Kelet-Magyarország, 1988. február (45. évfolyam, 26-50. szám)
1988-02-06 / 31. szám
KM Buszmegállókban, liftekben, futballpályákon, parkok padjai mellett, vonatokon, buszokban, lépcsőházakban — és mindenütt, ahol az ember megfordul, vastagon a szotyolahaj. Gázolunk a maghajban, névjegyeink között, a magoló- ra rászólni nem merünk, a napraforgó percegtetése a fogak között immár nemzeti sajátosságunk és igénytelenségünk mindennapos jelképe. Az idelátogató csak néz, csodálkozik, ez Európától oly idegen szokás megrémíti, undorítja, s az a magyarázat, hogy a szo- tyola jó, nem győzi meg. E magyar alom mind jobban nő és nő, fiatal és öreg, primitív és intellektuális ember egyaránt gyártja, s úgy tűnik, mintha mezőgazdaságunk egy része nem kapna más feladatot, mint termelni ehhez az. alapanyagot. Szotyolaország lettünk. Semmi túlzás nincsen abban, hogy külső megnyilvánulási formáink belső tartásunk, magatartásunk, igényességünk vetületei. Amit magunkból látni engedünk, az több, mint a szemnek felfogható élmény, mögüle kiviláglik a mentalitás, az emberi belső rend vagy rendetlenség: És a fegyelmezetlenség, a mások iránti tökéletes közöny, a köz semmibevevése. Minden tulajdonságunk tetten érhető a látványok alapján, még az is, hogy egy-egy ilyen külső jegy mögött miként viszonyulunk munkához, írott vagy íratlan szabályhoz. — Ha elmegyek Mária- pócsra vagy Tiszavasváriba a termelőszövetkezetbe — mondja ismerősöm —, egy pillanatig sem kételkedek abban, hogy itt jól dolgoznak, hogy itt rend van, s az eredmény is kimagasló. Hogy miből tudom? Elég megnézni a tsz gépudvarát, az istállók környékét, a falu utcáit, házait. Mindenütt példás a tisztaság, a rend, látszik, hogy a gazda szeretete, felelőssége kikényszerítette mindenkiből legjobb tulajdonságait. De menjen bárhová a megyében. Elég egy pillantás a tanácsházára, a tsz udvarára, a gépműhelyre: azonnal meglátja, milyenek lehetnek az eredmények. Mert ahol hiányzik a látható, az érzékelhető tisztaság, az áttekinthetőség, ott a munka is olyan. Itt kizárt a kétszínűség. Ahol csak akkor takarítanak, ha valaki jön, ott mást aligha lehet csinálni, mint a szemetet a szőnyeg alá seperni. Beülök a tejbárba, együtt reggelizem a „csíkos” fiukkal, a köztisztaságiakkal. Nem is tagadom, a rendcsinálás rajtuk is látszik, egészen mások, mint voltak pár évvel ezelőtt. Pedig többségük cigányfiú, nem könnyen törtek be a munkára. Ma ők kritikusok, s bizony a lakótelep lakói aligha lennének büszkék arra, amit mondanak. — Ennyi üveget a világon nem sepernek össze, mint mi itt a Jósában. Szétverik őket pádon, falon, fán. Félünk néha lépni, mert ott a cserép a fűben, a bokor között. Pedig hány kétforintos ez? — mondja az egyik, aki igen praktikus elme, s a gazdasági hasznot is felfedezi. Aztán mondják tovább, sorolva a kiöntött ételt, ami a járdán loccsan, a tonnányi papírt, amit fúj a szél, de mindig visszatérnek az üvegcseréphez. Pedig ezek a fiúk a szemétből élnek, ha nem lenne, munka nélkül maradnának. És mégis, a szavakban ott az értetlenség, hogy itt, ahol „tanult emberek” élnek — ők V _________ mondták! —, naponta kon- ténemyi olyan piszkot sepernek össze, ami nem lenne szükségszerű. És mire elmennek, s jön a délután és az alkony, olyan a sétány, az utca, a házak közötti kis sikátor, az átjáró, mintha sose takarítottak volna. A Danaidák lehettek ilyen reménytelen helyzetben, amikor feneketlen korsóval merték a tengervizet. Egy városszépésszel járjuk Nyíregyházát. Nézegetjük a környezetet, a megszépült házakat, a valóban tetszetős belvárost. Egyszer így fakad ki: — Mi küzdünk azért, hogy legyen szép városkép. Költünk rá. Dolgoznak érte emberek társadalmi munkában. És nézze: itt vannak az autók. Mocskosán, sárosán, piszkosan, elhanyagoltan. Pedig nincsen eső, nincsen sár, tudja az ég, mióta ragad rajtuk a szenny. És ez is a városképhez tartozik! Igen, ez is része a városképnek. Talán a krakkói tanács hozott nem olyan régen határozatot, hogy a város területén lévő piszkos kocsikat bírságolják. Mert a ronda, gondozatlan autó kirí a környezetből, rontja a látványt. Nálunk ilyen határozat nincsen. De az autók piszkosak, s mennyi de mennyi igénytelen ember névjegyei ezek! Míg néha mosolygunk azokon, akik a hétvégeken kínosan súrolgatják, simogatják a kocsijukat, addig elfeledjük, hogy mennyivel többen rá se rántanak a rendre. És a kívül koszos kocsi belülről is az, kicsit tükrözi a tulajdonos rendről alkotott képét. Talán otthon se lehet más, és ez már megint mond valamit. Mondhatnánk: drága a mosószer. Kevés az autómosó. Drága a mosatás. Nincs idő. Kifogás van. Négykerekű bizonyítványaink is vannak. Nem olyan régen az egyik politikusunk nyilatkozott kicsit keserűn, hogy mindig szégyelli magát, amikor vendégekkel autózik az országban. Az utak szélén, a falvak mentén, néha meglepően eldugott erdei helyeken ott éktelenkedik a szemét. Csupa kis sebhely, csupa árulkodó jele annak, hogy még rendcsinálásunkban is mennyi az álság. Mert ha kivisszük a faluból, városból, akkor már akárhol kiönthetjük, nem gondolja senki, hogy a miénk — vélekednek sokan. Bizony, a spórok, nejlonzsákok, a törmelékek, a szemétszállítmányok megtalálhatók mindenfelé. Elég, ha valaki Nyírbátorból Béliek felé megy, nemcsak azt tudja meg, hol a szeméttelep, de azt is, hogy hol van a „közelebb”. Vagy Nyír- bogdány vidékén, az erdőszéleken .s lehetne tallózni, s kideríteni, ki vitte oda a fölöslegest. A környezet, a természet, mintha nem is a miénk lenne. Aztán majd jönnek a társadalmi munkások és takarítanak. És aztán minden megy a maga útján. Vajon mi ez, ha nem más lebecsülése, mások semmi- bevétele? Vajon nem egy szemlélet, egy magatartás tükre ez is? Ha csak környezetszennyezésnek mondanánk, az se lenne kevés. De a mögöttes tartalom még több. A világot gátlástalanul szennyező ugyanis gátlástalan másban is. A „nem látják, tehetem”, a „majd gondja lesz rá másnak” szemlélet nemcsak akkor él, ha szemétről van szó. Aligha kell bizonygatni, mit árt naponta az önfelmentés, a látszatmunka, a közbecsapás. Fogorvos ismerősöm mondja: ha holnap minden ember, akinek hiányosak a fogai, elindulna a fogorvosokhoz, abból katasztrófa lenne. Az egész országban nincs annyi szakorvos, aki csak itt a megyében el tudná látni őket. És igaz, tessék megnézni: ez egy fogatlan, foghíjas ország. Valaki gúnyosan mondta, a két első azért fogy rohamosan, mert ezekkel nyitják a sörösüveget. Igen ám, de nemcsak azok fogynak. Vaközömbösség nagy egésze is nevel. A rosszra. Törekszem Nyíregyházán a megyei művelődési központ felé. Mégpedig a Dózsa György út felől. Arra, amerre építkeznek. Elvileg itt út volt, és van. És még- sincs. Miért? Mert az építők közül senkinek nem jut az eszébe, hogy rendbe tegyen egy ösvényt. Sok száz ember részére. Így hát át a jaktól piszkosak a kirakatok. Nézzék meg a postáért! A por, a mázga két méter magasság fölött valóban nem csínytevéstől maradt ott. Nem pikkelek a postára, mondhatnám az autóbuszok ablakát, a vonatokét, s jó néhány más kirakatot is. Pénzhiány? Munkaerő- hiány? Másutt miért nem az? Itt sincs másról szó, csak az igényességről. Ahol a vezető igényes, ott a munkatársak se lógnak ki a sorból. Talán furcsán hat, Bürget Lajos: Szotyolaország A. Székhelyi Edit műve lami roppant igénytelenség, mások iránti lebecsülés is megnyilvánul abban, hogy elhanyagolt szájak néznek ránk. Most agitáljak amellett, hogy a rossz és hiányos fog maga a betegség? Vagy említsem, hogy csúnya látvány a fog nélkül nevető ember? Inkább maradok annál, hogy kutatom az igénytelenség okát. A tudatlanságot, a közömbösséget, a nemtörődömséget. Mert ma azt se mondhatjuk, hogy nem futja, ez is állampolgári jogon jár. A borostás, a fogatlan, az ápolatlan ember két lábon járó igénytelenség. Nézzék meg a munkáját, a környezetét. Az is híjával van a rendnek. Jó, elhiszem, van, aki gyáva. De mindenki gyáva lenne? És csodálkozunk, hogy a gyermekek szájában rothadnak a fogak, hullanak, hogy alig van olyan apróság, aki szép, egészséges foggal indulna az életnek. A higiénét, az igényt, a fogápolást csak otthonról lehet hozni. A fogatlan felnőttnek, az ápolatlan embernek aligha lesz más a gyermeke. Ugye kemény dolog így is szembenézni magunkkal? Elsiklunk e dolgok fölött, s ritkán keressük nagy gondjaink közepette ezeket a kis okokat, melyek egymás mellé rakódva, mindig bizonyítják, hol és merre kell keresnünk munkakultúránk, emberi kultúránk, a hétköznapok kultúrájának ezernyi fogyatékosságát. Lehet, ijesztő egymás mellé rakni ezeket a jelenségeket, de az élet mindennap arra kényszerít, hogy találkozzunk velük. A fegyelmezetlenség, a nemtörődömség, az igénytelenség, a sáron, latyakon. Előre! De vajon miért van ez így? Miért nem gondol senki arra, hogy itt emberek közlekednek? Igen, hozzászokunk ahhoz, hogy így járjunk, az élet kísérője lesz a rendetlenség, a vergődés. Pedig milyen kevés kellene hozzá! Egy kis figyelem. De hát az egész terület kicsit csatatér. Miért éppen utacs- ka lenne. De ne maradjunk csak itt. Hány és hány építkezés, útfelvágás során mondjuk: egy kis rend kellene, s már nem éreznénk kínosnak az egészet. Ott a megyeszékhelyen a Benczúr tér: egy gázbevezetés, s nyomában hónapok óta árok, sár, víz, megfékezhe- tetlen állampolgári fegyelmezetlenség. Kit érdekel? Tehetetlen a tanács, tehetetlen a környék. Ez is bizonyítvány, s mi beletörődünk egy hamis szlogenbe: együtt kell élni a rosszal. De miért? Miért kell elfogadni azt, ami megváltoztatható? Hanyag ember, hanyag munka, hanyag környezet. Szotyolás, fogatlan mentalitás. 1 1 A minap egy hölgy azzal keresett meg, hogy dicsérjük meg a MÁV menetjegyirodát, mert tiszta a kirakata. Mondom: azért, mert tiszta? Vagyis: természetes állapotában van? Igen, folytatja a hölgy, érdemes szólni erről, mert nézze csak meg, a színház vitrinjei piszkosak. A színház előtt törött a virágtartó, több mint egy éve. És menjen el a boltokba, ahol mázgás a húsospult üvege, és számolja össze, hány koszos kirakatot talál Nyíregyházán. Elindultam — s igazat kellett adni a hölgynek. Nem, kérem, ne higgye senki, hogy maszatos gyermekujde ahol nők vannak, ott a helyzet mindig sokkal jobb. És talán itt eljutottunk egy lényeges kérdéshez. A nőkhöz. Nem véletlenül említem, hogy ahol ők a vezetők, a felelősök, ott más a rend, a tisztaság. A férfiak — hallottam ezt az érvet is —, úgymond: nem törődnek apróságokkal. Azok lennének a hanyagságok? Csak apróságok? Mondhatnám úgy is, kicsinyességek? Nagy baj lenne, ha a rendet, az igényességet ennyire lebecsülnénk. Különben se igaz. És a férfiakat se bántanám meg. Azért mégis érdemes lenne elgondolkodni: szabad-e a nagyvonalúságra fogni az érdektelenséget? Apróságnak tűnő dolgainkat rakom egymás mellé. Gondolatban szegődjenek útitársamul. Nézzük meg, milyenek lesznek a nemzeti ünnepkor kitűzött zászlóink. Nem hiszem, hogy osztatlan büszkeség tölt el a gyűrött, fakó, szakadt lobogók látványától. Vagy üljünk be egy-egy félállásos taxi füstös, poros kocsijába. Próbáljunk ráütni egyszer egy vasúti elsőosztályú kocsi ülésére, porvédő álarc nélkül. Figyeljük meg okával a bolti eladók fehér köpenyét. Számoljuk meg esős időben az ülésre állított kisgyermekek lábnyomát a buszokban. Nézzék meg, hány és hány kamasz és felnőtt köpköd utcákon, tereken. Nézzék meg egyszer, hogy közösségi helyeken hány de hány hamutartót nem töröltek, mostak ki hónapok óta! Vizsgálta valaki, hogy éttermeinkben mennyi a lyukas, foltozatlan, de foltos abrosz? Orvosok a megmondhatói, hányán fordulnak meg úgy a rendelőkben, hogy érzik rajtuk a mosdatlanság. És vajon milyen tapasztalat szülte azt a kiírást, hogy „kérjük a lábtörlőt használni”, „szíveskedjék az ajtót becsukni”? Szándékosan nem választottam egyetlen olyan példát sem, ami mögött garázdaság, szándékos rongálás, erőszak rejlene. Amiről szó esett, az csupa olyan dolog, ami napi életünk során jelenik meg, s ami mögött alapvetően törvénytisztelő emberek találhatók. Vagyis látszatra minden rendben van. Senki nem vét szabály ellen, legfeljebb elmulaszt valamit. Senki nem szeg előírást, legfeljebb nem megírt rend ellen vét. Csupa olyan dologról esett szó, amihez nem kell külön pénz, nem kell beruházás. Vélhetjük: rossz szokások, előnytelen beidegződések, alig észrevehető hanyagságok sora az egész. Vajon nem lesz ettől rosszabb minőségű az életünk? De bizony, s amikor egy-egy esetben rossz kedvünk okát kutatjuk, talán nem is gondolunk arra, hogy mi rejlik a háttérben. Kifejthető ezekből még ennél több is. A munka minősége, a munkavégzés körülménye, a munkát végző emberben rejlő igénytelenségek egész sorozata. És ez már nem egyszerű kellemetlenség. Ennek társadalmi kihatásai vannak. Az összegződő magatartások többek között okai annak, hogy munkánk minősége olyan amilyen, hogy nemzetközi összevetésben nemegyszer elmarasztalnak, hogy műveink, munkáink a kritikát nem állják ki. Csúcsmunkára csúcsemberek képesek. És ehhez a szaktudáson kívül kellenek azok a tulajdonságok, amelyek láthatatlanul épülnek be házba, termékbe, csomagolásba, szellemi eredménybe, szemléletbe. Nem olyan régen az egyik megyei tsz elnöke az NSZK- ban járt. Árut adott el, dicséretükre legyen mondva: kiválót. A nyugatnémet partner az üzlet után elnökünket elviszi egy vagonhoz. Magyar áru, szilva volt benne. — Nézze, uram, így a német, ez a szilva kiváló. Mindennél jobb. De figyelje meg: minden láda más. A legtöbb sérült. A szilva belegórva. El tudom adni, de az ára... Nos, olcsó lesz. Aztán egy másik vagonhoz vitte. Szintén szilva. Olasz. — Látja, ennek a minősége meg se közelíti a magyarét. De minden láda tiszta, egyforma, a szilva alá szép kék papírt tettek. Igaz, rosszabb, de ez pénzt ér. Hogy miként jön ez a szotyolához? A tisztasághoz? A gyűrött zászlóhoz? Látszólag sehogy. És mégis, a rokonság fellelhető. Még a jót is elrontottuk azzal, hogy hiányzott a gondosság, a pátyolgatás, a tisztaság, a rend, a fegyelem, az igényesség. Ki tagadhatja: az elmúlt évtizedek alatt elsodródtunk Európától. Sajátosan nyugodt, igénytelen értékrendet alakítottunk ki. Mindennapjainkban, munkánkban, emberi kapcsolatainkban. Vissza kellene már sodródni, különben nehezen jutunk előbbre. Még várakozunk, gondolkodunk, oknyomozunk. Pedig elég lenne, ha csak az igényeinket vizsgálnánk meg. És az igényességünket. Persze nem úgy, hogy közben borostásan, fog nélkül szotyolát köpködünk. HÉTVÉGI MELLÉKLET VALÓSÁGUNK KÖZELKÉPBEN 1988. február 6.
