Kelet-Magyarország, 1988. január (45. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-09 / 7. szám
Mozgalmas, kalandos évekre emlékezett Mező Imréné, a férje nevét viselő baktailó- rántházá gimnázium decemberben megtartott 25. évfordulóján. A diákok, a meghívott vendégek, nagy figyelemmel kísérték az 1956-os ellenforradalomban hősi halált halt páirbmunikás özvegyének elbeszéléseit, akivél az ünnepséget megelőzően ültünk le beszélgetni, az 1956-os eseményekről, az azóta eltelt éveikről. — Azon kívül, hogy legszebb „tinédzser koromait” élem, csak egy haj van — kezdte a beszélgetést hamiskás mosollyal Mária néni — már nehezen mozgok. Igaz, küldenek kocsit ériem, ha valahová mennem kell. Tagja vágyóik a budapest pártbizottságnak, és meghívott tagja a kerületi pártbizottságnak is. Sokan óvtak, hogy ilyen időben már ne induljak hosszú útra, aztán megértették, ennek a meghívásnak éleget kellett tennem. Annak ellenére, hogy Dunaújvárosba is vártaik, az ottani isikola névadó ünnepségére. Ez a megye, ez a vidék nekem a férjemet jelenti, és szó sem lehetett arról, hogy ne menjünk át Ramocsalházára, férjem szülőfalujába, legalább egy szál virágot elhelyezni a szülőházánál és a mellszobránál. Aztán mosolyogva mutat körbe. — A másik pedig ez a gimnázium. Én itt voltam a születésénél, és azóta is, ha tehetem, minden alkalommái eljövök ide. Kedvesek, barátságosak itt az embereik, és szeretettel fogadnak a gyerekek is. Az elmúlt években megnőtt az érdeklődés az 1956-os események iránt, s ezzel kapcsolatban számos publikáció megjelent. Könyvet készítenek Mező Imréről is, amely a magyar és nemzetközi munkásmozgalom kiemelkedő harcosának életével foglalkozik. — Mi 1931-ben kerültünk össze — kezdi el mesélni kapcsolatukat. Belgiumban voltunk, és ón háztartási alkalmazottként dolgoztam. Brüsszelbe kereskedelmi kiállításra kérez- kedtem efl, de ehelyett Imróéfchez mentem. Esküvőről akkor szó sem lehetett, hiszen nem voltak papírjaink. Akadt ugyan egy házasságkötő, aki megírta volna a szükséges okmányokat, de az mind úgyis hazugság lett volna, és ha hazajövünk, itthon érvényét veszü. Az esküvőiből marosak Budapesten lett valami. Én gyári gondozó lettem Kőbányán a sörgyáriban, s az ország épp az első választásokra készült, amikor megtartottuk az esküvőnket. Vollt egy kis cukrunk, egy kevés meggy, amiből nem éppen a legfényesebb esküvői vacsorát sikerült elkészítenünk. Váratlanul kaptunk ugyan a gyártól egy láda sört, de enni még akikor sem tudtunk hozzá semmit. Aztán tovább sorakoztak a személyes emlékek, amelyek mind-mind összefonódnak a történelemmel. Mária néni később a dohánygyár igazgatója lett, s ez volt a funkciója azokban az időkben is, amikor 1956 októberében az utcákon már lövöldöztek az emberek. Férje a budapesti pártbizottságon volt titkár, ő a dohánygyárban végezte munkáját. — Nehéz idők voltak azok, — meséli — de érdekes módon hallgattak rám az emberek, s ezért nálunk a gyárban nem volt nagyon nagy gond. A lányom odahaza volt, és a kollégáim állandóan haza akartak küldeni a gyerekhez. De nem mehettem, ment bérkifizetés volt, és rendet kellett itartani. Emlékszem, 29-én felhívott a lányom, hogy menjünk haza. Nem lehetett. Felhívtam a férjem, amikor tud, menjen haza és nézze meg, mi van a gyerekkel. Aztán később Mező Imréné mégis csak hazavittek, elláttam a lányomat, rendberaktam magam, de nem jöttek értem, csak üzenték, aludjak egy darabig. Később telefonáltak a Péterffy Sándor kórházból, hogy ott van a férjem. Odamentem. Elég súlyos volt a sérülése. Azt mondta, vigyázzak a gyerekre — bér tudta, hogy felesleges ezt mondania. Aztán Kádár elvtársnak üzente, hogy nagyon vigyázzon magára. Soha nem féltem attól, hogy le fogják lőni. Szerették az emberek, jól megértette magát velük, s ha bárhová menni kellett tárgyalni, őt küldtek. A szomorkás emlékek után visszakanyarodtunk a mába, számtalan szocialista brigád, intézmény, úttörőcsapat viseli Mező Imre nevét. A baktalórántházá gimnázium volt az első iskola, amely az ő nevét vette fel. — Az 1956-os események idején — mondja Mária néni — sajnos, meg kellett szakítanunk a külföldi kapcsolatainkat. Csak néhány évvel később kaptam levelet Németországból, amelyben utólagosan kértek engedélyt, hogy egy mezőgazdasági üzem a férjem nevét viselhesse. Azóta nem hallottam róluk. Már említettük, könyv készül Mező Imréről, mi lesz ennek a sorsa? A kézirat már elkészült — mondja, de úgy ítéltük meg, ez így nem alkalmas kiadásra. Nem azzal foglalkozik, hogy mit tett, mit dolgozott Mező Imre, hanem gyermekkorával, és más lényegtelen kérdésekkel. Sajnos, eljárt az idő, s most már nem is tudom, mikor fogom rendezni az iratokat, dokumentumokat. Ezek mind be vannak zárva egy szekrénybe, egyszer rendet kellene már tenni közöttük. Remélhetőleg valaki elvégzi ezt a munkát, s egy ikönyv megjelentetésével hozzájárul ahhoz, hogy még hitelesebb képet kapjunk történelmünk egy szeletéről, kiemelkedő mártírjáról. Kertész Sándor Leggyakoribb utóneveink A Magyar utónévkönyv szerint 1827 anyakönyvezhető keresztnevünk van. Persze, az évek során más, a könyvben nem szereplő név is előfordult, de a szám még így sem haladja meg a kétezret. A névválasztás néhány szempontjával már foglalkoztunk, ezekre most nem alkarunk kitérni; lapunk is többször foglalkozott a név divat alakulásával. Mélyek a gyakori neveik nálunk? Pontos számadatokkal nem tudunk szolgálni. Megvizsgáltuk a nyíregyházi telefonikönyv at, a Kélet-Magyarország novemberi számait, valamint a Bessenyei György Tanárképző Főiskola nappali tagozatos hallgatóinak a névsorát. A névválasztékot figyelve. azt vesszük észre, hogy az 1827 névből keveset használtunk fel. A telefonkönyvben 96 férfi-, 50 női, lapunk novemberi számaiban 81 férfi-, 70 női, a hallgatói névsorban 56 férfi-, 111 női név található. A tellefonkőnyv adatai szerint a leggyakoribb nevek a következők: József, László, István, János, Sándor, Ferenc, András, Zoltán, Gyula, Miklós, illetve Mária, Erzsébet, Ilcma, Éva, Ágnes, Anna, Ildikó, Katalin, Gizella, Zsuzsanna. Ha a Kelet-Magyarország novemberi számait nézzük, akkor az alábbi sorrendet állapíthatjuk meg: László, János, István, József, Sándor, András, Ferenc, Mihály, Zoltán, Lajos, illetve Erzsébet, Éva, Ilona, Andrea, Katalin, Mária, Irén, Judit, Julianna, Edit. Mindezek az adatok azt mutatják, hogy megyénkben igen erős a megszokott, a hagyományos névhez való ragaszkodás. A főiskolai hallgatók többsége Szabalcs- Szatmárbói, illetőleg a szomszédos megyékből való. S az is igaz, hogy itt az életkor is meghatározó lehet, azaz ebben az esetben az 1960-as évek névadását kísérhetjük figyelemmel. A nóvgyakoriságban vannak ugyan eltérések; láthatjuk mind a hagyományt, mind annak megtörését: László, Zoltán, Zsolt, Csaba, István, Sándor, Gábor, Attila. Tibor, József, illetve Judit, Éva, Ildikó, Katalin, Andrea, Erika,, Ágnes, Mária, Gabriella, Zsuzsanna. Természetesen csalóka is lehet a szám, hiszen itt kb. 8000 ember keresztnevéről van szó, városonként, vidékenként az arányok változhatnak, de egy ilyen hozzávetőleges vizsgálat is képet adhat a névadási szokásokról. És ez azt mutatja, hogy a hagyománynak igen nagy szerepe van. Ezt senki ne tekintse merev ragaszkodásnak, hiszen a nevek választásában még számos tényező játszhat szerepet. A Sebestyén név pl. évszázadokon át népszerű" keresztnév volt, most viszont egyik listán sem fordult elő. Mizser Lajos ; film 9 A szabadság igézetében Bizonyára sokaknak okozott bosszúságot a moziban, ha a vásznon olyan jelenetet láttak, amelyen a filmbeli közönség jót nevetett, de a valódi néző a vetítőterem sötétjében még egy mosolyra sem érez lindíttatást. Egy film hitelét az adhatja meg, ha az események hatása azonos „belül” és „kívül”. Jó fél évvel ezelőtt láttam — ahogy egy méitatója nevezi — „a francia új hullám nagymamája”, Agnes Varda Se fedél, se törvény című munkáját, amelyért neki ítéltek 1985-ben a velencei Arany Oroszlártt, a amely mostanában került a hazai mozikba. Vegyes érzelmeket váltott ki- akkor belőlem a történet, amely úgy kezdődik, hogy egy fiatal lány holttestét találják meg valahol télidőben a francia tengerparton, s a vizsgálat rövidesen megállapítja, hogy nem bűntény áldozata lett, hanem minden bizonnyal a fáradtságtól állhatott el és megfagyott. Az előrehozott végkifejlet. után követhetjük Mona útját értelmetlen haláláig. Miközben most megkísérlem felidézni magamban a látványt, szinte megdöbbentő, hogy mennyire élesen maradtak meg bennem a képek, az egyes jelenetek. S arra is jól emlékszem, a film szereplői pontosan arról szólnak a vásznon, hogy bár rövid időt töltöttek a lánnyal mégis mennyire pontosan vissza tudják pergetni mindazt, ami vele és körülötte történt. Ha a „belül” és „kívül” ilyen pontosan fedi egymást; ha a ffiim szereplői a nézőhöz hasonló módon, ill. a néző a film szereplőihez hasonlóan alakítanák ki magukban egy képet a főhősről, s érzelmi viszonyt véle, akkor érdemes elgondolkodni azon, vajon ez nem értékítélet-e egyúttal, nem egy magatartásformáról, hanem magáról a filmről, amely ezt megmutatja. Van valami, amiben Ágnes Varda nemigen változott az elmúlt negyedszázad alatt, egészen pontosan első, híressé vált filmje, a Cleo 5-től 7- ig óta. A francia új hullám sodrásában jutott el hozzánk ez a munkája a 60-as évek közepén, de a bemutató után született szójáték szerint C-leo legfeljebb 5-tői 6-ig, mert addigra a közönség elszivárgóit a moziból. A hagyományos értelemben vett cselekmény ugyanis abból a filmjéből ugyanúgy hiányzott, mint ahogy ezt nélkülöznünk kell legutóbbi művében, a Se fedél, se törvényben. A nézőnek szíve joga eldönteni, mi tetszik neki, mi nem; sőt azt is, hogy mikor látja elérkezettnek az időt a távozásra a moziból, de ezt a gesztust is értékítéletté emelni végzetes hiba lenn,e. Azok a történetek, amelyek szinte kötelezően fekete-fehérben forgatandók, mert a színvilág csak tompítaná azokat a hatásokat, amelyeket alkotójuk a látványtól remél, mindig nehezen találnak utat a közönséghez. Nem tudom, volt-e valaki, aki tudományos igénnyel feltárta a feminizmus lényegét. Azt viszont biztosan tudom, ha egy rendező a filmjében főhőssé nőt tesz, az Isten se mentheti meg, hogy valakik a feminizmus vádjával ne illessék. A Mészáros Mártával készült számtalan interjú egyikéből se hiányzik ennek a kérdésnek a felvetése. Agnes Varda se kivétel. Többnyire ő is úgy ábrázolja a világot, hogy középponti alakká nőt tesz: Cleot, aki megtudja, hogy halálos kórt hordoz magában, vagy Monát, aki a szabadság illúzióját táplálja a leikében. De ennek a világon semmi köze a feminizmushoz. Hogy egy nő, aki történetesen filmrendező, egy nőalak szemszögéből láttatja a világot, a legtermészetesebb dolog. Hosszú eszmefuttatást lehetne inni arról, hogy a filozófia történetében ki és miképpen vélte megragadható- nak a szabadság tartalmát, £ arról is, hogy a mindennapi gondolkodásiban ez miként jelenik meg. Varda nem filozofál, de mélyen pesszimista filmjében hatásos módon mutat meg egy tévutat, egy zsákutcát, amelybe mintha egyne több fiatalt kényszerítenének bele azok a társadalmi korlátok, amelyeknek nem a kikerülése, hanem a felszámolása vezetnie- minden bizonnyal a valóságos szabadság irányába. Mona felbont minden társadalmi kötöttséget, illetve azt hiszi, hogy ezek felszámolhatók. Üjra és újra elmetszi a személyes kapcsolatok szálát, kivonul a konvenciók világából, ezektől reméli vágyott szabadsága elérését. Magatartását azonban a kiábrándultság, a düh határozza meg, cselekedetei inkább anarchisztikusak, mint forradalmiak, ezért az eredmény sem az, amit valójában várnak, hanem az egyre veszedelmesebb, majd végzetessé váló magányosságot éri el velük. Tapasztalatai azonban, amelyeket menekülésszerű bolyongásai közepette szerez, mégiscsak felerősítik eredeti szándékát, mert azt látja, hogy azok is, akik vállalják a társadalmi konvenciókat, mint a kamionsofőr, a vendégmunkás, a vak öregasszony, a filozófus kecskepásztor, akik tehát elfogadják önmaguk számára a felkínált játékszabályokat, azok sem kevésbé magányosaik, mint ő. Mégsem igazán nagy film a Se fedél, se törvény, minden valóságos értéke ellenére sem. Ott kísért benne a do- kumentanizmus szelleme, amely szinte mindig a művészi tipizálás ellen dolgozik, s az érvényesség körét rövidre zárja, s naturalista ballasztjai is akadályozzák az emelkedésben. Hamar Péter Bátor Nyírbátor egy sxociográfus szemével Mikor néhány évvel ezelőtt Nyírbátorba kerültem, s a várossal való ismerkedés, a beilleszkedés gondjaival bajlódtam, e - problémáim megoldásához nagyszerű segítséget kaptam egy akkor még kéziratban lévő, kiadóra s nyomdára váró munka, Kunszabó Ferenc Nyínbátonról írott szociográfiájának megismerésié révén. S ha azóta ismereteim a városról sokat gyarapodtak is, s a bennem kialakult kép az akkorinál jóval árnyaltabb is, meghatározó élmény mégis ez a mű maradt. Kunszabó Ferenc a magyar szociográfia legszebb hagyományait idézve, nagy ívű történeti freskón keresztül kalauzolja végig olvasóját Bátor történetének legfontosabb korszakain, miközben mindvégig gondosan ügyel arra, hogy bemutassa a tá- gabb történeti környezetet, a helyi események egyetemes- és magyar történeti, sőt kultúr- és eszmetörténeti hátterét is. Mindezek alapján akár egy jól megírt történeti szakmunika is lehetne ez a könyv, ha a leírtak mögött nem lenne ott mindig az író egyénisége, személyes érzelmeivel és indulataival átfűtött véleménye, sok esetben vitára ingerlő állásfoglalása. De a könyvben felidézett történeti sorsfordulók mögött ott vannak Bátor mindenkori lakói, polgárai is. A szerző úgy tárja elénk mondanivalóját, hogy közben felidézi miképpen élték meg, és élték (élik) át a bátornak múltjukat és jelenüket, mennyire voltak alakítói, vagy elszenvedői a történeti folyamatok sodrának, fly módon igyekszik megfejteni az író a bá- toriak reakciójának, magatartás- és viselkedésformáinak azon specifikus vonásait, amelynek a városnak — lakóival együtt — sajátos arculatot adnak. Mert Kunszabó Ferenc nagyon jól látja, hogy Nyírbátornak nemcsak a történeti múlt emlékei, a rangos műemléki környezet ad sajátos atmoszférát, hanem a város polgáraimiak szellemisége, saját közvetlen környezetükhöz fűződő viszonya is. A könyv első fejezeteiben sorra járjuk a virágzó középkori mezőváros és a Bá- ithartak kora évszázadainak eseményeit, részesei lehetünk a város 17. században kezdődő hanyatlásának, a bátori polgárság közel száz éves elkeseredett harcának, amelyet a Károlyi családdal folytattak maguk, s a város szabadságának, kiváltságainak megvédéséért, majd tanúi leszünk a városi lét megszűnésének, de egyben a kapitalizmus, véle együtt pedig a gyáripar, a polgárosodás és a szocialista mozgalmak kibontakozásának. A hitelesség érdiekében a szerző egy sor olyan történeti forrást és dokumentumot tár fel, ad közre, amelyekről az eddigi történeti és néprajzi kutatás nem tudott vagy nem publikált. S ahogy a könyv lapjain egyre közelebb kerülünk saját korunkhoz, úgy válik a mű egyre „személyesebbé”. Személyessé azáltal, hogy krónikási hűséggel idézi az egykori szemtanúik írásos és szóbeli visszaemlékezéseit, beleszőve saját közvetlen vagy közvetett tapasztalatait. A maga korának eseményeit, amelyek idővel történelemmé válnak, mindenki mint 'individuum éli át, s saját helyzete, sorsa szemszögéből látja. S hogy mi az igazság, a bemutatott emberi sorsok, életutak milyen közös általános összefüggéseket hordoznak, annak tisztázását az író olvasójára bízza. Ezáltal a könyv számadásra ké&ztet, arra, hogy szembenézzünk: mi köt bennünket szülő- és lakóhelyünkhöz, a hazához, múltunkhoz és jelenünkhöz, szűkebb ás tágabb társadalmi környezetünkhöz. S ezért ajánlhatom jó szívvel Kunszabó Ferenc művét nemcsak a bátoriak- nak, vagy a nyíri, szabolcsi táj szülötteinek és lakóinak, hanem minden hazája múltja, jelene és jövője iránt érdeklődő embernek. (Kunszabó Ferenc: Bátor. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1987.) Dám László ’•Jj HÉTVÉGI MELLÉKLET MBSW ——BE— jgBRRiSSRigS&RRggKglgigSg^ Fim «MB» ■BWWWBWBWMWi 1988. január 8.
