Kelet-Magyarország, 1988. február (45. évfolyam, 26-50. szám)
1988-02-06 / 31. szám
MM HÉTVÉG! MELLÉKLET A tanító úr Ha egy tanár tudásával lenyűgözi a gyereket, akkor az tiszteli őt, s ha a tanárnak adottsága is van a neveléshez — a gyerek ezt megérezve — rajong érte. — Az ilyen pedagógusból azonban egyre kevesebb van — mondja Oláh Lajos nyugdíjas iskola- igazgató, aki úgy érzi, a tanító úr megszólítás fejezi ki leginkább a pedagógus tiszteletét. — Megdöbbentő, hogy 18 éves képesítés nélkül tanító „gyerekek” a tanárnő, tanár úr megszólítást követelik maguknak. Ilyen értelemben bárki lehetne tanár. A tanító azonban többet jelent. Ez a szó kifejezi a tiszteletet, a tudást, a nevelést, a megbecsülést. De még a csóriságot is — teszi hozzá huncutkás mosollyal. — Mire viheti egy tanító? — kérdezem Lajos bácsit, aki a baktalórántházi általános iskola igazgatói székéből ment nyugdíjba néhány évvel ezelőtt, s azóta már volt ideje számot vetni a pedagógus pályán eltöltött közel negyven évvel. — Nem sokra — mondja — de amit elvégeztem, úgy érzem, elég volt. Aztán mesélni kezd. Előjön a gyerekkor, a gimnáziumi évek, amikor Papról mínusz 36 fokos hidegben is gyalog jártak ■a kisvárdai Bessenyei György Gimnáziumba, mesél arról a tanárról, aki kedvet csinált neki a tanuláshoz, majd arról, aki miatt abbahagyta a gimnáziumot, s megtudom azt is, szülei tudta nélkül hogyan jelentkezett a sepsiszentgyörgyi református tanítóképzőbe. Jókora kitérőket teszünk beszélgetés közben, amelyek számomra a „valódi” történelemórák élményét idézik. Beszélgetünk az 1944-es eseményekről, amikor a német megszállás miatt egy reggelre hirtelen be kellett fejeznie a tanítóképzőt, mert az épületet katonai kórházzá alakították át. Majd ismét Papon a szovjet csapatok megérkezése után — azok utasítására — hogyan kezdték megtartani az istentiszteletet, s azzal párhuzamosan a tanítási órákat. Aztán Sárospatakon elvégezte a tanítóképzőt, Mándokra került tanítani. Ennél a résznél újra elkalandozunk — mint mondja, csak azért, hogy érezzem azoknak az éveknek a hangulatát —, s megtudom, miért tisztogatták az istállót, építették át kultúrházzá, szerveztek műsorokat, bálokat, s ámi számára az életet jelentette: kórust. Aztán Baktalórántházára került iskolaigazgatónak. Itt sem teltek unalmasan a napok. Kiharcoltak egy gimnáziumot a községnek, majd nem sokkal később járási tanulmányi felügyelő lett, aztán osztály- vezető, majd — a járások megszüntetésével — szakfelügyelő. Legvégül pedig újra iskolaigazgató Baktalóránt- házán. Amióta nyugdíjas, a könyveket bújja. Pótolja a munka miatt elmulasztott oldalakat, de az ágya mellett ott a legújabb irodalom is. Beszélgetésünk lassan a mára terelődik, s Lajos bácsi hangjában egyre több az indulat is. — Én nem akarom minősíteni' a pedagógusokat, illetve a pedagógia jelenlegi helyzetét, de úgy érzem, a pedagógus pályára kerülőket kellene a legjobban megválogatni — mondja. — Ma a bizonyítvány és a felvételin nyújtott teljesítmény a mérce. Ez nem minden. Venni kellene a fáradtságot, s meg kellene nézni a jelentkezők egyéniségét, beszédkészségét, s talán az sem lenne felesleges, ha fizikai alkalmasságát is szómba vennék. Ma a főiskoláról kikerülők nem azzal a tudással kezdik a pályát, mint amilyenre szükségük lenne. Ebből is, abból is tanulnak egy kicsit, ami így sokszor a semmivel egyenlő. Nem ritka, hogy egy negyvenfős tantestületből, jó ha tíz ember igazi tanárnak tekinthető. Sorakoznak a példák, amelyek bizonyítják, mennyire érzékeny pálya a pedagógusé. Történetek hangzanak el arról a nevelőről, akit a gyerek örök életében gyűlölni fog, mert tanára egy óvatlan pillanatban emberi mivoltában sértette meg, s arról, akit egy másik gyerek jó szívvel emleget, mert tanára olykor átsegítette egv-egy mélyponton. Beszélgetünk a családról, s arról, hogy az általános iskolából kikerülő ' fiatalok hogyan illeszkedhetnek be a társadalomba. — A családban kapott impulzus nagyon fontos, azt nem felejti el a gyerek — magyarázza — s ha^ezt az iskola eredményesen kiegészíti, akkor olyan alapot kap a tanuló, amelyet nehéz kifordítani. Ehhez azonban ismeretre van szükség. A tökéletes írás-olvasás az alapja mindennek. A hideg kiráz, ha arra gondolok, hogy van nyolcadik osztályos gyerek, aki jószerint elfelejt írni, olvasni. Hogy ilyen előfordulhat, azért az a tanár a felelős, aki csak tananyagot akar a gyerekbe súlykolrti, s közben észre sem veszi, hogy eltűnik a diák. Lassan beszélgetésünk végéhez érünk, de mielőtt összehajtom noteszom, még egy valamire felhívja a figyelmem Lajos bácsi, s talán ez a legfontosabb. — Nagy szónak tűnik, de lélek nélkül sem fát metszeni, sem falat rakni nem lehet, gyermeket formálni pedig képtelenség ... Kertész Sándor Filmszemle huszadszor A filmművé• szét képviselői J film egy tekintet* ben minden^ képp- szerencsésnek vallhatják magukat: évente nyílik lehetőségük az elmúlt időszak teljes termésének megméretésére, összehasonlítására. Ilyen fórummal a többi művészet alkotói nem rendelkeznek. A lehetőség min- ■ den bizonnyal kevésbé fontos a tekintetben, hogy díjak kerülnek kiosztásra, hiszen a hevenyészett mérleg a tévedés lehetőségét eleve magában hordozza, s" a későbbiek során a rangsor néha alaposan átíródik; sokkal inkább lényeges az, hogy egy művészet maga kerül a figyelem középpontjába, s az egyes művek külön-külön is kapnak annyi reklámot, amennyire minimálisan mindegyiknek szüksége van. S ez utóbbi aligha elhanyagolható szempont. Reklámügyben egyébként azért esik gondolkodóba az ember, mert kénytelen keresni az okát, miért csökken a nézőszám változatlanul tovább. A helyzet ugyanis az, hogy másfél évtized alatt a látogatók száma több mint ötven százalékkal esett visz- sza (ez az adat a külföldi és magyar filmek nézőszámára együttesen vonatkozik), s még megdöbbentőbb az, hogy 1987-ben hárommillióval kevesebben néztek magyar filmet, mint 1986-ban. (A XIX. Magyar Játékfilmszemlén bemutatott alkotások közül rendhagyó módon egy dokumentumfilm, a Széplányok vonzotta leginkább 1987-ben a nézőket, a játékfilmek közül a Banánhéjkeringőre voltak a legtöbben kíváncsiak, a többinek a nézőszáma a félmillió alatt maradt.) Ebben a visszaesésben nyilván szerepet játszott a helyáremeléseken és a filmek színvonalán kívül az is, hogy az egyes produkciókra fordítható reklámköltségek nevetségesen alacsonyak. A soványabb pénztárca a filmszemle szervezőit is takarékosabb gazdálkodásra kényszerítette az idén. Ezt jelzi, hogy kevesebb lesz a díj és a meghívott külföldi vendég, valamint a rendezvénysorozat is rövidebb a szokásosnál egy nappal: 7-én kezdődik és a díjkiosztó ünnepségre 11-én kerül sor. (Ekkor mutatják be Sándor Pál filmjét, a Miss Arizonát Hanna Schygullával és Marcello Mostroiannival a főszerepben.) A verseny az idén már nemcsak a filmek ill. alkotók versenye, hanem a stúdióvállalatoké is, ugyanis a tavalyi átszervezéssel ezek megkapták saját filmjeik forgalmazási jogát. Nyilván ezzel függ össze, hogy a szemle programjának végleges kialakítása körül sok volt a bizonytalanság. (A korai hírek szerint például versenyfilm lett volna Bacsó Dublőrök éjszakája című munkája; valamint a korábbi gyakorlat szerint versenyben kellene lennie Makk Károly művének, Az utolsó kéziratnak is, mert ez a tavalyi szemlén még nem szerepelt, de úgy tűnik, egyik sem lesz ott a Budapest Kongresszusi Központban.) Nem mindegy, hogy egy film délelőtt, a kora délutáni órákban vagy este kerül sorra, s a kulisszák mögött minden bizonnyal viták zajlottak a nagyobb nyilvánosságot ígérő időpontokért. Az előzetes hírek alapján nyugodtan elmondható: az elmúlt évhez képest számottevő változás nem várható sem a filmek számát, sem pedig a típusok szerinti megoszlást illetően. Változatlanul erőteljes lesz a dokumentumfilmes vonulat. Űj filmmel jelentkezik Schiffer Pál (A Dunánál), folytatja a bukovinai székelyekről készült sorozatát Sára Sándor (Sír az út előttem), jelen lesznek a Gulyás fivérek (Törvénysértés nélkül), valamint Magyar József (A mi kis ügyeink), aki tavaly nem volt részese a versenynek, a többi felsorolt viszont igen. Tagadhatatlanul fontos részét képezik a mozgóképi termésnek a dokumentumfilmek, s bár lassan közhellyé válik, mégis el kell ismételni: a forgalmazás változatlanul nem találja számukra a megfelelő csatornákat, így valójában nagyon kevesekhez jutnak el, következésképp jelentékeny mennyiségű szellemi energia megy veszendőbe. Aligha hiszem azonban, hogy a teljes felelősséget a forgalmazók nyakába lehetne varrni. — A versenyben szereplő játékfilmek között külön csoportot képviselnek azok, amelyek már túlvannak az országos bemutatón (Moziklip, Isten veletek, barátaim. Napló szerelmeimnek, Valahol Magyarországon — ez utóbbi a Két választás Magyarországon, de a közelmúltban egy kétes értékű pályázati procedúra révén átkeresztelték.) Két elsőfilmes kapott ezúttal lehetőséget a bemutatkozásra: Sőth Sándor (A szárnyas ügynök) és Szabó Ildikó (Hótreál). Ritkán fordul elő, hogy egy alkotó két filmmmel is részese legyen a versenynek, de most erre is akad példa: Sára Sándor másik, vetítésre kerülő filmje a Tüske a köröm alatt. Nyilván sokan várják Gothár Péter Tiszta Amerikáját, amelynek anyagi alapjait döntően az a pénz képezte, amelyet a rendező egy japán fesztiválon nyert egy korábbi filmjével. Érthető érdeklődés kíséri Kosa Ferenc munkáját is, amely A másik ember címmel kerül a közönség elé. A rajzfilmeseket Dargay Attila képviseli Az erdők kapitányával. Egyetlen gyerekfilm készült az elmúlt időszakban (ennyivel szokta évervté elaltatni a lelkiismeretét filmgyártásunk), a Pa- lásthy György rendezte Sze- leburdi vakáció, de ezt a két héttel ezelőtti ideiglenes programban nem találhattuk, holott a FÖMO már műsorra tűzte Budapesten. Tudósokból, művészekből álló zsűri ítéli oda a díjakat. A testület vezetője Pozsgay Imre. Vitájukat a zárónap délelőttjére tervezik. Hamar Péter Jelenet a Hótreál című magyar filmből.- $ * r *** , , , Szépen magyarul — szépen emberül Et-nő 1837 óta ismeretes az elvtárs szó. Először csak szűkebb kör használta, majd a hazai munkásmozgalom fellendülésével fokozatosan terjedt. Általános megszólításként a fordulat évétől számíthatjuk. Rövidesen kialakult — német mintára női változata, az elvtársnő (az oroszban a tovaris szó mindkét nemre vonatkozik). Jegyzőkönyveken, levélborítékokon sokszor rövidítve találjuk, így: et.. illetve et-nő. Találkozhatunk ilyen formákkal is: et-nek vagy et-nak. Melyik helyes a kettő közül? Az elvtárs összetett szó. és két tagjának első betűje szolgál rövidítésül. Hasonló betűszavakat nap mint nap használunk, például tsz (ejtve: téesz), vb (ejtve: vébé). Azt gondolhatnánk, hogy az et. is közéjük tartozik. Csupán annyiban, hogy ez is betűszó. A mértékegységek nevét (km, dl, kg) általában rövidítjük, de még sok mást is, például vsz. (versszak), pu. (pályaudvar) , de városnevekben sem ritka: Bp., Bcs., Szfv. (Budapest, Békéscsaba. Székesfehérvár helyett). Olykor tolda- lékolnunk is kell ezeket a szavakat. Ekkor nem a betűszót vesszük figyelembe, hanem az általa jelzett teljes szót. Lehetünk tehát Bp-en, de Bp-n nem; valami lehet 20 km-rel nagyobb távolság, és nem 20 km-mel. Más nyelvek is szívesen rövidítenek, például az elvtársnak megfelelő szót is. Európa nyelveiben általában megegyezik az elvtárs, illetve az elvtársnő rövidítése, hiszen a keresztnév eldönti, hogy férfiról vagy nőről van-e szó. Címzésekben nálunk csak a -nak, -nek rag szerepel (et-nak, et- nőnek). A jegyzőkönyvek vezetői az élőszót írják le, gyorsan kell dolgozniuk, ezért célszerű, ha rövidítenek. A jegyzőkönyvek tisztázati példányaiban azonban nem éppen megfelelők a toldalékolt alakok. Az idegen nyelvekben némiképp könnyebb a helyzet. Az elvtárs jelentésű szó a név elé kerül, nem pedig a név után, ráadásul az esetleges ragokat is magában hordozza (a legtöbb esetben az elöljáró szó a kifejezés egészére utal). Feleslegesnek érezzük az efféle alakokat: et-tól, et-sal, el-ért, et-at. Írjuk ki így: elvtárstól, elvtárssal, elvtársért, elvtársat. Mint említettük, a rövidítés teljesen szabályos, meggondolandó azonban, hogy szükségszerű-e rövidíteni. Elvégre az elvtárs szó egyáltalán nem tekinthető hosszúnak. Az, hogy más nyelven rövidítenek, még nem jelenti azt, hogy mi is hasonlóképpen cselekedjünk. Az egyéb -társ utótagú szavak rövidítése csak elvétve fordul elő (például a kartárs szó helyett mikor láthatunk kt. betűkapcsolatot?) Annak a néhány betűnek a leírása nem okozhat nehézséget. Még gyors címzéskor sem! Mizser Lajos Megtartó szerelem Több, mint harminc éve, hogy Raffai Sarolta első kötete, a Részeg virágzás megjelent. A kedvező fogadtatáson kívül ez azért érdemel figyelmet, mert a kötet verseiben Raffai a népi hagyományok korszerű áthangolására tett eredményes kísérletet. A paraszti világ felhajtó ereje az értelmiségivé formálódás éveiben is segítette a költőnőt. Az igazi figyelem mégsem ekkor, hanem az Egyszál magam című regényének megjelenésekor (1967) fordult feléje. A kisregényben a falusi értelmiség konfliktusait rajzolta meg nagy láttató erővel. Pedagógus főhőse élethalál harcot vív igazságának, hitének megőrzéséért. Felveti a kisregény a beszürkülés, a kispolgári életforma problémáját is, csatlakozva ezzel a hatvanas években gazdagon kibontakozott vitákhoz. Morzsahegyek (1974), Jöhetsz holnap is (1978) című regényeinek legjellemzőbb vonása, hogy bennük az asszonyi, női sors mutatja fel sokszínűén megrajzolt alakjait. Mindez persze nem azt jelenti, hogy Raffai Sarolta csupán a nőolvasókra számít! Nagyon kevés olyan nőíró van napjaink magyar irodalmában, aki képes a nő mai életét, sorsát, lehetőségeit, kudarcait modellértékűén megjeleníteni; aki képes belülről megmutatni ezt a világot anélkül, hogy sajnálatot keltene vagy érzelmesen ellágyítana. Raffai azt láttatja, hogy az egyenjogúsítás még nem ért véget, hogy a gondolkodás átalakulása korántsem olyan gyors, mint korábban hinni lehetett. Raffai nem harcos feminista, nőpárti abban az értelemben is, hogy vallja: a nőies vonásokról az önerejére ébredt nőnek sem szabad lemondania. Űj regényének főhőse egy fiatal leány. A Megtartó szerelem Solymár Verája azonban nem leányregény-alak. Küzdelmes sorsot választ magának: saját lábára akar állni, megismerni önmagát, a valóságot, hogy azután felelősségteljesen dönthessen személyes sorsáról. Apját korán elveszíti, pedig a vele való kapcsolat a világot jelenti a számára. Az édesanyja fegyelmezett, zárkózott — talán szeretettelen is — lélek. A férj halála után a kezébe veszi a család irányítását. Konokul halad a célja felé, s ebben nincs tekintettel a lányára sem. így veszíti el lassan Verát, aki keresztanyjától kapja meg mindazt, amitől az édesanyja megfosztotta. Vera a városba kerül, ápolónőnek tanul, majd a helyi kórházban dolgozik. Megrázó tapasztalatokat szerez a felnőttek világában. Különösen ebben a részben figyelhető meg Raffai szenvedélyes társadalmi érdeklődése. Már-már a publicisztikai jelleg veszi át a szerepet a szépirodalmi igényű megformálástól. Az igazgató főorvos csak a saját presztízsére figyel: minél nagyobb osztályt akar létrehozni, fejlesztésről álmodozik, pedig a jelenlegi létesítményt is csak úgy tudja kihasználni, hogy tovább „fekteti” a betegeket, mint szükséges. A Fontos Betegektől milliókat vár (és kap), az átlagosak pedig tőle remélik (hiába) a gyógyszerek mellé az emberi szavakat. A tüdőbetegek fellázadnak sorsuk ellen, de akciójuk tragikomikus: néhány nap múlva minden a régi mederben csordogál. Kisváros, kisvárosi konfliktusok, kisvárosi megoldási lehetőségek. Mindezek elől nehéz menekülni, megbarátkozni velük nagyon keserves, elfogadni őket lehetetlen. A helyzeteket átéli Solymár Vera is. Két alkalommal érinti meg a szerelem. A kamaszlányt felkavarja az első de az érzés csupán azt jelzi, hogy készen áll az élmény befogadására. A második a test készülő reakcióiról tudósít. Ebben a vágyban eléghet, megsemmisülhet. Mégsem Tamást választja, meri a fiút az orvosi életforma elszólítja majd mellőle, s ezl nem tudná elviselni. Szere- dás Pista villanyszerelő, szereti Verát, felkavaró szenvedély nélkül, de a tartós érzelem melegével. A lány őt választja. Raffai Sarolta szakmai berkekben talán nem népszerű realista eszközökkel ábrázolja hőseit. Pontos rajza mindig kiegészül lírai láttató erővel, a képszerű megjelenítés eszközeivel. (Magvető 1987.) Nagy István Attila ■ A KM VENDEGEI 1988. február 6.
