Kelet-Magyarország, 1988. március (45. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-12 / 61. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET Kossuth kedvelt katonája volt Az elfelejtett Lukács Dénes Emlék»i Tiszavasváriban tekinthetők meg Joggal érheti a történetírókat az a vád, hogy a jelentős események ismertetése mellett a szerény emberekről megfeledkeztek. Elmarasztalhatok az 1848 49-es magyar szabadságharcról írók azért is, hogy nem emlékeztek meg érdeme szerint arról a férfiúról, Lukács Dénes ezredesről, kinek a honvédsereg tüzérségét köszönhette. Gábor Áron ágyúöntő mesterről még nóta is született, szervező és irányító főnökének emlékét por lepte be. Lukács Dénes 1816-ban Nagyváradon született törzsökös magyar családból. Szinte gyermek volt még, amikor szülei „katonai növeldébe’’ adták Bécsbe. Tanárai hamarosan felfigyeltek rá és képességei alapján megjósolták, hogy nagy katonai karrier előtt áll. Tanulmányainak Sikeres befejeztével meghívták a bécsi császári és királyi felsőbb tüzériskolába tanárnak, ahol az akkor még főhercegi rangban lévő Ferenc Józsefet is ő oktatta a tüzértudományokra. A tüzérismereteken túl jártas volt annak műszaki, valamint kivitelezési részleteiben. Az 1848-as márciusi eseményeket követően cikkek jelentek meg a sajtóban arról: a nemzetnek égetően szüksége lenne arra, hogy tüzérséggel rendelkezzen. A forradalom kitörésekor ugyanis csak nyersanyagai voltak meg az önálló honvédelemnek, hiányzott viszont a hadviselés legfontosabb eleme, a tüzérség. Lukács őrnagy a hírek hatására otthagyta gondtalan, fényes bécsi életét, felfelé ívelő katonai karrierjét, hazatért Magyarországra, és felajánlotta szolgálatait a hazának. Feladatként a magyar honvédség tüzérségének megszervezését és annak igazgatását kapta. A szervező munkán túl egyik legfőbb érdemét a tüzérségi kézikönyv kidolgozásával jé- lölhetjük meg, mely útmutatóként, kalauzként szolgált kezdő honvédségünk tüzérei számára. Egymás után állította fel az ütegeket, gyártotta hozzá a muníciót. Katonatársai mondták tréfásan róla, hogy: „Semmi sem csodálatosabb, mint az, hogy ennek az embernek még van talpa.” A schwechati ütközetben már 24 ágyúja ontotta az ellenségre gyilkos tüzét, és bár a csata balsikerrel zárult, a magyar tüzérségnek ez volt az első bemutatkozása. Diadalmas csaták emléke nincsen Lukács nevével ösz- szekötve, de a honvédsereg győzelmei az ő munkája 1848-as honvéd nélkül elképzelhetetlenek lettek volna. Egyre több és tökéletesebb ágyút, puskákat, röppentyűt tudott adni harcoló bajtársainak. Kevessy Albert a Vasárnapi Üjság 1867. július 7-i számában írta, hogy szemeivel látta, amint Lukács Dénes a Nagyvárad mellett, Pereze Szt. Mártonban létrehozott ágyúöntödében öntvényt esztergált, melynek felirata ez volt: „Ne bántsd a magyart!” Szórakozás, kikapcsolódásként szeretett elidőzni a 12—14 éves gyutacsgyártó gyerkőcök körében. Figyelte munkaképességüket, beült segíteni körükbe az „ezredes bácsi". Kossuth Lajos kedvelt katonái közé tartozott. Számtalan bizalmi megbízást kapott tőle. A Lukács családnak ma is féltve őrzött emléke az a csiszolt ólomkristály pohár, melyet Kossuth Lajos adott Lukács Dénes ezredesnek. Emlékei, köztük volt katonaládája a Tisza- vasvári Vasvári Pál Múzeumban tekinthetők meg. A család, szájhagyománya szerint ebben a katonaládában menekítették Lukács ezredes Ferenc nevű kisfiának gyermekruhái közé rejtve a magyar koronát és koronázási ékszereket. (?!) A világosi fegyverletétel után ő sem kerülhette el Haynau bíróságát. Az ítélet: golyó általi halál, melyet 1850. február 15-én 16 év várfogságra változtatták át, s ezt Arad, Temesvár, Komárom börtöneiben töltötte. Tevékeny szelleme itt sem pihent. Földgömböket készített, melyeket az iskolaj^ok- tatás céljaira a könyvkereskedések árusítottak. Szabadságát 1860-ban a családja által benyújtott kegyelmi kérvény, és megrendült egészségi állapotára tekintettel, 10 évi rabság után nyerte vissza. Életének hátralévő éveit az akkor még Szabolcs vármegyéhez tartozó (ma Hajdú-Bihar megyei! Nádudvaron, fivérének házában családja körében töltötte. Történelem — élői Nemzeti történelmünknek aligha volt még egy olyan eseménye, amely annyira ki lett volna téve a mindennapi aktuálpolitikának, mint. . . És már itt kezdődik a vita. Szabadságharc vagy önvédelmi háború. Mert kezdettől önvédelmi háborúnak nevezték 1848 és 49 harcait, a részvevők ezzel is bizonyítani kívánták, hogy egy megszerzett jog elleni külső támadás adta kezükbe a fegyvert. Márpedig ez fontos, hiszen nem mindegy az, hogy ki lő először, és hogy ki miért lő. Szabadságharcnak definiálta a radikális szárny, hiszen a tét szerintük a szabadság, mi több, a világszabadság volt. Ez utóbbi vált közhasználatúvá, így lett része a 48-as mitológiának. A vita következő területe így szólt: elbukott vagy leverték? Mert ez sem mindegy. Ha elbukott, akkor az azt bizonyítja, hogy önerejéből képtelen volt fennmaradni, belső erői kevesek voltak. De ha leverték, akkor azért kellett leverni, mert magától sosem bukott volna meg. A harmadik terület, amely mind a mai napig a történészek számára is vitatott: milyen szerepet játszottak a nemzetiségek, a 48—49-es eseményekben. Egy már biztos: az önvédelmi háború mellett polgárháború is volt, melyet a nemzetiségek vezetői, papjai, nacionalista politikusai indítottak, jóllehet a márciusi forradalmat követő, április 11-én királyi okirattal hivatalba lépett magyar kormány biztosította mindazokat a jogokat számukra, amelyek a magyarokéval egyenlő esélyeket adtak románoknak, szerbeknek, horvátok- nak, szlovákoknak. Nem vitatható azonban egy tény: a magyar kormány egy dologban következetesen kemény volt: a magyar államegység elvéből és gyakorlatából nem engedett, és a különböző önállósodási törekvések iránt is csak akkor mutatott érdeklődést, amikor a polgár- háborút leverte, s a győztes szakaszban volt. Így tehát a nemzetiségek szerepét is újraértékelve kell nézni, hiszen ezek következménye, főleg Erdély esetében, mind a mai napig ható tényezők. A magyar politika progresszív voltát e kérdésben a kor minden haladó politikusa méltányolta, Marx is így cikkezett erről. Már ennyi is elég lenne ahhoz, hogy a viták sok mindent összezavarjanak. De folytathatjuk azzal, hogy minden kor — a múlt századtól napjainkig — feltette a kérdést: kik csinálták a forradalmat? Voltak vélemények, amelyek a pesti radikálisok csoportjának tudtak be minden érdemet. A tízek társaságát kiáltják ki cselekvőnek, Petőfi túlértékelt 1848—49-ről — szerepével. A valóság ezzel szer hogy Pest legfeljebb katalizált. ' kezdete visszavezetendő a reforr vei több mint 15 évére. Ez idő az a politikus nemzedék, amel akar, kész volt arra, hogy megszi talmat. Tudták, hogy itt az idő, kell tenni. Reálpolitikusok volt; tában voltak azzal, hogy a túlrai tartás elriasztja a nemességet, tömegbázist. Hogy mennyire 1 lyásuk volt, azt igazolja: az égé: harc alatt nem változott az állar Szemere azt mondta, hogy a. kői republikánus, de az állam nem Aligha véletlen, hogy az ötv ez a reálpolitika nem lehetett i tőfi lett a sztár, a történetírás politika kívánságait, s úgy tűn egész 1848—49 csak és csupán műve és ügye lett volna. Tém radikalizálódott, de az esemény azok kezében futottak össze, a mányosan megszerzett jogok ( kívánták, az áprilisi törvénjmk A radikalizmus túlértékelése he gával, hogy az 1952-ben emelt bor egy prekommunista néptr: lit, hogy Kossuth lett a díj, a hí a rádió, mellette szerepet kapó de teljesen a perifériára szór aki az iskolázott reformerek ke Törvényszerű volt, hogy enn ges ítélkezésnek jött a reakció kossuthi vonal az 56-os eseméi szerepet kapott, így már a hat\ megindult, mintegy szembeáll biakkal, a reformerek, elsősori felmagasztalása. Ekkor, a haU már így hangzott a tétel: í vagy kossuthianus? Széchenyi let a reformtörekvésekbe, a te romittált kossuthi radikalizm rokonszenves, éppen amiatt, változások sorát tartalmazta. I ció törvényének megfelelően nem maradt más, mint a refor hiszen a lassú reformista kép r let a napi kívánalmak sorába, körében is felvetődött ekkorra, volt-e 1848-ra, a forradalomra t harcra? Mert ha ez nincs, r mondták —, akkor magától élj na a lassú reformok után a kiej Petőfi Sándor: 15-ik március, 1848 Magyar történet múzsája. Vésőd soká nyugodott, Vedd föl azt s örök tábládra Vésd föl ezt a nagy napot! Nagyapáink és apáink, Míg egy század elhaladt, Nem tevének annyit, mint mink Huszonnégy óra alatt. Csattogjatok, csattogjatok, Gondolatink szárnyai, Nem vagytok már többé rabok, Szét szabad már szállani. Szálljatok ,szét a hazában, Melyet eddig láncotok Égető karikájában Kínosan sirattatok. Szabad sajtó!. . . már ezentúl Nem féltelek, nemzetem, Szivedben a vér megindul, S éled a félholt tetem. Ott áll majd a krónikákban Neved, pesti ifjúság, A hon a halálórában Benned lelte orvosát. Míg az országgyűlés ott fenn, Mint szokása régóta. Csak beszélt nagy sikertelen: Itt megkondult az óra! Tettre, ifjak, tettre végre, Verjük le a lakatot, Mit sajtónkra, e szentségre. Istentelen kéz rakott. És ha jő a zsoldos ellen, Majd bevárjuk, mit teszen; Inkább szurony a szívekben, Mint bilincs a kezeken! Föld a szabadság nevében, Pestnek elszánt ifjai!... S lelkesülés szent dühében Rohantunk hódítani. És ki állott volna ellen? Ezren és ezren valónk, S minden arcon, minden szemben Rettenetes volt a láng. Egy kiáltás, egy mennydörgés Volt az ezrek hangja, Odatört a sajtóhoz és Zárját lepattantotta. Nem elég... most föl Budára, Ott egy író fogva van, Mert nemzetének javára Célozott munkáiban. S fölmenénk az ős Budába, Fölrepültünk, mint sasok, Terhűnktől a vén hegy lába Majdnem összeroskadott. A rab írót oly örömmel S diadallal hoztuk el, Aminőt ez az öreg hely Mátyás alatt ünnepelt! — Magyar történet múzsája, Vésd ezeket kövedre, Az utóvilág tudtára Ottan álljon örökre. S te, szívem, ha hozzád férne, Hogy kevély légy, lehetnél! E hős ifjúság vezére Voltam e nagy tetteknél. Egy Hy nap vezérsége, S díjazva van az élet... Napoleon dicsősége, Teveled sem cserélek! 40 éve történt... A felszabadulás utáni magyar történelem egyik kiemelkedő jelentőségű eseménysorozata volt az 1848—49-es forradalom és szabadságharc százéves évfordulójának megünneplése, melyet a széles nemzeti összefogás jegyében rendeztek meg szerte az országban. Az előkészületek már az előző évben elkezdődtek. Nyíregyházán 1947. február 19-én a város iskoláinak és ifjúsági egyesületeinek vezetői megalakították a 48-as bizottságot. A bizottság elnökévé Fazekas János polgármestert választották, az alelnök Bálint Béla, a Katolikus Gimnázium igazgatója, a titkár Ri- bóczy Pál, a MADISZ titkára lett. E bizottság, feladata volt, hogy Nyíregyházán és Szabolcs vármegye községeiben kellőképpen előkészítsék 1848 centenáriumának ünnepét. Még ez év tavaszán megkezdték a vasútállomás előtti Népkert rendbetételét, s itt alakították ki a nyíregyházi ifjúság Petőfi kertjét, melyet egy Petőfi-szoborra-1 is kívánt ékesíteni a város. A kivitelezés munkálataira szeptember 27-én alakult meg a Pe- tőfi-szoborbizottság a pártok és a Nemzeti Bizottság tagjaiból. A szobor elkészítését közóhajra Berki Nándorra, a város ismert szobrászművészére bízták. A szoborhoz szükséges bronzanyagot a város adományozta, s ezenkívül 3000 forintot bocsátott a bizottság rendelkezésére a költségek Centi A nyíregyházi Petőfi-! ma Mándokon áll részbeni fedezésére. 194 nuár 28-án a szoborbiz képviseletében dr. Rácz elnök, Pálffy Ernő, a zeti Bizottság elnöke, I Béla, Czinkovszky M Danlcó András, Dohanií nos és Diószegi Balázs gadták a szobor gipszm jét, melyet ezután bi öntött a művész. KM
