Kelet-Magyarország, 1988. február (45. évfolyam, 26-50. szám)
1988-02-27 / 49. szám
1988. február 27. ; í ; ‘PIISKjí- Ili: I fuvallat, kellemes, n. izban marad 'elem! iák. íznak. k. mek. M indig is sok írót és költőt indított röptető útjára ez a táj. Bessenyeitől Ratkó Józsefig, Krúdytól Balázs Józsefig hosszú lenne felsorolni azoknak a nevét, akik innen indultak, és ma már a magyar irodalom legjelesebb alkotói köpött tartjuk számon őket. De most nem is ez a célunk. A magunk módján szeretnénk hozzájárulni ahhoz, hogy ezek a szép hagyományok folytatód janak; hogy kisebb hazánkból ezentúl is minél több tehetséges fiatal alkotó kapjon indítást. Lapunk eddig is közölte azoknak a megyéntohez kötődő íróknak, költőknek az alkotásait, akik megkerestek minket, és a tehetségükkel is bizonyítottak. Ám ezentúl új rovatunkban még rendszeresebben szeretnénk bemutatni őket, helyet adni alkotásaiknak. A havonta egy alkalommal jelentkező mellékletünknek a Kelet felől címet adtuk, utalva irodalmi hagyományainkra és Váci Mihály versére, s arra a korábbi antológiára is. «melyben a közelmúltban együtt jelentkeztek a helyi költők. Ezzel is jelezzük, hogy szeretnénk teret adni az ott bemutatkozó költőknek és helyet biztosítani az újonnan érkezetteknek. Alkalmanként olyan költőket, írókat és műfordítókat szeroppan. medből. ■remtett jesztő jszálaid yöngyén. nat r kúja u szélben k. . el. ANTAL ATTILA: Házsongárdi emlék Dsida Jenőnek Az utat hozzád nem mutatta tábla, de segített fű. kő és virág, és hogy öregkori verseidre várva nem moccantak őreid, a fák: te persze hallgattál ... de lásd, hiába tudtuk, hogy csönded fájdalomtalan. míg ejtőzött lenn a kétnevű város: a sorsod felzúgott bennünk ordasán, s szavaink hogy vissza-visszanyeltük hittük oly árváknak magunkat veled, kikre bajt koloncnak tornyosán raktak az érzéketlen égiek, földiek, s ők dühös átkot mégsem okádnak, mert erejük egyetlen titka, hogy szelídek. olás körforgásnak, mindenképpen felszívódik a levegőbeli. Aztán tíz órakor megjön a haverom, Gutman. Vékony, gyurmaszerű figura, hosszú orrnyergén vastag pápaszemmel, amilyet a matematikusok hordanak. (Három évvel ezelőtt ismertem meg a Vidám Park játéktermében. Szegény, kiment egy kicsit szórakozni, de a nyerőgép helyett őt ,.vették le”. Az efféle markeco- lás úgy történik, hogy a sas- szeműek kifigyelik a balekot, aztán öfen-hatan körül- állják, a balek meg a tenyerükbe számolja az utolsó fillérjét is, hiszen a rugóskés tompa fénye már ott jege- sedik a nyakán. De Gutman annyira szerencsétlenül állt a kör közepén, hogy megsajnáltam; száján a bőr olyan száraz volt, mint az elefánt háta, míg valószínűtlenül hosszú ujjait igyekezett rövidre vágobt hajába fészkelni, de a fodrász remek munkát végzett, így aztán kénytelen volt ujjaival más munka után nézni: nyirkos tenyeréből hamarosan előkan- dikált a pénztárca. De mondom, megsajnáltam. Akkor volt elsőéves egyetemista a TTK matematika—fizika szakán.) — Szóval, maga lenne az — mondja Belényesi, aki leszámítva gyomorbaját, ami időnként olyanná teszi, mint valami klimaxos öreglány, alapjában véve nem rossz főnök. — Igen — válaszolja Gutman. és tekintetével máris mentőövet keres; riadt szembogara az arcomon állapodik meg. A főnök persze mindent tud. Gutman fölcsi.nálta a barátnőjét, és most kellene neki egy kis pénz. — Zsákolt már krumplit? — kérdezi, s sovány, beesett arcában mintha megindulna a vér. — Éppenséggel megpróbálkozhatok vele — válaszolja Gutman. — Fél napra százötven forint — zárja le a témát Belényesi. Aztán már a raktárban állunk, és nyeljük a port. Gutman percenként fújja az orrét, elgémberedett ujjaival alig bírja tartani a zsák száját. — És te még erre a hiénára mondod, hogy rendes ember — lihegi közben; ahogy a sarokba húzza a zsákot, az alja valósággal fölnyalja a földre rakódott port. — Azt vártad italán, hogy azonnal a nevére irat? Gutman nem válaszol. Üjabb üres zsákért nyúl; két könyökével kifeszíti a száját, s a lapátom elé rakja. Miután ezt is a helyére húzta, csak akkor szólal meg: — Vajon mi a francot zabálhat rajtad?.. . Megvonom a váltam. — Állítólag hasonlítok a fiára — mondom. — És? — kérdezi Gutman. — Nincs és. Ez van. Állítólag hasonlítok a fiára, aki Amerikában él. — Disszidált? — Három éve, hogy kiment. Los Angelesben él. Ha akarod, pihenhetünk. Gutman azonnal végigdobja magát a krumpMhegyen. — És vajon tartják a kapcsolatot? — kérdezi aztán. — Hát persze, hqgy tartják. Leveleznek, meg ilyesmi. A fiú minden évben meghívja az öreget, de az nem akar kimenni. Azt mondja, ez már túl messze van neki. — Most már értem, hogy miért nem szól semmit, ha két napig nem mész be — mondja Gutman. — Nem akar elveszíteni, hiszen az altere- góddal te tartod benne a lelket. Délben átmegyünk a Májasba, ott ledöngetünk két üveg sört. Gutman szemmel láthatóan kifáradt. A délelőtt még oly tiszta nadrágja most hervad- tan kókadozik köpenye alatt, jelezvén, viselője a munkás- osztályhoz tartozik. Aztán visszamegyünk, és folytatjuk a munkát. Most is én lapátolok, Gut- mannaik már szinte csak a mérleggel kell törődnie; a húszkilós zsákok katonás rendben sorakoznak a fal mellett; igaz, a hórukk-melót lehetetlen lenne Gutmanra bízni. Még nekem is vigyáznom kell, nehogy elvágjam a gumókat; elég egy rossz mozdulat, s a lapát éle úgy megy bele a burgonya hófehér testébe, mint kés a vajba. Amikor végzünk, a maradék zsákokat magunk alá tesz- szük, s végigheverünk a padlón. Nekem is jólesik a pihenés. A por lassan ülep- szik, s a verítékünkkel elkeverve összesározza bőrünket. Gutman a kezdőkre jellemző módon azonnal vakaródz- ni kezd. — Én a helyedben megtartanám a gyereket — mondom, hogy eltereljem a figyelmét. — Biztosan szép kis kölyök lenne. Gutman félkönyékre emelkedik, rámnéz, > de nem szól semmit. — Igaz, hogy semmi közöm hozzá — próbálkozom tovább —, de vétek lenne elvetetni... — És majd te fölneveled, igaz?! — emelkedik föl Gutman, most egyáltalán nem hasonlít a három évvel ezelőtti balekra, akit annyira megsajnáltam akkor. — Tudod, mennyi lesz a fizetésem, miután elvégzem az egyetemet? Háromezer-hat- száz forint! — Ha idejönnél, itt megkereshetnéd a nyolcat. . . — Ezek szerint kár volt elfecsérelnem négy évet, igaz? Háromra átballagunk az üzletbe. Átvergődünk a pult és a testes eladólányok közötti résen, s máris ott állunk Belényesi asztala előtt. Az asztal fölötti falon fölrajzszege- zett színes fotó: a kép Ronald Reagant és Belényesi fiát ábrázolja, amiint mosolyogva átölelik egymást. Belényesi nem ellenőrzi le a munkánkat, látatlanban fizeti ki Gutmant; a megbeJT retnénik az olvasók figyelmébe ajánlani, akik megyénkhöz valamilyen módon kötődnek, és irodalmunk újabb ágához kapcsolódnak. Első összeállításunkban két, már kötettel rendelkező költő és egy pályakezdő alkotásaiból adunk ízelítőt. Madár János neve nem cseng ismeretlenül a szabolcsi irodalomkedvelők kőiében. hiszen már három önálló kötete is megjelent. A legutóbbi a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában 1987-ben, Rovátkáit énekeddel címmel. Költészetére — MADÁR JÁNOS: Tanya Zizeg az arc. Szegénységgel kitömött szalmazsák moccan az éjben. A folt rólunk álmodik. Tűfoknyi fény — Anyám szemében. MADÁR JANOS: Nincs ki a lángra vigyázzon lélegzetét visszafojtva hajoljon a lélek fölé éjszaka éjszaka kormos üvegek leszünk nem engedjük át magunkon a csillagok tekintetét szélt százötven forint helyett ötszázast nyújt oda neki. — Nem tudok visszaadni — hebegi Gutman. — Tegye csak el fiatalember — válaszolja Belényesi, és táskás szeme alatt a káposzta színű bőr lassan homokszínűvé változik. Gutman úgy nézi a pénzt, mint éhes ember a pékség kirakatát, majd tekintetét gyanakvásba mártott zavart- sággal rám emeli. — Tedd csak el nyugodtan — vigyorgok. — A főnök úgyis leveri rajtam. Műszak végén visszamegyünk a Májasba, de Gutmant nem engedem fizetni; ha el alkarja vetetni a gyereket, ne mondja azt, hogy az útjába állok. Lejátszunk néhány kört a zsákosokkal, hál’ istennek ma nyerő vagyok. A pálinka, mint egy forró fürdő, fölmelegíti és átjárja a testemet. Amikor kilépünk a kocsmából, már teljesen besötétedik, s a hideg szél azonnal átrendezi arcunk molekuláit. Gutman egész úton hálálkodik. Tulajdonképpen kedvem lenne neki elmondani az igazságot, de tudom, azzal csak Belényesit tenném tönkre. Kedvem lenne elmondani, hogy Belényesi fia nincs is Amerikában, s hogy az a kép ott az öreg asztala fölött az egyik barátom műve, kedvem lenne elmondani, hogy a Belényesi fia annyira szétitta az agyát, hogy már három éve a zártosztályon fékszik, de Belényesi nem akarja, hogy kitudódjon, legalábbis még nem, hát ezért találta ki ezt az egész disszidálást, és még any- nyi mindent szeretnék mondani Gutmannak ... Már a körtéren járunk, amikor megérinti a vállamat, és halkan megkérdezi: — Mondd, miiért vagy te ennyire jó hozzám? Zavaromban a sálamat kezdem babrálni, majd fölnézek, és megpillantom az együk söröző neonreklámját. — Na gyere, megiszunk egy korsóval, és közben elmondom — hallopi a hangomat, és máris tuszkolni kezdem a bejárat felé. ahogy több kritikusa is megfogalmazta —, a sorskórdé- sek iránti fogékonyság, humanizmus, az emberi értékek megmentésére való törekvés jellemző. Antal Attilának a megye jelenkori irodalma ápolásában fontos missziót betöltő Tiszta szívvel füzetekben jelent meg önálló kötete 1986- ban Ütközően címmel. Napjaink problémáin kívül érdeklődéssel fordul a múlt, a történelem egyes korszakaihoz. Verseiben a hagyományos és a modernebb stílusjegyek ötvöződnek. A poétáknak abból a csoportjából való, akik hiszik, a költészet nem fényűzés, hanem szolgálat. Krasznai Gyula az itt bemutatott költők közül a legfiatalabb. Kötete még nincs ugyan, de már több helyen is jelentek meg versei, így a Mozgó Világban, a Sza- bolcs-Szatmári Szemlében és a Kelet-iMiagyarországban is. Formálódó tehetsége remény lehet arra, hogy előbb-utóbb önálló kötetben vagy legalábbis antológiában is beírni tatkozhasson. Bodnár István ANTAL ATTILA: Utolsó kép a lovasokról Tükrös vértek terep-követő színeváltozásai, kopjék rácsai közé szorult encián ég. — Viszik a lovasok az eggyé folyt ember- és ló-verejték szagát, a kentaur-emlékű lendület csiklandó gyönyörét, a remény keskeny zászlait a kitapintható arcú halál ellen, robajos áramlásuk visszafordíthatatlan, nyomaik fölött árva nyerítés visszhangja ágaskodik a megürült képkeretben. KRASZNAI GYULA: llaiku-sorok Aludni kéne, há tudnék, Beszélni kéne, ha bírnék. Szerelmeskednék, ha volna hol, akár palota, akár akol. Az az arc, az a szem, az a száj. Akkor volt tán legszebb a nyár. Barabás Márton műve Koesihajtó KELET FELŐL
