Kelet-Magyarország, 1988. január (45. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-09 / 7. szám
él műveiben O O O gyár keramikus: Kovács Margit Evő kislány ját élményeiből és a magyar népművészetből egyéni formanyelvet alakított tó magának, mely a múló évtizedek során többször; változott ugyan, de mindig jellegzetesen „kovácsmangiiti” maradt. Fiatalságában alkotókedve sokoldalúságát különféle színes mázas edények sona, reliefek, falképek, kisplasztikák és első korongolt figurái bizonyították, melyeknek utolérhetetlen mestere maradt haláláig. 1929- ben készített Korongos című reliefje mesterségének címere, kis genrekép, mely múzeuma falán is látható. A felszabadulás után művészete kiteljesedett, stílusa beérett, a kerámia minden ágában kiemelkedő értékeket hozott létre. Munkásságában a figurális elem játszotta a főszerepet. Technikai, ábrázolásbeli nehézségeket nem ismert. Bőségben sorjázó művei hazai és külföldi elismerést, hírnevet, magas kitüntetéseket hoztak számára, de élete utolsó évtizedeiben, a hazai avantgarde előretörése idején méltatlan mellőzést is. Mégis tovább folytatta megkezdett útját, meg tudott újulni öregségében is. Ekkor váltak művei expresz- szív módon sűrített, kerámiába álmodott mesévé, fiatalságának nagyméretű kompozícióit folytatva (Piac 1961. Almát vegyenek, halat tessék, Nagy család 1962, öregek csöndes lakomája 1969— 70). Legtöbb művének tárgya a falusi élet, ahol a művész gyermekségét töltötte. Ilyen emléket idéz a többször megmintázott piac, de figuráinak java része is, mint a Hialászasszonyők, vagy az 1952-es Kenyérszegő, a hazai és európai kerámia egyik csúcsteljesítménye. Az 1958— 60-han készült Siratóasszo- nyokban a szeretteiket a háborúból hazaváró asszonyok apotteózisa. ' Első nagyméretű figurája, a Szoptató 1948-han készült, melyet évek során számos társa követett. (Fonó 1953, Párkák 1958.) Az utóbbi jól mutatja, hogyan idézi a görög mitológia alaikjadt magyar földre. Nagyméretű figuráiban a szobrászati formálás, a különféle lelkiállapotok mesteri rögzítésével egyesül. Éles pszichológiái érzék, különleges dekoraitivi.tás jeLlemzi apróbb figuráit is, legyen tárgyuk akár bibliai (Júdás csókja 1956, Krisztus 1940, Noéók 1968—70), akár a századvégi kispolgárság, vagy a falusiak élete. 1977. június 4-én halt meg súlyos betegségben. Műveiben az élet nagy kérdéseire korszerű, maradandó európai rangú választ adott. >kkal éjéin büfé is a műve- tázban, így a félezer Ugató nem bosszan- volna ennek hiánya szóval: több szeretet, n, gondosság kívánta- zenészek megtették a ■t, magas színvonalon, en. Ehhez kell igazí- torülményeket. A kört, a muzsikusokért, t a művészetért, vita folyik manapság ajon a jó szórakozta- művészi igény és az mennyire összeférhető ük. Gondolom, mind a ig megnyerése, mind tságosság biztosítására in koncerlehetőségek- i mondhatunk le. Ez rtás iránti érdeklődést ■lit, a megyeszékhelyen más helyiségekben, megyén kívüli váro- is megmozgatja a áhítókat. Rernélhet- hogy a művelődési pviselőinek lelkesedé- irnarad? Ügy vélem: . fúvósok egykor Jeri- út rombolták le. Le- i a közöny erődjét re- . Mindenesetre: váríj abb szereplésüket, ion, tavasztól a szarén. (bürget) Mesélt egy kötetre valót Rohodi Nagy János emlékezete Az a fényes, rmndenknmek messiást ígérő betlehemi csillag Rohod mélykék egén is ott ékeskedett 1890 karácsonyának vigíliáján. Ott sziporkázott Nagy uramnak, a rohodi feles juhászmaik a háza fölött, hogy a hosszú advent után oda is elvigye másnapra, december 25-éne, a megváltó karácsonyt a vajúdó Nagyné asszonynak egy hangos „oá!”-'kat kiabáló virgonc kis fiúcska alakjában. Megszületett Rohod leendő mesemondója! Nem jászolban, mint a kis Jézuska, de bárány- ililatú pásztorember házában. Aztán Rohod egészen elfelejtette. Pedig hosszú idő ám 31 eszitendő! Nagy iános, a neves mesemondó, éppen any- nyi idéig ólt szülőfalujában. Itt eszmélkedett, a rohodi népnyelv íze zamatosítötta anya- nyelvvé elsőként kiejtett szavait. Itt bojitárikodott apja mellett, miikor már munkára foghatták, s járta a rohodi határt a bégető nyájat terelő puliikkal. Ahogy önállóvá serdült, itt ette a napszámosok sovány kenyerét 1914-ig. Aztán jött a világégés. Jól ismerjük a képet régi történelemkönyveinkből. A tarfejű, őszszaikállú. öreg Ferenc Jóskát ábrázolja, amint töprengőre ráncolt ábrázattal kimondja: „döntöttem!" Nos, ez a szó akaszt Nagy Jánosra is bakaruhát, vállára puskát. Ez az egyetlen szó szenvedteti vele végig az első világháború négy keserves esztendejét. A tündérmesék világában fogamzott juhászszármazék azonban a halál kapujában sem veszti el életkedvét, hanem inkább felizzi'k benne válami szebb és jobb életre hevítő parázs. Kezében fegyverrel, sipkáján őszirózsával, rácsod átkozik az ekkor feffilob- banó rőt fényiekre. Puskáját, a magyar írontkatanák .asszonyát” magához szorítva harcol tovább, mint új célokért küzdő vöröskatona. Ám, Rohodon szinte semmit sem tudnák mindenről. Pedig a vöröscsi'llagos, Lenin-süpkás fiú a bukás után ide meneke- dák haza. Ide, hogy a remélt jobb élét helyett legalább a napszámosok keserű kenyerét otthon ehesse tovább. 1921-jben távozik végképp Rohodröl, nem tudni miért. Talán jobb is nem tudni! A bodrogközi Sára községben telepszik meg. A juhászokkal hasonszőrű rideg magyarok között törzsökösödilk, a folyómenti hallászbokrakban. Meséi is innen kelnek szárnyra. A budapesti egyetem néprajzos hallgatói már jóval a lélszabadulás előtt fel-felkere- sik Nagy Jánost, és meséket jegyeagetnek tőle. Az ekkoriban még csak kezdő, de azóta nemzetközi hírű kutatóvá nőtt Dégh Linda is kapcsolatba kerül vele. Az ő gondozásában jelenük meg egy kötetre való Nagy János meséiből „Bodrogközi mesék” (Bp. 1945.) címein. A népmeséknek ez a kiapadhatatlan tiszta forrása buzog tovább évtizedekig a felszabadulás után is. 1960-ban elismerik tehetségét, elnyeri a Népművészet Mestere kitüntető címet. De az elismerést már csak rövid ideig élvezi. 1962. június 4-én, hetvenkét éves korában Budapesten meghal. Most ráemlékezve, a születésnapi évfordulón megpróbálom summázni ezt az életutat. — Juhász, napszámos, front- katona, vörösikatona, halász majd mesemondó. Egy egyszerű élet egyszerű állomásai. Ez az egyszerű ember, ez a mesemondó Nagy János egyszerű életének tapasztalatait képes volt mesékbe varázsolva köz- kinccsé és halhatatlanná tenni: hasznosat és nagyot tudott maradandónak formálni. íme, ez van a mérleg egyik serpenyőjében. És mi van a másikban? A már említeti cím, néhány sor az Életrajzi lexikon II. kötetében és egy porlepte szakköri napló a rohodi iskolában ezzel a felirattal: „Nagy János Honismereti Szakkör”. Vajon elegendő ez? Egyensúlyban van így a mérleg nyelve? Balogh László Svájcban kántáltaa Távirati meghívót kaptam a Zürichi Magyar Történelmi Egyesület elnökétől, dr. Csihák Györgytől, advent második hetében. Kérte, hogy tartanék emlékező előadást az ottani magyaroknak gyermekkorom szatmári karácsonyairól, az Uránia étterem különtermében, az egyesület szokásos évi záróközgyűlésén. Már a „wineren” azon kapom magam, hogy gyermekkorom kántáló dallamai zson- ganak a fülemben, kifordított kucsmás, bundás maszkos alakjai ködlenek Feldkichen táján a hajnali derengésben elém, ahogy vaklálom az ezerszámra kivilágított karácsonyfák világánál a sziklás, behavazott hegycsúcsokat. Ott vibrálnak a szálkái gyermekkor karácsonyképei az osztrák—svájci éjszaka- tájban, s lapulnak hajdani gyűjtőfüzetem adatai, N. Bar- tha Károly, Volly István, Bálint Sándor, Üjváry Zoltán tanulmányai társaságában a frissen töltött kolbász, füstölt sonka, tokászalonna, tar- pai szilvórium, barabási borocska, Tóth Sándor meghatóan finom, Gellért püspököt és Szent Margitot örökítő tenyérbe simuló bronzkölteményei társaságában, bőröndöm aljában. Amikor itthon összekészítettük a vinnivalót, főzniva- lót, fűszereket, apám „hegy- re-homokot” jelszóval nyugtázta. Nincs olyan rakott szekér, amire ne férne még egy villányi — tromfoltam. Apám sejtése igaznak bizonyult, de az itthoni ízek azért külhonban pótolhatatlanok! (Még ecsedi savanyú káposztát is vittünk a sült kolbászhoz- sonkához, a hagymás duszi mellé, amit ott főztünk a plébánia konyhalaboratóriumában az üstnyi fazokban odakészített szálkái batyusle- ves mellett feleségemmel, betetőzve tepsiben sütött lap- csánkával.) Mindennek meg- ágypztutník pár pohár szilvó- riummal, bolondítottuk pörkölt milotai dióbéllel, hogy berekesszük a honi étkezést barátainkkal a barabási borocskával ... Régen izgalmas kérdés — N. Bartha Károly 1933-ban tanulmányba is foglalta — a szatmári bábtáncoltató bet- lehemezés. A játék leírásán túl azonban arra nem kereste a választ, hogy egy „katolikus hagyomány” miért pont Szatmáriban (színtiszta református falvakban) őrződött napjainkig. Talán úgy, ahogyan a kora középkori volt katolikus kőtemplomok a fatornyok és haranglábak együttesében! Hogy mindezeket kifejtsem hallgatóimnak, előtte fel kellett idézni a szatmári tájat, beszélni a szatmári magyarságról, az itthoni világról, Adyra, Móricz- ra, Szabó Lőrincre hivatkozva, utalva. Majd a rigmusok, szólásmondások hangulatteremtő világába elérkezve az „asztaltársasággal”, végezetül együtt kimondhassuk: „Karácsomba kalácsot, húsvétba húst. pünkösdbe kenyeret, azt • is csak úgy, ha lehet!” Miközben gyermekkori karácsonyi énekeket dúdoltunk, borúsan emlegettük, hogy mára már elmaradtak a csil- lagosók, a betilehemesek, a karácsonyi asztal bőségesebb mint valaha, bárha a szeretet sem követné a tovatűnt kántálókat. Másnap az atya rakétasebességű autóján a cégénydá- nyádi „illetőségű” Pestalozzi- Kende Évához röpített Bernbe. A család a nyáron volt itthon, a Bukónál egy diófa árnyékában, bogrács mellett ünnepeltük Isabell leányuk harmincadik születésnapját. Értékes szatmári szőtteseket adományoztak múzeumunknak. Azelőtti években pedig több mint hatvan Kölcsey- levelet államunknak. Pap-sofőrünk társaságában a vizitet „illetlenül” gyűjtőmunkára használtuk. Kende Éva kitűnő emlékezetű, bő négyórás magnetofonba monV ______________________ dott szavai nyomán feltárult a hatvan évvel ezelőtti szatmári múlt, benne egy 10 éves, jó szemű báróleány és családja élete, a három Kende-fiú sorsa, béke, háború, front, halál, kilakoltatás, birtokfelosztás, Hortobágy, hazaelhagyás, majd a sebek hegedőse után az újra hazatalálás örömizgalma. Mindez Bernben, egy erdő közepében, 80 család számára megépített „telepen”, ahol közösségben élve, klub, könyvtár, bolt, garázs, benzinkút, becsületkasszára „srófolva”! (Az építkezés során egyetlen fát sem vágtak ki!) Pap kísérőnk harmadnap visszaadta a „kölcsönt” 1 Olyan kemény napi programot csinált St. Gallenbe, hogy végül már csak vonszolni tudtuk magunkat. Hosszú tanári pályám során óráimon sokszor szóba hoataim a St. Galleni „kalandot”. Végre — nyugdíj előtt — a tetthelyen voltam. Az arany és bor után kutató, a templom oromzatáról le- piszkoló, evés után csontokkal dobálózó, ittasan birkózó ifjú őseink azért a bolondos Heribert baráttal emberségesen bántak — vigasztalom magamat a kolostor udvarán. Arra meg egyenesen büszke vagyok, mielőtt belépnénk a Stiftsbibliothek, kéttornyú katedrális melletti, barokk- pompázatú termeibe, hogy kalandozó őseink — a krónikák szerint is — erős fegyelem alatt tartott, percek alatt hadrendbe álló seregben harcoltak, gondosan őrzött szekérvárban pihentek, vonuláskor előőrssel és hátvéddel fedezték magukat, az összeköttetést futárokkal, kürt- és tűzjelekkel tartották. Bár a korabeli nyugati templomok litániafohászaiban emígyen könyörögnek: „De saggitis Hungarorum libera nos, Domine” — a magyarok nyilaitól ments meg Uram, minket. A kései utód bámulja a Miatyánk első német szövegét, az Ekkehard-féle krónikákat, Tutiló faragott elefántcsont kézirattábláit, s olvassa, hogy a könyvtárban 2000 középkori kéziratot, 1700 inkunábulumot, 30 000 egyéb régi nyomtatványt és több mint 100 000 kötet könyvet őriznek. Mindnyájunknak felcsillan a szeme, amikor megpillantjuk a bal oldali ablak melletti üvegezett barokk szekrény negyedik polcán, a sorban kilencedik fó- liánst, Bonfini: Cronico Hun- garie c. munkáját. A látványtól megfáradva a kijáratnak vesszük az irányt. A portán 10 frant adok egy 35 lapos kis könyvtártörténetért — ha drága is, de műgonddal készült könyvecske. Máskori svájci útjaim során is szerettem volna közelebbről szemügyre venni néhány hagyományos paraszttanyát. A svájci paraszt nehezen barátkozik, különösen az ősi kantonokban. Pesta- lozziék jóvoltából most azonban sikerült. Körbejártunk Bern környékén jó néhány tanyát. Szabályos rend az istállók körül, a trágyacsómók gondosan tupírozottak. A tápot nem csorgatják, a silót nem hullatják, a tehenek farka felkötve, az istálló- illatot” természetesnek tartják, a hígtrágyát az utolsó cseppig a legelőkre permetezik. És mindez települések, házak között! Nem jelentge- tik egymást, hogy büdös van! Nem is az autókat, mégcsak nem is a gazdaságokban használt számtalan kisgépet irigyeltem, annál inkább szemléletüket, hagyományaikat és modernségüket. Gazdagok és mégsem fölényesek, alázat van bennük az állatok, a föld iránt. Szorgoskodásukat látva öreg ecsedi parasztok tűnnek elő a lepergett időből, akik valaha éppen olyan sóvárgó alázattal voltak a főd iránt, mint mai gazdag svájci társaik ... Farkas József 1988. j*auár 9. @ Q
