Kelet-Magyarország, 1988. február (45. évfolyam, 26-50. szám)
1988-02-06 / 31. szám
A valaha voll Ung megye legdélibb szeglete (a szerző felvétele). G azdag ez az ország. Legalábbis ha a falu-, meg a városneveket nézzük. Öpályi, Hosszúpályi, Monos torpályi... Komárom, La joskomá rom, Mezőkomá- rom. Még Győrből is kettő vian. Igaz, a mienk csak Győröcske, de ne csodálkozzunk ezen. A kelleti országrész szegényebb a nyugatinál. Időm bőven van, hogy nyugodtan tekereghessek a glazdaiságföldnajz ösvényein, hiszen kint vigasztalanul zuhog a januári eső, s az emberek is bolondok lennének az utcán áztatod magúikat. A kocsi Győröcske főutcáján áll, s feltett szándékom: kii sem mozdulok innen, míg ki nem tisztul az ég. Arra ugyan várhatok. De mi történik ott szemben egy udvaron!? Hatalmas termetű férfi áll .a portaiközepén, s jókora dorongot emel a magasba. Csak nem Toldi Miklós mutat jia az irányt a királyi Vitézeknek ... ! ? Nem. Ki törődik itt Budával, a címeres vitézekkel?! Pokol Elemér mindössze arra kíváncsi, eléri-e a doronggal a leszakadt ereszcsatornát. Rá sem hederít az esőre, jártak őrá már kutyább idők is. Akárcsak a szomszédjára, idős-Révész Bélára, aki végigharcolta a második világháborút, s volt alkalma belekóstolni ,a hadifoglyok sorsába is. Ott is mindig havazott, majd zuhogott. Mennyivel más ,azért ez a hazai eső! Bár jobb lenne, ha most hó hullna, s fagynia, hiszen ■mégiscsak télvíz idején járunk ... De még ez sem lenne baj, ha nem bújna minden fiatal, be a városba, ö is ölt fiút nevelt fel, de csak egy maradt mellette. Igaz, közülük hárman is itt a szomszédban, Záhonyban élnek, ám mennyivel más lenne azért, ha mindennap láthatná őket. Igaz, unokáival akkor is csak esténként vagy a hétvégeken beszélhetne, hiszen az óvodásokat, az iskolásokat is busz hordja már innen Záhonyba. Nem is emlékeznek rá hirtelen, hogy mikor zárt be irtt az iskola ... olyan régen volt mindez. Bent a vasutosvárosban van a taA győröcskei pátriárka a lányával, a fiával, s annak családjával él egy gyönyörű szép házban. Modem bútorok, szőnyegek, hőtárolós kályhák társaságában, s láthatólag, őt e falusi jómód kellékei cseppet sem zavarják. Ül a fotelben, szippantjuk a frissen főzött kávé iltét és hideg van, beül a ■konyhába. Gondolkozik. Hogy s mint volt régen. Mindenre emlékezik. Arra például, hogy mit mondott neki 1924 őszén az a debreceni professzor. „Fiam, ehetsz, tehetsz mindent, csak mértékkel.” Azóta iis tartja magát ehhez. visszafelé folyt a víz! Ám később, az ötvenes éviekben, már nem volt nála különb tutaijois szerte a Tisza mentén. Igen, az ötvenes években. Miért a rengeteg fát jó ideig még akkor is kötésekben úsztatták le a folyón. Hogy mi a kötés? Hát maga a tu■— A TISZA ŰZTE FALU nács, az orvos, a tóesz-köz- pont is, de ezen egyetlenegy győröcskei sem háborog ma már. Záhony két kilométer, itt meg alig több mint kétszázan -élnek. A bolt meg a korcsma azért helyben van. Jól is néznének ki, ha kenyérért, meg egy pohár borocskáért is buszra kellene szállniuk. Mi lenne a győ- röcslkei férfiakkal? Mi lenne az öreg Dános Balázzsal, hol verbuválná össze napi kis társaságát? Nincs olyan óra, mely ne tévedne néha, ne szóljuk hát meg Balázs bátyánkat, hogy a szokott időben még nincs a törzsasztalánál. Hiszen ■nyolcvanhát éves! S ilyenkor néhány perc ide, vagy oda. •. ! Ám Pokol Elemér rosszra gondol. — Csak nincs valami baja? Nem szokott ő késni. A falu legöregebb lakójának hál’ istennek kutya baja, ám erőst gondolkodik az iménti riadalom okán. Csak sokára mondja, ujját a magasba emelve: — A szél zúgását hallja, de honnan jött, hová megy, ■azt ember nem tudhatja. Máma még legényikedik, holnap meg felbubik. Latát, s csizmás lábát kényelmesen keresztbe veti. Az ám, a csizma! Sose láttam még ilyet. Merev, tükör- fényes szára pontosan a térdhiajlatig ér, körömnyi bőrgomb ékeskedik naijita. — Tiszti szárú csizma. Ez ennek a neve. — Hol árulnak manapság ilyet? — Ilyet már sehol. — Akkor hol vette? — A mándoki vásáron. Még legény koromban. Azaz több mint hatvan esztendeje. — Hét vágy nyolc pengőt fizettem érte. Tudom, mert ,a ványait csizmáért hat pengőt kértek, de az nem tetszett, mert olyan zsíros- trottyos volt. Abban nem parádézhatott az ember. Hatodmagáv.al nőtt fel, apja amolyan zsellérféle ember volt. Sokáig a tuzséri Odeschialohi hercegi birtokon szolgált. — A nyilasok őt végezték ki negyvenöt januárjában? — A fiát. Miklóst. Ő volt az, áki csak így írta alá a nevét: „Herceg Odasie,..” Balázs bátyánk mindennap hajnali ötkor kel. Felöltözik, szétnéz a portán, s most télien, hogy reggel még söEgy-két pohár bornál soha nem iszik többet. Kertjének vége a Tisza gátjának szalad. Már csak azért sincs olyan nap, hogy ne gondolna a folyóra. — Jaj, de sokat meglovagoltam ! Az igazi tiszai tu-tajosok talán utolsó mohikánja egészen élérzékenyül, hogy kimondta az iménti szavakat. A harmincas évelőben ■szállt először tutajra. A ruszin meg a román íaúszta- ■tóktól tanulta el a mesterség fogásait. — Nem volt akkor olyan szigorúság, mint manapság. Jöhettek a Kárpátokból az idegen nációk fiai is, csak egyetlen kitétel volt, itt Záhonynál fel kellett maguk mellé venni egy magyar embert, s mehettek le, egészen Szegedig. Harmincnégy tavaszán, egy román tutajt vezettem először. Bár ismerték ők a Tiszát, a kanyarokkal nem voltak kibékülve. A csalfa, alföldi kanyarokkal. Ám azokkal azért Balázs bátyánk is megjárta néhányszor. Hogyne már — mikor minden józan észre fittyet hányva — egy-egy hajlatban táj. Három-hatszáz köbméter fenyőt is egy csomóba kötöttek, s úgy vágtak az útnak. Igen ám, de hol voltak már akkorra az öreg tiszai fla- úsztatók? Jószerivel csak Danes Balázs maradt belőlük hírmondónak. — Mondtam íis a záhonyi fűrésztelep vezetőjének: nem lesz ez így jó! De ő csak hajtogatta a magáét: ahány ember, annyi tutajos. Nem kell ahhoz tudomány. ■Néhány nap múltán, mikor az egyik kötés a balsai komp kötele alá csúszott, megtörtént a baj. Az egyik tutaljos életét éppen csak meg lehetett menteni a kórházban ... akkortól megnőtt a győröcskei tutaijosok becsülete. Mert Danes Balázs maga mellé mindig csak falubelit választott. — Hány napig tartott az út Szegedig? — A vízállástól, a széljá- rástól függött. Volt úgy, hogy kilenc nap alatt lent voltunk, de néha egy hónapig is mentünk. — Miit ettek? — Ambit főztünk. Fent a tutajom. Mert az én brigádom még éjszaka is ment. Sokszor olyan sötét volt,hogy a víz közepéről göröket hajigáltam ki a partra. Hall- gatóztam. Tudjam, merre járunk. A tiiszalölki erőművel .aztán befellegzett a régi jó világnak, a szabad tutajoséletaek. A tóeszre fanyalodott ő is. A nyugdíjat is onnan kapja, immár húsz esztendeje. Ha már nagyon unja magát, falhallag a korcsmába. Egy pohár bor mellett elmondja a fiiátalaibbjának, hogy mit hallott ő az apjától, a nagyapjától. Mindig van kit mire tanítania. De olyan már senki siincs talán Győröcskén, aki ne tudná, hegy ez a falu a múlt század derekán költözött mai helyére. Elűzte őket a Tisza. Abban az időben állt már itt egy kis uradalom, egy kis kastély, Győrötskey István volt a birtokosa. A történészek amolyan ungi—szabolcsi kisbirtokosnak titulálják, de a falu másképp beszél erről. Egy idáig bújdosott morva gróf volt ő, Ikii Napóleon seregében szolgált. Igaz, a dátumokkal valami kis haj van, de muszáj nekünk mindig a tényékhez ragaszkodnunk? Mért ne higgyünk néha a legendának ... ? A volt morva gróf fekete márvány síremléke ma is áll, hatalmas feketefenyő vigyázza. Molnár Ferenc győröcskei kőművesmesterrel nézünk fel az öreg fára, lent a domboldalon nagy a sür- gésdorgás. Egy szokatlan formájú téglaépület Salai nőttek ott ki a földből, a leendő Saluház váza. Lesz abban orvosi rendelő, posta, ifjúsági klub ... Ha minden igaz, Szent István ünnepén már az udvarán szegik meg ■az új .kenyeret. Adja a sors, hogy Danes Balázs liis ott legyen közöttük! ................Balogh Géza KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1988. február 6. ájjfe