Kelet-Magyarország, 1988. február (45. évfolyam, 26-50. szám)
1988-02-27 / 49. szám
M ennyi méreg oldódik nap mint nap kedélyünk kútjában!? Hiába tisztítaná vizét nyugalmat szomjúzó lelkünk — túl sok kútmérgező jár közöttünk. A hétköznapi durvaságról beszélek. A lelki pusztításról, melynek utcán, járművön, üzletben, hivatalban — lehetne sorolni, hol még — elszenvedője manapság az ember. Sokan, sokat írtak már erről az utóbbi években, de csak papírpiszkító betűlenyomatok maradtak a kétségbeesett figyelmeztetésekből, okos intelmekből. Hadd álljak be most magam is a pusztába kiáltok sorába! Nem! Nem sóhajtok fel könnyfacsaró meghatottsággal a szomorú tapasztalatok kínálta felismerésen: szeretnünk kell felebarátainkat, mert egymásra vagyunk utalva nagy, társas magányunkban! Tudom, hasztalan fáradnék. Ha meg is hallaná mindenki a hangomat, aligha változna bármi. Ugyanolyan idegesek maradnának az utca járókelői, tapintatlanok a vonatok, buszok, villamosok utasai, türelmetlenek a kis és nagy hivatalok hivatalnokai — satöbbi —, mint eddig. Legalábbis azok közülük, akik eme ítélkezésre okot adtak. Mivel pedig nem vállalok hittérítést emberhitre, csupán csodálkozom. Némán, magamba roskadva, re- ztgnáltan — a mérgen. Néha eltűnődöm, mi a természete, mi a titka? Hogyan veszi birtokba idegeinket? Mennyit bír el belőle egy-egy ember? Mert kell lennie egy kritikus értéknek, amit meghaladva valami jóvátehetetlen történik a kényszerű fogyasztóval — áldozatból egyben áldozatokat szedő lesz maga is. Aztán később történnie kell valami még nagyobb bajnak, miként a szennyezett folyók halaival, ha túl sok már életelemükben az idegen anyag .. . Szinte hallom: A gazdasági nehézségek... Az emelkedő árak ... A csökkenő értékű bérek ... A mind több munka ... Szóval mindez rossz hatással volt sokak közérzetére. A rossz hangulat pedig csizmás lábbal taposta szét a társadalmi érintkezés törékenyebb normáit... Tovább folytatni homokhordás lenne sivatagba. Már most közszájon forog nem egy magyarázat, miért viselkednek egyesek úgy, ahogy. Pedig nincs magyarázat, mentség. Mert a miértre adott válaszok különben javarészt igazak, s igazak lesznek akkor is, mikor sor kerül arra a bizonyos kései magyarázatra. Sajnos így alakult a sorsunk, van okunk ingerültnek lenni, haragudni. De csak meggondoltan, igazságosan, önmagunkat sem kímélve. Hiszen a zabolátlan, fegyelmezetlen harag öl. A haragvókat és az ártatlanokat öli meg leghamarabb. S akik ezt nem tudják, nem akarják tudni, azok, bizony, merénylők. Kútmérgezők, akik, lehet, elfogadható indítékoktól hajtva, a körülmények kényszerében, mégis elfogadhatatlanul, bűnösen cselekszenek. Azzal az ős-naiv tudat alatti hittel, hogy megszabadulhatnak a számukra rossztól, ha másnak rosszat tesznek, kellemetlen perceket, órákat, napokat szereznek. A düh szülte rosszindulat — akár az anyag vagy az energia — nem vész el, csupán átalakul. Mindenki személyisége és társadalmi helyzete szerint alakítja át azt, amit kap, és — megszenvedve tőle — adja tovább, ördögi láncreakció kezdődik, aminek hatását, ki tudja, milyen formában, megérzi az is, aki elindította, önmagát erősítő folyamat ez, mely egykettőre kikerül a jó szándékú akaratok irányítása alól, s az egyre mohóbb, gátlástalanabb agresszió szilajul, kiszámíthatatlanul tör rá gyanútlanul lelkek békéjére. A durvaság szürke kis terroristái aligha gondolnak akcióik közben tetteik következményeire, hisz maguk is áldozatnak érzik magukat. És azok is. De felmentheti-e ez őket? Az erősebb — vagy a kevésbé gyenge — jogán mások idegeit terhelni, mikor ezernyi oka van egyébként is valamennyiünknek az ingerültségre? A választ adja meg ki-ki magának azzal, hogy ezekben a nehezebb időkben, amikor ölni lehet rosszindulattal, durvasággal, nemtörődömséggel, s életet menteni jó szándékkal, kedvességgel, odafigyeléssel, minden mozdulatunknak, szavunknak jelentősége van. Bármily ócska a szó: felelősek vagyunk egymásért. Felelősebbek, mint hogy eltűrjük, kedvükre tomboljanak köztünk a felelőtlenek. Czine Gáspár Szervátiusz Tibor műtermében. (Lónyay Etelka memoárja) „Az utolsó jobbágy” Évről évre sokfelé és számos változatban idézzük az 1848. évi pest-budai március 15-e és az általa szimbolizált közel másfél év sorsfordító pillanatait. Oly sok dicsőséges csatára és annyi jeles személyiségre történő emlékezés után én ezúttal Lónyay Etelka Országos Széchényi Könyvtár Quart. Hung. 2451-es jelzet alatt őrzött „Élettöredékek” című kézirata megidézésének lehetőségével kívánok élni. Maga a fent megnevezett' könyvtári egység egy 205X165 milliméteres vonalas füzetbe írt 12 oldalnyi feljegyzéssorozat. Tizenkét évvel ezelőtt Tarr László ugyan már említette „A délibábok országáéban, publicitást azonban sem azelőtt, sem azóta nem kapott. A szakemberek vele szemben tanúsított közönyét minden bizonnyal a romantikus parasztábrázolással szembeni érdektelenség magyarázza. A szereplők valóban koruk anakronisztikus jelenségei voltak. Az úrbéres szolgáltatások eltörlését kimondó 1848. évi IX., valamint a jogilag függő helyzetben tartott jobbágyok felszabadításáról intézkedő XIII. törvénycikk áldásából nem kérő „örök jobbágy” típusának fölelevenítésével magam sem a szolgalelkűségnek akarok emléket állítani. Pláne nem a szabadság szimbólumává magasztosult március 15 kö- zeledtén. Viszont éppen a nagy idők történelmi hűséggel való ábrázolásának követelménye és igénye írja elő a sokszempontú megközelítés kényszerét. Lónyay Etelka is azon meggyőződéstől vezéreltetve fogott tollat* hogy „Nemcsak a nehéz küzdelmek, nemes törekvésekkel telt élet, hanem a szerény, szűk hatáskörben forgolódó lények élete is költhet érdeket, ha ez szívjóság, hűség, becsületesség és kötelesség betöltéséről szól”. A változás ezen optikán keresztüli nézése és láttatása alapján tanúsíthatunk figyelmet e sajátos forrás szerzője és választott tárgya iránt. A szerző által viselt Lónyay név széles körű ismertségnek és megbecsültségnek örvendett egykoron. Albert 48-as nemzetőr, Menyhért a Szemere-kormány pénzügyi államtitkára, a kiegyezés kormányának pénzügyminisztere, 1871—72-ben pedig Magyarország miniszterelnöke volt. Maga a család gyengébb nemét képviselő tollforgató, az 1824 és 96 között élt Szirmay Ödönné Lónyay Etelka sem éppen érdektelen személyiség. A fivérével, Lónyay Menyhérttel barátságban állott Madách Imre első imádottja- ként tartja szómon az iroda- lomtörténet-írás. Ami pedig a témaválasztást illeti: az iránt sem igen maradhatunk közömbösek. A csak töredékeiben fennmaradt napló három, vidékünkön élt hétköznapi ember: Albert Mihály, özvegy Pető Andrásné, valamint dr. Scholy életútját örökíti meg. E keretek között korlátot szab a teljes közlésnek a helyszűke. De egyazon jellemzőjük következtében talán szükségtelen is teljes terjedelmében nyilvánosságot biztosítani neki. Álljon itt jellemző példaként a három történet egyike! Az utolsó jobbágy E czím illette az öreg Albert Mihályt, ki a hűség és ragaszkodás ritka minta képe volt. Az ő hűséges ragaszkodó szíve a hűbér megszüntetését felfogni, megérteni képtelen volt. És halála órájáig ez maradt vezér eszméje, sza- vajárása: Szolgálom jó uramat mind halálig! Családunk minden egyes tagjához felette ragaszkodott. Boldognak érezte magát, ha nekünk valamiben szolgálhatott. Ha rövid távoliét után haza tértünk, sírt örömében, bennünket simogatott, kezeinket csókokkal elhalmozta, és könnyek közt e szavakat ismételte: Szolgálom az én jó uramat mind halálig. Erőteljes férfiú korában, híres gyalogló volt. Abban igen büszkélkedett, hogy lovas embernél gyorsabban meghozta a híreket. Akkori időben utaink járhatatlan rosszak voltak, posta összeköttetés nem létezett és mindig küldönczekkel közlekedtünk. Nem egyszer megtörtént, hogy 20 mérföldnyi távolságra vitt egy levelet. Egy divat czikkef hozott Kassáról, vagy nagyobb summa pénzzel Pestre küldetett, és több ezreket rejtett hűséges kebelén; ’s a.benne helyezett kis alomban találta fáradságának jutalmát. Mint gazda és földműves ügyetlen, tehetetlen és szerencsétlen volt, hasztalanul vett részére édes atyám ökröket, lovakat, nem tudta jószágát megőrizni, semmiben sem gyarapodott. Végre édes atyám tanácsát követve adóssággal terhelt telkét fivérének által adta és egészen szolgálatban lépett. Hosszú évsorokig min! mindenes, szüleim házánál szolgált, minden fiatal kor' emlékeim e hűséges szolgához vannak kötve. Az aggkort elérvén, szegény munkaképtelen lett és éjjeleit álmatlanul töltötte köszvényes bántalmai ő! nyugodni nem engedték. Hogy tehetetlenségét ne érezze és éjjelei sebesebben teljenek, atyám őt a ház őrzésével bízta meg. Készítet; részére egy hosszú láncsát és kötelességéül tűzte ki a ház őrzését, a ház körüli kerülgetést. És ezt nagy pontossággal és lelkiismeretességgel teljesítette és magát igen nevezetes, szükséges egyénnek tartotta. Ha atyám hazulról távozott, hogy ő gyakran tréfásan így szólott: Albertreád bízom házamat és háznépemet, ha baj lesz, úgy halál a fejeden! És szegény mint a hűséges eb anyám ajtaja előtt aludt és ha felébredt, a ház körül járkált és időről időre e szavakat mormogta: Szolgálom jó uramat mind halálig! Édes atyám halála után még nagyobb mérvben tanúsította ragaszkodását, anyám felett őrködni szent kötelességének tartotta. Híjába mondta neki édes anyám, hogy ez szükségtelen, híjába biztatták a többi cselédek, maradjon a meleg istállóban; a ház körüli keringést, míg mozdulni bírt el nem hagyta és ezt felelte: Kegyelmes uram a kastélyt, udvart nekem adta, nekem kell ezt őrizni! Szolgálom jó uramat mind halálig! Midőn szegény öreget az aggkor és betegség ágyhoz kötötte, testi fájdalmánál is jobban gyötörte azon gondolat, hogy mint éjjeli őr, kötelességét nem teljesítheti Két órával halála előtt arra kérte fiát, vegye vállára és járjon vele körül az udvaron, látni akarja még egyszer a kastélyt, mely gondviselésére volt bízva. Ezek voltak az utolsó szavak, amelyeket hűséges ajkai rebegtek: Szolgáltam jc uramat mind halálig! Tidrenczel Sándor Hétköznapi durvaságok KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1988. február 27. O A nyelvjáráskutatással és a néprajzzal foglalkozó tudósok szinte egyöntetűen i vallják, hogy a nép élete, 1 nyelve és szokásai iránti igazi I érdeklődés a XIX. század elején / végbemenő gazdasági, társadal- I mi, politikai és irodalmi átala- \ kulásnak az eredménye. A nem- I zeti kérdés előtérbe kerülése és I tartalmi átalakulása folytán fon- [ tos kérdéssé vált a parasztok és I a polgárok nyelvi, nemzeti ho- 1 vatartozása, műveltsége, érze- I lemvilága. A reformkorban to- / vább nőtt az ország ismeretének, I a valós helyzet feltárásának igé- \ nye. Megindult az útikönyv-iro- I dalom. Ezekben az útirajzokban I a nép nyelve, szokásai, viselete, 1 táncai, a népélet egyéb részle- \ lei a tájrajz mellett bőséges he- I lyet kapnak. Majd 1819-ben a I Tudományos Gyűjtemény c. fo- ■ lyóirat hasábjain megjelent az V első nyelvjárásleírás: Szeder Fá- I bián bemutatja benne a palóc I nyelvjárás jellegzetességeit. A / folyóirat ebben az időben irá- l nyitja szinte a nyelvjárási gyűj_ 1 tőmunkát, s e munka csúcspont- I ja az 1838-ban megjelenő Magyar f Tájszótár. A Tudományos Gyűj- l temény megszűnése után az iro- \ dalmi népiesség és a népkölté- I szeti gyűjtemények kora követ- I kezeit. Nem kisebbeden az ér- I deklődés a népnyelv iránt, ,,csak \ irodalmi síkra váltott át” — I ahogy Kálmán Béla írja. 1872- I ben megjelent a Magyar Nyelv- [ őr. és ettől kezdve hivatalos he- I lye a nyelvjárási adatközlésnek. | Az ország minden részéből szak- I emberek, érdeklődő pedagógu- I sok és tanulók, szakértők és lai- l kusok felkeresték gyűjtött anya- J gukkal a folyóiratot. Nyelvjárás- I tanulmányok, tájszók, szólásmó- I dók, népies köszöntők, népi párTáj, nyelv, ember beszédek, találós kérdések, lakodalmi és ünnepi mondókák, népmesék, ragadványnevek és földrajzi nevek láttak napvilágot a Nyelvőr hasábjain. A nyelvjárás-kutatást nagymértékben előrelendítette az, hogy ez a kor a nyelvújítás torz hajtásait igyekezett lenyesegetni, s csak azt fogadta el helyesnek, amit a nyelv történetéből vagy a nyelvjárásokból igazolni tudott. Századunkban a harmincas évek lendítik fel újra a nyelvjáráskutatást. Néhány nagyszerű munka, Horger A magyar nyelvjárások és Laziczius hasonló című műve, Csűry Bálint Számos- háti Szótára, továbbá a debreceni Népnyelvkutató Intézet felállítása és évkönyvének, a Magyar Népnyelvnek a megindítása nagy szerepet játszottak ebben a fellendülésben. A felszabadulás utáni korszak a nyelvjáráskutatásban is a nagy vállalkozások kora. A legnagyobbak: a Magyar Nyelvjárások Atlasza, az Üj Magyar Tájszótár és az egyes megyék földraj zinévgyűjtő és kiadó tevékenysége. A nagy vállalkozások mellett igen jelentős az egyéni kutatómunka. Jelenségtanulmányok, szó- és szöveggyűjtemények jelennek meg, megerősödött a történeti nyelvjáráskutatás. Az ország nagy gazdasági és társadalmi átalakulása folytán veszendőbe menő népi foglalkozási ágak munkafolyamatainak, eszközeinek a megnevezései, a régi földrajzi nevek és ragadványnevek, a régi névadási szokások mentése egyre nagyobb erővel folyik. Lassan 150 éve lesz annak, hogy Toldy Ferenc, az Akadémia főtitkára felhívta a figyelmet a nyelvjárásaink pusztulására. Azóta is sokan beszéltek e nyelv- változat pusztulásáról, szürkülé- séről. Kétségtelen dolog, hogy az utóbbi 80—100 évben számottevően közeledtek nyelvjárásaink a köznyelvhez, állapítják meg e kutatás szakemberei. Ugyanakkor azonban hozzáfűzik e megállapításhoz azt is, hogy a nyelvjárási sajátságok mennyiségüket \ tekintve lényegében nem csők- i kentek, csak jóval kisebb terű- i letre szorultak össze, és ritkáb- f ban jelennek meg a beszédben; 1 továbbá azt is elmondják, nyelvjárásban jóval kevesebben be- J szélnek ma, mint régebben. I A TIT Anyanyelvi Szakosztá- l lya az idei magyar nyelv hété- ] nek központi témájául a nyelv- J járásokkal való foglalkozást tűz- f te ki. Természetesen e témán ki- l vül sok nyelvi kérdésre sor ke- \ rül a magyar nyelv hetén. Any- I nyit azonban a központi téma / kapcsán szeretnénk elérni, az I emberek ne szégyelljék nyelvjá- l rásukat. Nyilvánvaló az, hogy ] minden embernek el kell sajátí- / tania a köznyelvet, hiszen az I írásban, továbbá a szűkebb pát_ I rián kívül ezen értik meg őt, ez ] a tudomány, a kultúra, az isko_ I la nyelve. A szűkebb hazájuk- I ban azonban nyugodtan használ- 1 jak a nyelvjárásukat, hiszen iga- \ zán akkor vannak otthon. I Bachát László [
