelne. Bizonyára gyorsan közös nevezőre jutna az ifjú kolléganővel, ha ismerné. — Én csak szeptemberben kezdtem tanítani nem nagyon tudok olyasmit mondani, ami újságba való lenne. Egyelőre borzasztóan örülök neki, hogy sikerült megtalálni a hangot a gyerekeikkel. A múltkor például az úttörőről kérdezem őket. Vonogatják a vállu- kat, mondják, annyi van, hogy év elején megválasztják áz őrsvezetőt, a nótafát, meg amit kell, aztán valamikor egy éneklő raj verseny, és kész... A legröhe- jesebb az, mondja egy kislány, amikor ezek után az évzárón a jótanulók megkapják a jutalomkönyvet a kiváló \úttörőmunkáért.. . Tessék elképzelni, Kati néni, folytatja a gyerek, tavaly még Kriszti is kapott, pedig /óla mindenki tudja, templomba jár a nagymamájával. még áldozik is . . . A gyerekek különben csak kuncognak az egészen, nem nagyon törődnek vele, azt mondják, á szüleik szerint a felnőttek kitüntetése is így megy valahogy. Mit szól hozzá?! Az biztos, ha én kapok egy osztályt, megpróbálom másképp csinálni. — Nézem a múltkor a televíziót — mondja Klári, a tanítónő, miközben előveszi és kinyitja a kézitáskáját. — Általában kimennek a fejemből a számok, de ezt most félírtam magamnak... Na, itt van. Szóval hallom a tévében, hogy nálunk a felnőttek negyven százaléka nem olvas könyvet, a gyerekek egyharmada úgy kerül ki az iskolából, hogy nem tud tisztességesen olvasni. Ami szintén megdöbbentő: az iskolások negyven százalékának csak tankönyv fordul meg a kezében .. . De megmondom őszintén, én ezen nem is nagyon csodálkozom. A társadalomnak, persze úgy a legkényelmesebb, ha az iskola nyakába varrja az egészet, pedig szerintem a családban van a hiba! Ha foglalkoznának otthon a gyerekkel, nem itt tartanánk ... — Maga most, ne vegye rossz néven, éppen olyan igazságtalan a családdal, mint sok esetben a család az iskolával. A szülők többsége egyáltalán nem a saját hibájából tölt sokkal kevesebb időt a gyerekével, mint amennyit szeretne, s amennyit kellene. Másrészt mégiscsak az iskolának kellene megtanítani a gye-reket írni, olvasni, összeadni, kivonni, osztani, szorozni. — Azért csak bánt, hogy folyton azt hallom, így az iskola, meg úgy az iskola. Majdnem tíz éve vagyok a pályán, de az én gyerekeim egy-fcét kivételtől eltekintve, karácsonyra megtanultak rendesen olvasni. Aztán vérzik a szívem, amikor később szép lassan leszoknak róla. Egyik teszt a másik után, elég ha egy ik- szet tud tenni... Otthon nincs idő beszélgetni, bambidnak a tévé előtt, forgatják a Kockást, meg mit tudom én, mit, elég, ha csak a kép alatti egy-két sort ki- silabizálják... A szülő nyilván nem bánja, mert legalább nyugton van a gyerek. Aztán az a sok szétesett, vagy formálisan együttlévő, de egymást elviselni is alig képes család ... Amikor összetalálkozom a régi ismerősökkel, szinte félek megkérdezni, hogy van a család, mert sose tudni, közben ki vált el, vagy a régi osztálytársnőmnek kije az a férfi, akit bemutat ... Mindez persze a gyerekeken keresztül beszűrődik az iskolába is. Miközben a boldog családról beszélgetünk az órán, a szünetben Edit anyuról, meg Péter apuiról mesélnek a gyerekek. Különben én is el- váttam. . . De ez már egy másik történet, aminek semmi köze az iskolához. hét a gyerek. F. testnevelés szakos, hol edzés van, hol verseny — csak itt-ott látja a családja. — Tudja — mondja némi rezignációval a hangjában F-né, amíg kikísér —, csak akikor nyelek egyet, amikor a gyerekek hozzák a kereseti igazolást a napközihez, és 3200 forintos átlagkeresetet mutatnak ki annak a szülőnek, aki úgy akarta hozzám korrepetálásra járatni a gyerekét, hogy „a merthogy nem vagyok megfizetve. Ezt egyszerűen nem lehet megtenni a gyerekekkel. A beszélgetés végén F-né által megpendített téma kényes-kínos; becsülöm a tanárnő őszinteségét, nem forszírozom tovább a dolgot. Azonban, érdekes módon, még egyszer előkerül a pedagógus általános tájékozottságának ügye. Az mondják majd, helyben vagyunk, már megint siránkoznak a pedagógusok. Hát én csak a tényeket mondom. Nálunk egy tízéves gyakorlattal rendelkező tanár nettó keresete nem éri el az ötezer forintot. És nem mindenkinek jut túlóra! De akinek jut is, az se több párszáz forintnál. Vagy itt van egy másik kartársnő. Harminc év után hat és fél ezer forintot vihet haza. Ezekután bizonyára csodálrí h • uoncEi Mária: Iskolakerülgető H. Németh Katalin grafikája Próbálnék kilépni a család— iskola körből, de F-né nem enged. — Most kezdtük a pályát, vesztemre a férjem is pedagógus ... Ne értsen félre, ezt csak arra mondom, hogy ha két fiaital pedagógus összeházasodik, akkor jó lesz ha minél hamarabb rászokjak a zsíros kenyérre, szalonnára, és szellemi étvágyukat is tanácsos lesz a könyvtárban csillapítani. Mert amíg tetőt szereznek a fejük fölé, meg «berendezkednek ... Főiskolás korunkban mi is három gyereket terveztünk, de a sógornőm szerint az is bugy- gyant, aki ma három gyereket vállal... Lehet, hogy neki van igaza. A kislányunk már megszületett, most kezdjük tapasztalni, miibe kerül felnevelni egy gyereket. Rémisztő, milyen árak vannak, és a kettőnk fizetése bruttósítva se éri el a tízezer forintot. Nem is tudom mi lenne, ha nem lakhatnánk anyósoméknál, amíg valami lakást nem tudunk szerezni. F-né nemrég ment vissza gyedről, azt mondja, minden fillér számít, és — ez megint csak szerencse — a nagymamáékkal otthon lepénz nem téma, mondjon a tanár néni egy összeget.. Ilyenkor arra gondolok, én vajon mit tudok majd adni a gyerekemnek? Az idealizmusra hajlamos újságíró erre azt mondja, anyagiakban bizonyára nem sokat, de egyebekben annál többet: a műveltség alapjait, á művelődés igényét, azt az értékrendet, amelyben nem a pénz, illetve a pénzen megvehető dolgok a legfontosabbak, tehát rosszabb időkben is képes tartást adni az embernek... De a tanárnő ennél szkep- tíkusaibb. — Hát éppen ez az! Hogy talán ebből sem tudok majd annyit adni. amennyit kellene! Van párszáz könyvünk, de újakra alig telik, ezenkívül pedig szinte csak a tévé, néhány újság marad. Színházban egyszer voltunk az idén, moziban egyszer sem. Most még a főiskolai évekből élünk, de ezt a tartalékot lassan fel is éljük. Egyre gyakrabban szégyenkezem magamban, hogy te úristen, ezt se olvastam, azt se láttam, amarról se hallottam .. . Muszáj lesz összekapni magam, mert így mégse lehet a gyerekek elé állni, az önbecsüléseimről nem is beszélve. Intő példa előttem némely kolLégám... Olyan nem létezhet, hogy teljesen feladjam az igényeimet, és direkt rosszul tanítsak, kozik, hogy nálunk minden pedagógusnak van lakása. Van — a szüleik jóvoltából, mert az a generáció, különösen ha ők maguk nem pedagógusok, még tudja segíteni a gyerekét. Különben má is azok a házaspárok élnek jobban, ahol legalább a férj nem pedagógus... •— Aminek egyébként az az előnye is meglehetne, hogy az iskola tantestülete több szállal kötődik a község értelmiségének más csoportjaihoz. — Látja, mégsem mondhatom, hogy így van. Az iskola ma is elég elszigetelt világ, el vagyunk foglalva a magunk gondjával. Ez is oka lehet némelyek beszűkülésének — a kitekintés, a nyitottság, a vélemény- csere, az egészséges szellemi pezsgés, szóval a valódi értelmiségi életforma hiánya. Csak úgy, vagyunk magunknak. egyik iskola igazgatója hozza szóba. — Restellkedve mondom, de sajnos egyre több a fásult, közönyös, önmagával, következésképpen a gyerekekkel szemben is igénytelen pedagógus. Esetenként az erkölcsi tartással, sőt, még a viselkedéskultúrával is baj van. — De vajon jogunk van- e számon kérni mindezt a pedagóguson, aki ugyanabban a morálisan elbizonytalanodó, a jelen miatt szorongó, a jövő miatt aggódó közegben él, mint bárki más? — Lehet, hogy naivnak tart, de az én nézetem szerint a pedagógus ugyan nyilván nem lehet Grál-lo- vag, de a nagy átlagnál azért különbnek kellene lennie. Közhely, dehát így van: a pedagógus egyénisége, személyisége, példája hitelesíti, rosszabb esetben hitelteleníti azt, amire tanítja a gyereket. Ámbár, magam is belátom, manapság az élet erélyesebb tanítómester, mint az iskola, ami csak azért baj, mert nem ugyanarra tanítanak ... Amit az iskola építget, újra és újra kikezdi a gyerekek mindennapi tapasztalata. De visszakanyarodva a pedagógusokhoz. Természetesen több oka vau anniak, ha beszűkül az ember. Egyrészt itt vannak ugye az ismeretes anyagi gondok. Erre sokan azt — Azért ne felejtse el, egy szakmunkásképzőbe sokkal jobban benyomul az élet, mint egy általános iskolába vagy egy gimnáziumba. A mi srácainkat, mire megkapják a bizonyítványt, már nemigen lehet hintába ültetni, kapják a leckét nap mint nap ... — mondja félig tréfásan, félig komolyan a tanár úr. — Hozzánk nem a legjobb tanulók kerülnek, ami viszont nem jelenti azt, hogy ezek a fiúk ne tudnának, ne akarnának tisztességesen dolgozni, legalábbis a többségük. Itt még jobbra is, meg balra is dőlhet a dolog. De el tudja képzelni, milyen munkás lesz végül abból a szakmunkástanulóból, akit az üzemi gyakorlaton úgy fogad a melós, hogy „ne strapáid magad aininyira öcsú”. Naná, mert akkor ő sem téblábolhat! Volt rá példa, hogy a srácaink kimentek a gyárba dolgozni, és három nap alatt végeztek azzal a munkával, ami melósoknak egy hétig megtartott. Mondanom sem kell, nem sok dicséretet akasztottak le a fiúk az igyekezetükért..-. De mit mondjak magának — nincs a szakmunkának becsülete. Eddig legalábbis nem nagyon volt. És ugye a gyerekek ezt látják az üzemben. Szép lassan kiokosítják őket, hogy tényleg nem érdemes szaggatni az istrángot, mármint a munkahelyen. Nem mondom, most, hogy egyre több a munkanélküli, és azt hallani, először azoktól szabadulnak meg, akiknek se iskolájuk, se szakmájuk, talán mindenki elkezd majd gondolkodni. Eddig az se számított, jelessel végzi-e el valaki a szakmunkásképzőt, vagy épp csak átcsúszik a vizsgán — ezt nem vették figyelembe a bér megállapításánál, amikor munkába állt a fiatal. Most szerencsére ez is változott, épp ideje volt. De mást mondok magának — még ennek is van hátulütője. Az iskola ugye egy fix összeget kap az ösztöndíjra. A gyerekek most elkezdtek tanulni, épp az előbb említettek miatt. Több a jótanuló — de a szétosztható pénz ugyanannyi maradt! Vagyis most kevesebbet tudunk adni azoknak, akik eddág is jól tanultak! És itt vannak az áremelkedések — bezengte az újság, hogy a szakmunkástanulók ösztöndíját is felemelik. Hát erre eddig még nem került sor, csak az ebédért fizetendő összeget emelték fel... — Van fogalma róla, milyen nehéz most történelmet tanítani? — kérdi az ötvenes éveiben járó gimnáziumi tanár. Igazából nem vár választ, nyilván ő is tudja — persze, hogy van. — Nézze, manapság a tanárok a legjobban annak örülnek, ha a gyerekek nem kérdeznek semmit. De történelemórán, pláne negyedikben ez elkerülhetetlen. Nekem állást kell foglalnom például abban, hogy forradalom vagy ellenforradalom volt-e ’56-ban. Véleményemet kérdik Sztálinról és Rákosiról, a mai romániai helyzetről, az egy- és többpártrendszerről, az egykori békekölcsönökről és a mai kötvényekről, a munkanélküliségről — soroljam? Magyarázatot várnak ahhoz, amit a tankönyv a kapitalizmus elmélyülő általános válságáról, az ottani kizsákmányolásról, antagonisztikus osztályellentétekről ír. Hogy is van ez? — kérdik, hiszen sókulk járt már Nyugaton, olvasnak újságot, nézik a tévét, moziba járnak, tehát ilyen sommás megállapításokkal már nem ^ehet meggyőzni őket. Azt a „szöveget” pedig, ami úgy kezdődik, hogy „bezzeg a mi időnkben”, meg „majd megtudnátok, ha . — elengedik a fülük mellett, mint az ünnepi szőnöklatok frázisait. Ök minden elméletet a valóság próbájának vetnek alá. És bár néha a sarokba szorítanak — bevallom magának, én még élvezem is néha ezeket a szópárbajokat. Rákényszerítenek, hogy saját magam is utánanézzek dolgoknak, önmagam számára is újrafogalmazzak éveken át tanított, de át nem gondolt dolgokat. Minden idősebb kollégám. de különben a fiatalok is ismerik azt az érzést, amikor valamit másképpen kell tanítani, mint ahogyan az megtörtént, illetve a történteknek csak épp azt a szeletét mutathatja meg, amelyik megfelel az aktu- álpolitika igényeinek, érdekeinek. Nálunk gyakran nem stimmel a valóság, és az a kép, amit rajzoltunk róla. Olyan lencsén keresztül láttuk, láttattuk a múltunkat, de a jövőnket is, amelyik torzított, mert rosszul volt beállítva. És én most úgy érzem, végre elkezdtük igazgatni azt a lencsét. Ezért mondtam, hogy tulajdonképpen nem . bánom, ha kérdeznek a diákjaim, még ha nem is könnyű felelni. De amíg az embert kérdezik, s amíg lehet őszintén válaszolni — addig érdemes tanítani. Azt szeretném, ha a diákjaim az iskolából kikerülve se felejtenének el kérdezni, vitatkozni, véleményt mondani. KM
