Kelet-Magyarország, 1988. február (45. évfolyam, 26-50. szám)

1988-02-27 / 49. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET Arany kincsek A fejedelem és o színész ajándéka Nagyecsed a Báthorl-csa- lád, majd a Rákóczáak gaz­dasági, katonai és kulturális központja volt. Ma is sok minden megmutatható a di­cső múltból. így a honfogla­lás kori sárvári földvárban 3 elpusztult templom régészeti- leg feltárt alapjai; az ugyan­itt 1941-ben Murguly Bálint helybeli lakos által talált 912 db ezüstpénzből (ún. frie- sachi dénárok; a tatárok elől ásták el a GutkeLedek) álló kincslelet a Magyar Nemzeti Múzeum Éremtárában és ki­sebb résziben a nyíregyházi Jósa András Múzeumban lát­hatók. A kővár (1335) az is­mételt lerombolások (1699— 1711). majd széthordás elle­nére is hagyott fontos jelzé­seket az utókor számára: 1. az ecsedi vár egyik kapuja felett büszkélkedett az 1484 évszámú, süttői vörösmár- ványból és olasz mester ál- tai faragott, gyümölcsfűzéres Báthori-címerkö (ún. „máté­szalkai” címer) a nyírbátori múzeumban látható; ez me­gyénkben a reneszánsz legko­raibb emléke! 2. A vár 1550 évszámú és fehér mészkőből faragott, Báthori András-féle cimerköve, a nyíregyházi múzeumiban van. 3. A múlt év végén előkerült vörös márványasztal (XVI. századi) és két nagy, reneszánsz fara­gásé kő (nyíláskeret része) már a nagyecsedi Helyitörté­neti Gyűjtemény becses em­lékei. A letűnt évszázadok üze­netei közé tartozik két arany­tárgy is, amelyeket 1634 és 1883 évek óta használ, illet­ve őriz a nagyecsedi Refor­mátus Egyházközség. Ismer­kedjünk meg ezen kelyhes rendkívül érdekes történeté­vel. Rákóczi György kelyhe (1634) amelynek mindendknek a vé­gén egy-egy szám vagy betű vagyon ezüstből kiöntve, mint valamely gyűrűbe; a betűk ezek: A. D. 1634, amely- betűk és számok valamely kék színű kemény viasszal voltának körül öntve úgy, hogy ez a viasz a betűk kö­rül a csúcsocskáknak a vé­gein, mint valamely gyűrű­be, mint egy drágakő színt mutatott idejében (ti. időn­ként; Dr. F. Á.) és úgy tet­szett, mintha 6 drágakövek volnának benne, de már a kopásból megtetszik, hogy csak valamely igen vékonyan öntött viasz forma matéria volt. Ez adott okot valamely csalárd embereknek arra. hogy ezt a pohárt úgy adná elő, mint valamely drágako- ves és gyémántos kincset. szept. 11-én dr. Szállási Ár­pád orvostörténész), hanem Kovács Mihály nagyecsedi református lelkipásztor (1857 —1887 között), a mai nagy­templom építőjének a fia is. Még hozzá engedetlen fiú. „fekete bárány", aki 17 éves korában megszökött az ecse­di szülői házból, egyben a debreceni Ref. Kollégiumból is, és színésznek állt. Nem akárki lett belőle: három íz­ben volt a pesti Nemzeti Színház tagja (1859. 1870 és 1878—81), s ezután haláláig a kolozsvári színház hősszíné­sze és művészeti vezetője. Legalább ilyen fontos műfor­dítói tevékenysége: Schiller drámáit (Don Carlos, Stuart Mária) és Goethe Faust c. művét ő mutatta be magyar nyelven először. Pesten 1869- ben nyomatta ki költemé­nyeit, amelyekben vissza­visszatérő motívum Nagy­Az ún. Rákócxi- kehely A színész engesztelő ajándéka 1. Rákóczi György (1593— 1648) fejedelem, a nagy me­cénás 1634-ben aranyból ké­szült ötvös remekművet ajándékozott úrasztali pohár­ként a reformátusok számá­ra, s ez volt a gazdag nagy­ecsedi „eklézsiának minden jószágocskái” között a legér­tékesebb, s egyben nemzeti kincs is. Alakjában és ötvösi megoldásában rendkívül ha­sonlít Bakócz Tamás (1442— 1521) esztergomi érsek kely- héhez (1517), amelyet a Ma­gyar Nemzeti Múzeum őriz. Ez a reneszánsz díszítésű Rákóczi-kehely nagy veszély­ben forgott az adományozás után 140 évvel. Ugyanis 1774- ben Irinyi Antal szolgabíró ezt el akarta „harácsolni” egy ugyancsak értékes úrasz­tali terítővei egyetemben a nagyecsedi reformátusoktól. Tarcsa András ecsedi főbíró (ekkor még szinte azonos volt az ecsedi református egyház és a város vezetősége) es a lelkipásztor azonban bátran szembeszállt a fon­dorlattal és nem adta át az arany kelyhet, hanem a püs­pökhöz folyamodtak segítsé­gért. Utóbbi 1774. május 22-i megbízása alapján Mátyás István esperes (Börvely) foly­tatta le a helyszíni vizsgá­latot. s az ügy kapcsán ké­szült jegyzőkönyvek egyebek közöt t így írták le a Rákóczi - kelyhet: „egy nagy talpas arany pohár kövekkel a kö­zepi meg vagyon rakva” il­letve „jó forma nagy pohár, ez az. amely úgy adatott elő az ellenkezőknek, mintha va­lami oltárhoz (ti. katolikus templomhoz! Dr. F. A.) tar­tozó edény lett volna, de en­nek semmi formája nincs olyan es mintha valami drá­ga kövekkel rakatott volna meg. de abban sincs semmi valóság; hanem a közepin amint fogják, hat négyszegű csucsocska van kibocsátva, Ecsedi Kovács Gyula (1839. febr. 14., Gebe — 1899. júli­us 31., Segesvár) színész ju­talom-serlege nem tekinthető ötvös remekműnek, egy na­pon sem lehet említeni a Rá- kóczinkebellyel, azonban mégis csak aranytárgy és egyben elsőrangú színháztör­téneti emlék. Két felirata mindent elárul. A serleg kö­zépső és babérkoszorúval el­kerített részén látható az eredeti véset: „E. Kovács Gyulának sepsi-szentgyörgyi tisztelői 1883. április 28-án". A másik felirat a serleg fel­ső szélén körbefut: „A Nagy­ecsedi Ev. Ref. Egyháznak Hívei Közzé tartozása édes érzetében. E. Kovács Gyula Kolozsvárott 1883. Aug. 20.". Hogy miért volt szükség ezen adományozásra, kiderül a következőkből. Ecsedi Ko­vács Gyula ugyanis nemcsak Erdély leghíresebb színésze volt (ilyen címen tartott róla emlékezetes előadást 1987. E, Kovács Gyula jubileum- serlege (1883) Ecsed, a Kraszna-part. Mérk. a Nyírség és az akác. Leg­népszerűbb verse: „Kétszer is nyit az akácfa virága", amelyet megzenésítettek és a , rádióból olykor ma is hall­ható. A kitűnő színész nagy hazafi volt, a halál is a se­gesvári honvédsíroknál, sza­valás közben érte. A szülők és a gyülekezet is csak nagy nehezen tudták az „eltévelyedését” megbo­csátani, ezért volt szükség a színész-fejedelmi adományo­zásra ; ugyancsak ragaszko­dása kifejezésére művészként felvette az Ecsedi előnevet. Nagyecseden 1987 óta már utcanév is őrzi E. Kovács Gyula színész emlékét. Ideje lenne megyei színházbérletet is elnevezni Róla. Dr. Fazekas Árpád /-------------------------------------------------------------------------------------\ Thália háztáji temploma s _______________________________J k ezdetben a színház — mondhatni — népün­nepély volt. Olyan szer­tartás és vigasság, amelyben egy-egy település apraja-nagy- ja részt vett. Aztán a mun­kamegosztás egyre bonyolul­tabb lett, fölbukkantak a hi­vatásos mulattatok, a közösség pedig közönséggé változott. Ma már látjuk: szerencse, hogy ez a folyamat nem volt világszerte egységes és aka­dálytalan. Nálunk is sokan emlékezhetnek még azokra az időkre, amikor egy-egy falusi közösség színielőadást rende­zett például a sportszerek, tanszerek, tűzoltóeszközök vá­sárlása érdekében, s az is­kolásoktól az öregekig min­denki letette a maga obulu- sát a nemes cél oltárára. A televíziózás — noha nem le­hetett célja a helyi társadal­mak felbomlasztása —, a ma­ga „egyéni fogyasztásra" szánt kulturális kínálatával (több más tényezővel együtt) ilyen irányban hatott. Furcsán hangzik, de tény: a föld kol­lektivizálásával egyidejűleg a falusi társadalom közösségi kötelékei soha nem látott mér­tékben fellazultak. Ez napról napra megnyilatkozik fiata­lok és öregek, helyben ma­radottak és városba szakad­tak viszonyában. De a hely­ben lakók és dolgozók egy­más közti kapcsolataiban is. S akkor még nem szóltunk azokról; akik helyben lak­nak. és másutt dolgoznak. Lépten-nyomon tapasztal­hatjuk, hogy a közösségük­ből kiszakadt — újat sem lelő — ember mennyire kiszolgál­tatott leki, erkölcsi és egyéb hatásoknak egyaránt. Ünne­peken, különösen a többna­posakon népesek a falvak. Az is szülőföldjén keres valami megnevezhető vagy megnevez­hetetlen élményt, aki egyál­talán nem. meg az is, aki félig-meddig tudott gyökeret verni városon. Diákok, mun­kások, tisztviselők, értelmisé­giek töltik családi-rokoni kör­ben az ünnepeket. Ki-ki a maga módján. Szerencsére voltak az utób­bi fél évszázadban olyan esz­tendők, amikor nemcsak biz­tatást, hanem támogatást is kapott a közművelődési jó szándék. Sőt olyan művelőd­ni és művelni vágyó embe­rek is akadtak, akiket a hi­vatalos támogatásnak sokszor bürokratikus és erőszakolt ke­retei sem tudtak eltéríteni szándékuktól. Tagadhatatlan, hogy azok sem voltak keve­sen, akikkel éppen a kéret­len „tukmálás" ízleltette meg a művelődés örömeit. Mégis tudomásul kell vennünk vég­re: a művelődés egyéni és közösségi ügy. Napjainkban a jelek sze­rint a közművelődés — és ezen belül is az amatőr mű­vészet — válik az állami költ­ségvetés legmostohább gyer­mekévé. A mostohák mosto­hája pedig alighanem a szín­játszás lesz. Igaz, az „édes­gyermek’" a hivatásos szín­ház sem számíthat a közel­jövőben egyébre hamuba sült pogácsánál, de az amatőrök­nek még ezt is maguknak kell meggyúrniuk és megsüt­niük . . . Sütögetik is tisztességgel. Legalábbis, ahol még nem ürült ki teljesen a kamra. Maradjunk ezúttal a falusi együtteseknél! A gyermekcso­portoktól eltekintve talán be­lőlük van ma a legtöbb az országban. A nyolcvanas évek közepére kiderült, hogy né­hány megyénkben megszám­lálhatatlanul sok ilyen kö­zösség élte túl a technikai forradalom és az anyagi fel­lendülés éveit, vagy kelt. élet­re néhány esztendei, esetleg két évtizednyi tetszhalötti ál­lapotából. Bizonyára e tája­kon a hivatalos támogatás is hozzájárult a mozgalom élet­ben tartásához, de a legfőbb okot a korábbi közösségi ha­gyományok szívósságában és az újkeletű közösségóhajtás tudatosulásában kell látnunk. Legerősebb a színjátszó moz­galom az aprófalvas Vas me­gyében. Itt néhány százas lé­lekszámú falvak országos — vagy ennek híján fél orszá­got érintő — színjátszó ta­lálkozók lebonyolítására vál­lalkoznak. Május 13—15-ig Csehimindszent fogadja a du­nántúli falusi csoportokat (meg az ország távolabbi tájairól érkező vendégeket). A következő esztendőben az Alföldön terveznek hasonló jellegű regionális találkozót. Lehetséges, hogy az egy év­vel ezelőtt megteremtett pá­lyázati rendszer Jászfénysza- runak juttatja a dicsőséget és a rendezéssel járó fára- dalmakat-áldozatokat. E jász­sági nagyközség Fortuna is­tenasszonyról elnevezett cso­portja országos példája annak, miképpen válhat az amatőr művészeti tevékenység társa­dalmi szervezőerővé, miként kovácsolhatnak közösséggé a fellépések ünnepnapjai és a próbák, a technikai munka hétköznapjai gyerekeket, ifja­kat, megletteket, időseket, té- esztagokat, munkásokat, al­kalmazottakat, értelmiségie­ket. E pillanatban az élet­erőnek is szép példája e min­den nemzedéket és társadal­mi csoportot összefogó falusi társulat. Legutóbbi gyermek­előadásának színlapja szerint tíz a szereplők, s háromszor ennyi a technikai segítők száma. a kívánhatunk még va- j | lamit, akkor az nem más, mint hogy a po­zitív példák ne veszítsék el példavoltukat, s ne is le­gyen szükség a példálózásra. Legyen természetes és hét­köznapi dolog, hogy ahol ér­ték csillan meg, ott azt a környezet észre is veszi, és sajátjaként óvja az élet vi­szontagságaitól. T. I. Szombati galéria SERFÖZÖ SIMON: Emberségből, tisztességből, ha kel, zöldell a vetés, végül itt-ott kalászol csak — mutatóban — valami kevés. Lakatos József: Improvizáció A'tülekvő önzések nyomán néhány letiport szár, ha marad. S magvát, azt a keveset is, széthordják kapzsi madarak. KRASZNAI GYULA: Félek, mert neked a vers csal mi ha érinti bőrödet, t de könnyű pótolni mái Lehet, hogy igazad vai Minek is játszani a ha minek kiállni az időbe mikor villámok kerget fényes sorokat égetnél könnyű könnj'eik pere s ha kedvük épp úgy t eltűnnek oszlopban, fá s nyomukban csak pus Ilyenkor kéne, hogy it Ne akard, hogy egyedi mikor dörög s villámo Ne akard, hogy egyedi mikor piszkos színe ví Maradj velem! MADÁR JÁNOS: Kiűzetés Hallom, hogy arcod ál kagylószilánkok pereg Ismeretlen jelei a csői láznak. Éltemnek kön; A fényt, megtartó ujj; engedd szabadon, hisz most minden ének. Ki rejtegetése. Gyere ka\ csillagok szélárnyékál teremtsünk magunkbi Szájadhoz, szegődött t a hűtlenség ellen----­KRASZNAI GYULA: Május utolsó A tetőkön ülnek az ál Várnak tártkarú bébi Házfalak úsznak gyoi az égen dobókockák t Fél perc csak az éjjel Az utcákat egyedül rí lábnyomaimban tava Szikszói Kár< Zsc A kkor már negyei cipeltem a kn zsákokat a piacc kor nyitottunk, de n hatkor ott kellett kín a standon: miközben nyesi, a gyomorbajosol lemző rosszkedvvel és nyú szájszaggal élt álomtól vizes arcát az ja mögé, addig nekem ső raktárból föl kellel tenem az árut; mire tem, Belényesi is vég olvasással (valamint reggelijével), s imm; elégedett mosollyal a körül, mintha Lour tért volna vissza egy natúj gyomorral, megv te a vállamat, ami a; játságos főnöki nyelv jelentette: hozhatom a én pedig átlábaltam í hez, s amíg Tériké, a venes éveit taposó lóa fésnő a híg feketével latoskodott, addig a zsákossal kört alkotva előtt, kijátszottuk a ho ló „betétet” (legtöbbsz mot), a végén pedig tettük, hogy elegünk 1 bői az istenverte meg hogy rövidesen juk hagyni az egészet i ba ... Persze senki ser ta ott. Már évek óta így a napot, nyilván a fej maradt hajnali mel macskái miatt. (Eg volt közöttünk néhán akik már húsz éve odaragasztották a há zsákokhoz, és húsz é mint* nap közölték ezt...) Aztán hat órakor k a láthatatlan kapuk, s korán kelő háziasszc san kisöpri belőlünk radék rosszkedvűnké rencsére olyanok eze lanatok, mint egy es tócsa az úttest közép így. hol úgy. de hála KM ít ä w S'V ß/eus a*

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents