Kelet-Magyarország, 1988. február (45. évfolyam, 26-50. szám)
1988-02-20 / 43. szám
KMf Hétvégi melléklet ÁLL-E MÉG? Köles Légy kész egyesülni! — hagyta ránk intelmei egyikeként Kölcsey Ferenc. Halála évfordulójának 150. évében többen és többször keresik e tömör felszólítás folytatását: vajon mi célból buzdít bennünket összefogásra, vajon hogyan képzeli a társasélet módját? Mindkét kérdésre megadja a választ is. összefogásra azért van szükség, mert „egyedül a legnagyobb erő sem tehet mindent, mondhatnám, nem tehet sokat — elmélkedik Kölcsey—: „egyesített erőnknek pedig a lehetetlennek látszó is gyakran lehetséges. Mit ér egy csepp víz? de milliomonként egyesült cseppek megdöbbentő erőt fejtenek ki. Ez egyszerű, mindennapi példa tudtodra adhatja: mily becses az egyesület!” Az egyesületbeli tevékenykedésről gondolkodva pedig úgy vélekedik, fontosságához nem férhet kétség, mert módot ad arra, hogy „gondold ki magad a négy fal közül, hol bölcsődet ringatták; gondold ki magad a házi körből, hol kívánataidat tekinteteidből lesegették. A mi háznépünk e nemzet, s ősi házunk ez ország: ennek határain kiterjedve virul az élet, melynek zajában munkálva és hatva forognunk kell”. Az elmúlt év őszétől kezdődően egyre gyakrabban forÉletem nehéz óráiban önmagam vigasztalására néha verset szoktam mo- tyorászni. Azért nem szavalni, egészében fölidézni, mert nem teljes költemények jelentik számomra ilyenkor a lelki támaszt. Csak sorok, legföljebb strófák. És ki sem mondom azokat, csupán megmártom őket emlékezetem választóvizében. Katonáskodásaim idején, amikor huszonöt-harminc kilométeres menetgyakorlatoknak vetettek alá bennünket, a teljes kimerültségtől mindig megóvott, ha a Toldiból végigzongoráztam, ami még nem hullott keresztül memóriám rostáján, ha Tóth Árpádsorok jelentették számomra a menekvést, ha Kosztolányi sugallta nekem, hogy mégiscsak nagy áldomás az élet. Már régen nem találnak elég fiatalnak, hogy menetoszlopba küldjenek. De olyan helyzetem "változatlanul akad, hogy versekbe kell fogódznom. Mostanában szinte naponta szívemig fut Nagy László mindössze, tizennégy sornyi, mégis hatalmas költeményének könnyes kérdése: „Ki viszi át a szerelmet ... a túlsó partra?” A versvarázs egyebek közt abban rej lik, hogy az igazi, nagy költemény sokértelmű is lehet. Aszerint, hogy ki, mikor milyen körülmények között, minő lelkiállapotban olvassa. Jómagam sohasem vonatkoztattam egyértelműen a szerelemre a Nagy László-i kérdést. Nehéz lett volna. Hisz ilyen két sor is előfodul az írásban: „S dúlt hiteknek kicsoda állít káromkodásból katedrá- liist?” A dúlt hit szópár — gondolom — nem a szerelemre utalt. Mire is? Szerintem mindenféle hitre. Arra is, ami van, ar" ra is, amit megrongyolt a vihar. Arra is. ami elillant. Olyan időket élünk, amikor sok mindent át kéne mentenünk a túlsó partra. Ami a magam értelmezése szerint nem valami léten túli színhely, hanem egyszerűen a holnap. És se szeri, se száma annak, amit itt kéne hagynunk. Bánjék el vele a pusztító idő. Ha rajtam múlnék, ezen a parton hagynám a mindig, mindent egyforma tűzzel helyeslő polgártársamat. Hisz gondolkodás nélküli helyesléseire épült ugyan jó, de legalább annyiszor a butaság, sőt embertelenség is. . Nem vállalnám úti-társnak a felelőtlenség csúcstartóit, akiknek tudatlansága, makacs erőszakossága folytán annyi baja támadt az országnak, akik önfejűén vittek bele sokakat anyagi és erkölcsi ingoványokba és amikor látnivalóvá lett a baj, nem a maguk felelősségét emlegették, hanem azt mondták a legjobb esetben — mi hibáztunk . .. Lemondanék azok közreműködő kíséretéről, akik idejétmúlta, bemohosodott ötMarin Georgiev: CSALITOS A Dogályok (János és Konstantin) egyébként 1792-ben kapták nemességüket, és a rákövetkező évtizedekben negyven, hitükhöz hasonló (görög katolikus) családot telepítettek le Bűdön, akik Zemplénből, Van egy kedves, nyugdíj előtt álló ismerősöm. Ősz. jóma-rkú férfi, házfelügyelő. Télen a ránk zúdult hóforgatag idején ott akadt dolgom, ahol ő felelős az udvar rendjéért. Olyan ütemben kotorta a fehér áldást, hogy sai-nte nótája volt. Évődve kérdeztem: „Történt valami?” Értette a mókát, szusszant egyet a -Lapátra támaszkodván, majd közölte tettetett fontoskodással: „Beléptem az operatív bizottságba — nem mondta még be a rádió?” Dehogy mondta, be, már miért mondta volna be? Ámbátor, most, hogy visz- szaemlékszem a történtekre, az én emberem méltó lett volna a név szerinti megemlítésre. Az országot szinte elárasztó bénultság idején, tréfába ba- gyuláltan, de a bajvívók komoly akaratától fűtötten válLalita a maga részét a bajok legyűréséből. Gyönyörű szavakból mines ugyan nálunk hiány, ha a helytállásról beszélünk, de ki tépd le végre a frázisok selyempapírburkát az i-lyen cselekedetekről, ha méltányolni illő és szükséges azokat? A túlparton vajon a munka valóságos megbecsülése vár azokra, akik eljutnak odáig? És folytathatnám a kérdések számtalan változatának fölsorolását. Ki viszi át a szabályozók, az árváltozások tengerén azt a vallomásunkat, hogy -legdrágább kincsünk a gyermek? Ki menti á-t a holnapra azt a megmásíthatatlan vállalásunkat, hogy a munkában, család f enm tartásban megö regedettek tő i távol-tártjuk a megélhetési gondokat? Ha arra gondolok, a hatvanas évek óta cihelődünk, hogy átjussunk a túlsó partra, csak úgy vélekedhetem — bizony, nem a Radetzky mars ütemére' léptünk ily hosszú ideig. A felelősök még csak korholó szót se kaptak, gyakorlati elmaradásunkra elméleti magyarázatok születtek. Hogy is szü-l-etett volna más, hisz éppen harminc esztendeje hangzott e-1 Kellér Dezső nevezetes konferansza „Bíráljunk bátran, élesen címmel” s abból kihallhatta bárki a lényeget. Azt, hogy üres frázissá laposodott a címben szereplő megfogalmazás. És inkább úgy értendő: ne zavarja a munkát a bírálatokkal, hagyjanak a bírálatra szorulóknak békét. Ki viszi át a tú-lsó partra azt a szerény igényünket, hogy bízni szeretnénk a magunk józanságában, tisztességében és abban — lesz erőnk, akaratunk, mozgáslehetőségünk, hogy rendet teremtsünk a házunk táján? Át akarunk jutni a túlsó partra. Bajor Nagy Ernő 4 síkon, távol a folyóhoz, cserszömörce, galagonya. Csökött, lilás és kékes bolyhos. Az isten erre — tohonya. Szikár nesz, méhek zümmögése. A meddő tücsökcirpelés akar valamit: vegyék észre. Túlérett bibepor, nehéz. Alig ért ide még a halvány, porlepte út — és gazda fúl. Bogáncs vigyázza, inas csalién; csíp és szúr irgalmatlanul. A fojtó, mérgező csalitban, a rikító dudvák között, egy nap-cserzette kígyó villan. A fény, az árny olyan zömök. Hová tűnt végül? Merre bújva? Elnyelte a föld, fölszívta ég — és a komor fülledtség újra, >és sárga nyüzsgés, hő, sötét. (Rózsa Endre fordítása) Agak-bogak (Vesteli Lajos rajza) leteiket szeretnék próbálgatni az idők végtelenjéig, és tekintet nélkül arra. hogy annak esetleg már antihumánus a lényege. Embertelenség? . . . Örökös a vita, hogy hol kezdődik, mi jellemzi, meg tud-e szabadulni tőle az élőlények legműveltebb, aki már a végtelenbe nyíló kapukon dörömböl... OLvastam beszámolót a szövetségesek második világháborúban lebonyolítóit nomandiai partraszállásáról. Hogy a kontinens felé húzódó rohamcsónakok személyzete nem vehette föl a mellette kilőtt vízijármű utasait, veszni kellett Ki viszi át? hagyni őket, hogy a sértetlen hadieszközön tartózkodó harcosok gyorsabban és bizonyosabban eljussanak az ellenség első vonalába. A túlsó partra. Ilyen kegyetlen menet volna az átkelés? Néha bizony beleborzad az ember. És talpra- szökken benne a gondolat: végtére is nem háborús körülmények között törekszünk valami felé. Honnan volna bárkinek is erkölcsi fölhatalmazása, hogy cserbenhagyja azokat, akiknek erejét fölőrölték már az élet viszontagságai ? Kevés olyan történelmi helyzet adódott ebben az emberöltőben, amikor nagyobb szükség volna a megértő, okos, a félelmeket elhessentő jó szóra, mint ma. És a helyzebmagyarázók, az információk birtokában lévők gyakran inkább nyugtalanságot gerjesztenek, semmint föloldanák a szorongásokat. Olvastam -néhány napja egy magas hivatal második emberének nyilatkozatát az újságban. Azt mondotta: „Minden intézkedés azt szolgálja, hogy elkerüljük a tömeges munkanélküliséget.” Erre bizonyosan sokakban csörömpöl a riadalom: Űramis ten. hát tömegas munkanélküliség is előfordulhat nálunk? Ami a személyi jövedelemadó bevezetéséhez fűződő magyarázatokból félreérthető, vagy a nyugtalanság fölkeltőjének bizonyult, az rózsavíz ehhez. Ki viszi át a túlsó partra a boldogságról álmodott álmokat? Bár annak prózai pillérei is vannak, mint a nyereségrészesedés, telekkönyvkivonat, vagy ilyen és ilyen négyzetméter alapterületű otthon. Egymásba karol-e az úton a reménység és az a józan álláspont, mely szerint a haladás el sem képzelhető fáradtságos munka nélkül? Marafkó Lász P rimitívek — mondta nemes egyszerűséggel. — Hogyan lehetett ezt az utat ilyen meredekre építeni? Ae nem is lepett meg, hogy elsőre rögtön letegezett, — elvégre én még csak egyetemre kezdtem járni akkor, amikor ő már óvodába. Így esett a megismerkedésünk, amikor valamit kijavítani jött a házba. Am, mert régtől fegyvereim valónak józanság és értelem, magyarázni kezdtem: ezt az utat a szomszédok a társasház elkészülte után akkor kezdték el építeni kézi erővel, amikor újdonsült lakástulajdonosként annak örültek, hogy egyáltalán fedél van a fejük felett. Autója még egyiküknek sem volt (ritkább volt az a hatvanas években), s egyébiránt az első őszön-télen derült ki, hogy a meredek kaptatónál kipörög a kocsi kereke. A kocsié, amelyet ő — mint megtudtam — ajándékba kapott a szüleitől. „Levetett jószág”, alig pár éves. De ha hozzáveszem, hogy a lakásukat még a felesége szülei vásárolták, akkor ők — kettejük életkora együtt volt negyven év — kétségtelenül simábban lódultak neki az életnek, mint ama meredek út a kertnek. Ennyi elég is volna az előítélethez. Vagy irigységhez? Mindegy, minek nevezzük, én legalább beismerem. De ha Fegyt akartam volna, se feledhettem: kezdő diplomásként, tizenhét év tanulás után 1100 forint volt a fizetésem; a lakásvásárlásunkhoz barátoktól és rokonoktól kértünk kölcsön, kitől ezret, kitől tízezret. Az első, használt kocsinkhoz szintúgy. De, mert fegyvereim valónak türelem és értelem, lehettem-e elfogult valakivel csupán azért, mert szülei tehetősebbek, mint az enyémek voltak? (Apám már egyetemista éveimben nyugdíjasként élt.) Udvariasan leplezett fitymá- lással hallgatta fejtegetéseimet az út történetéről, én meg elhatároztam, hogy elfeledem a találkozásunkat. Aztán hónapokkal később, amikor egy idősebb emberrel együtt érkezett, megkérdeztem, történt-e valami az életében. — Hülyékkel nem dolgozom tovább — mondta. Addig egy nagyvállalatnál állt alkalmazásban, de ottTekintetes Dogály magtára Bűdön? Eleinte csak az utcai szóbe- beszéd hívta fel figyelmemet Tiszavasváriban a hírre, majd Nyíregyházán járva is kérdőre vont egy régi ismerősöm, választ várva a címben feltett kérdésre. Azt követően történt ez, hogy az elmúlt év végén megjelent „Szabolcs-Szatmár Megye Műemlékei”-nek második kötete nyomán a Kelet-Ma- gyarország január 6-ai száma „Kúria és nádtető" címmel beszámolt arról, hogy áll még a hajdani Dogály család műemléki jelleget kiérdemlő magtára Bűdön. Ahogy a szerző írja: „Az egykori Dogály-birtokon is maradt fenn magtár. A két- szárnyú kapu feletti márványtábla tanúsítja, hogy 1824-ben épült.” Kíváncsian várhatnánk a további híreket a soron következő „vasvári oldalon” az épület műemléki rekonstrukciójával kapcsolatos tervekről, ha nem látnánk naponta a Vasvári Pál Múzeumban azt a barokkos ízlésű márványtáblát, mellyel Molnár Lajos kőműves mester úr 1983-ban ajándékozott meg bennünket. Igen, Lajos bácsi volt az, aki a Dogály- Koniss-magtár jobb sorsra is érdemes épületének bontása során felfigyelt erre a becses darabra. Kárpátalja két megyéjéből és a Szilágyságból származtak. A mai szociális otthonnak helyt adó kastélyukat a múlt század húszas éveiben építették. Konstantinról nem sokat tudunk. Jánosról annál többet. Két gyermeke közül Irmát Korniss Ferenc vette feleségül, aki a nevezetes tiszaeszlári per idején törvényszéki elnök volt. Gusztáv fia agglegény maradt, és a szabolcsi táj Krúdy fiatalkori tárcáiból ismert különös figuráinak útját járta. Az ötvenes évek rossz emlékű begyűjtéseit is idéző hajdani magtárépület tehát ma már nem áll. Méteres szélességű falainak korán kiárult „kóró-téglái” többségükben Ti- szavasvári portáinak melléképületeiben élik tovább sorsukat. Egyetlen hírmondójuk az említett márványtábla, melyet a múlt század utolsó harmadában helyeztek el a front- falon az építtető leszármazottai. Ennek hiteles szövege a következő: „ÉPlTETE 18 24 TEKINTETES BÜDI DOGALY JÁNOS. MEGHALT 17 MÁJUS 1837 ÉLETÉNEK 81 ÉVÉBEN”. Dr. Szathmáry László Vasvári Pál Múzeum Tiszavasvári „A társas
