Kelet-Magyarország, 1988. január (45. évfolyam, 1-25. szám)

1988-01-30 / 25. szám

A munka és a harc fia

Alpesi hegye á Ecsed alatt

(Emlékünk Kit Ferenc mnnkásköltö születésének 8D. évfordulójára)

Decemberben adózott az ország a fél évszázaddal ezelőtt elhunyt József Attila emlékének.

Űj abban pedig már limkáhb költő- barátja, Kis Ferenc verseit idézi.

Ámbár lapunk a múltban is többször emlékezett emberi és művészi pályájára, méltán teszi ezt most is.

Az 1929—33-as gazdasági világválság előestéje tájékán feltűnt nemzedék osztály- harcainak Időálló dokumentumaként értékelt lírájára, valamint „munkára és harcra” lelkesítő műveivel elválaszthatatlanul összeforrott munkássorsára, forradalmár életútjána emlékezünk ez alkalommal.

önéletrajzi ihletésű alkotásainak (Anyám levele, Életrajzomból, Napfényfoltok, Édesapámról stb.) indíttatására vonatkozó soraiból tudjuk, hogy a falusi szegénység küldötte volt. Az 1970. évi nagy tiszai árvíz által csaksen Budapestre gyalogolt. Attól kezdve — kisehb-na- gyobb megszakításokkal — -Budapesten élt egészen halállá ig.

Igazságtalanul szűkre szabott élete folyamán a falusi szegénység mellett a munkássors keserveit is megismerte. Mint azt verseiben is megörökítette, kora ifjúságéÉletrajzomból

Édesanyám meg az öregisten, ketten tanúk rá, hogy Nagygéc községben születtem — öreg vályogházban virradt a szép nap rám, ezerkilencszáznyolc farsangvasárnapján! Születésemről, mint minden ember, hűtlen sorsom útján én is később értesültem — mesélték, hogy fájt, hogy nehéz volt a gólya néninek kis testem négy és fél kilója!

Apám és anyám, ha volt, ha nem volt kedvük, dolgoztak látástól vakulásig együtt — háromköblös földet, minden írás úgy szól, árendáltak Szomjas méltóságos úrtól.

Velünk, gyermekekkel, nagyanyánk vesződött, tízen voltunk, mint a törpe mesehősök — esténkint, ó hányszor szállt az anyasóhaj:

„Hová legyek ennyi kenyér pusztítóval!"

Éhesek voltunk és rosszak, mint az ördög, nagyanyánk egész nap Istenhez könyörgött s lelkünkre beszélt, de minden templomos szó lepergett rólunk, mint a falra hányt borsó! Ünnepnapokon is kerültem az Isten házát, inkább disznót s libákat őriztem — mintsem papok megnyírt báránykája, százszor inkább voltam s volnék koszos disznópásztor! 1951.

fasizmus (Ezer ördög) és a háborúi Háború, Szelíd húrokon, Rendületlenül) embertelensége ellen. Partizánként maga is részt vállalt hazánk fegyveres felszabadításából.

S — noha felesége és első- szülött fia is áldozatául esett az embert próbáló vad vihar pusztításának — midőn ránk köszöntöttek a szabadság első órái, mélyen sebzett lélekkel is nagy-nagy felelősség- , gél kapcsolódott be az új élet megindításának heroikus munkálataiba.

Előbb a fehérgyarmati Nemzeti Bizottság jegyzője, majd a járás első kommunista párttitkára és földosztója lett. Szatmór vérkeringésének helyreálLítása után a felszabadult Budapestre szólította kötelessége. Az újonnan szerveződött demokratikus rendőrség nyomozó tisztjévé nevezték ki. Később a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár munkatársa lett.

Bár kvalitása, elvhűsége és két évtizedes munkásmozgalmi múltja feltétlenül többre érdemesítette volna, sokat nélkülözött és agyoncsigá- zott szervezete így is beleroppant a megfeszített munkába. A leggondosabb orvosi kezelés sem menthette meg az idő előtti nyugdíjazástól.

A fordulat évétől sem szakadt ugyan el a közélettől és a versírástól, de már egyik területen sem volt a régi (Az obsitos költő, Előhang). Az 1931-ben megjelent Így vagyunk együtt és a 35-ös kiadású Fegyvertelen című kötetei után a régiek mellett megjelentette néhány újabb alkotását is, de többnyire csak ifjúkori verseit forrnál- gatta újra.

Az életében munkásságát József Attila-díjjal elismert társadalmunk, halála után mintha megfeledkezett volna az 'élete gyertyáját mindkét végén érte égető fiáról. Bár az 1964. január 9-én bekövetkezett halála óta eltelt negyedszázadban barátai méltatásai mellett életműve egy teljesebb és egy válogatott kiadását is kezébe vehette az olvasó, s fővárosunkban egy tér is az ő nevét viseli.

Tidrenczel Sándor

Sok olvasó azonnal felismeri, hogy az alcím lényegét Jósa Andrástól kölcsönöztem. Jósa a Nyírvidék c. lapnak „Múzeumunk érdekében” rovatában rendre közölte 1—1 régészeti tárgy ajándékozójának a nevét, életkorát, foglalkozását, lakcímét és főleg azt, hogy hol, mikor és milyen körülmények között találta az illető az adományt. Az ilyen eljárás egyrészt elszámolás is az önkéntes felajánlóval szemben, másrészt társadalmi szintű ellenőrzése a közvagyonnak, ami adott esetben régészeti tárgy.

Nagyecseden folynak az előkészületek az elhagyott ún. váriskolában a helytörténeti gyűjtemény anyagának összeállítására, berendezésére és az 1988 nyarán történő megnyitás előkészítésére. Tekintsük most át röviden néhány „különleges” kiállítási tárgy származását.

Hunyadi Árpád 30 éves, Nagyecsed, Árpád u. 18. sz. alatti lakos nem volt otthon, amikor meglátogattuk. A „nagy kő” miatt mentünk, ami hosszú idő óta a disznóól padlójául szolgált. A napokban kivették, lemosták és nagy nehezen az istálló falához támasztották. Megmértük a nagyjából négyszögletű követ: szélessége 140 cm, magassága 125 cm, vastagsága 14 cm, mely utóbbi 7 cm magas peremet képez. Legfeltűnőbb tulajdonsága: a vörös szín; lapja szépen csiszolt elöl és hátul is, s láthatóan durva szemcséjű konglomerátumokból 'áll.

A hatalmas vörös márványkő messze világít, elüt környezetétől, mintha nem is az ecsedi lápon lennénk. Hogyan kerülhetett ez ide, vetődik fel mindenkiben a kérdés. A magyarázatot a tulajdonos nagybátyja, Bíró Lajos 70 éves, Árpád u. 17. sz. alatti lakos szolgáltatja: „apáimtól örököltem, akire annak a nagyapja hagyományozta, mint a kővárból hozott követ (kb. 1830 körül). „összhangban van ezzel Berey József 1937-ben írt helytörténeti njunkája II. kötetének (kézirat) 21. oldala: „Az 1890-.es években még éltek öreg emberek, kik a vár romjai között gyermekkorukban kéményekre is emlékeztek, de akkor már föld feletti fal nem volt, csak egyes helyeken találtak a föld alatt csúcsíves téglafalrészeket, cölöpöket. A

várdomb megvolt több mi magasságban. Később ezt elhordták áttöltésre, s utóbb az állami 2 tanten iskola (ún. váriskola) aiai niak emelésére."

A vörös márványkő fűnk' ját illetően pedig az 1616. bői megmaradt leltárjeg\ tájékoztat, mert a belső ’ ban lévő palota szobáiba darab „veres márvány k csinált asztal” említése sz pel.

A Somogy megyében Báthori-emlékek tanuknál zása után 1987. november án Kaposvárról haza igyel ve a Hajdú-exprassz ej füLkéjében hárman beszél tünk a debreceni MEDIC igazgatóhelyettesével és könyvelőjével dunántúli pasztálatainkró.1 és Nagya múltjáról. Javasoltam, hoj MEDICOR és a niagyec „Rákóczi” Mgtsz, közös m ecsedi gyáregysége csinál son kifejezőbb evnblé amely tartalmazhatná N. ecsed város 1608. évi szép merét is. Sőt az 1979 óta ködő nagy ecsedi gyár tér keinek (injekcióstű-fejek, vosi acélműszerek és 1981 már egyszer használatos

ift-'ií': : ^ '"ííí;

Deák Mór:

Egyforma álarcok alatt

Morvái Tibor grafikája

M'egedzödtem már nypiden bajra. Felneveltél, hazám.

Nem is értem, hogyan lesz árva, kinek van anyja, van hazája

— és ez fáj igazán.

Talán úgy, ahogyan a csend

— nem védhet meg a nyelv — a szavak mögött megjelent,

s rossz lett a jó, lent lett a fent

— hogy csak hallgatni merj.

Jó fiadként nem bántalak.

Bánt többi jó fiad.

Egyforma álarcok alatt

rád s énrám hasonlítanak

— mert sírni sem szabad, de a szív nyílvessző hegye, s hiába tépi ki,

aki nem élhet nélküle, akinek az az ereje

— mellkasába töri.

nem teljesen elpusztított Nagygéc szülötte, 1908. február 10-én látta meg a napvilágot.

A sors családjukra szabott terheit csak növelte az édesapát frontra szólító első világháború. A tíz gyermek nevelésének gondja így végérvényesen az — 1917. augusztus 11-e, a bukovinai Stermina-hegyi csata után hadiözvegységre jutott — édesanya vállárrá és a nagyszülőkre hárult, öt testvér áldozatul is esett a koldusszegénység elleni évekig tartó élethalálharcnak.

Az 1918,19. évi forradalmak csillantották meg az időközben Mátészalkára települt -család előtt a felemelkedés lehetőségét. A néptanítónak készülő Ferenc középiskolába került. A tanácshatalom vérbe fojtását követően azonban nem folytathatta tanulmányait (Csendes diadallal). Szakma után kellett néznie. Előbb a csaholyi molnárhoz szegődött (Űton-úttfé- len), majd Fejér Zsigmond mátészalkai nyomdász műhelyében állapodott meg (Inas- évek). Így aztán végül is nyomdász lett belőle.

Betűszedőként és korrektorként dolgozott ezután. Közel negyedszázadot töltött különböző nyomdákban. Rövid mátészalkai munkavállalását követően, alig 16 éveban átélte a munkanélküliség nyomasztó érzését (Munkanélküliek kórusa, A munkaközvetítőben), s megjárta a börtönök mélyét is (Fogházban). Ám mindezek őt nem megfélemlítették, hanem épp ellenkezőleg: meg- edzettók. A szülői ház indítása, a munkás szeméből és a paraszt „ekéje vasából” érzett biztatás és személyes tapasztalása egyaránt a rendszer megváltoztatásának szükségességét érlelte meg benne. Osztályos társaiban 19 örököseit (Emigránsok), kora forradalmárait és a jövő törvényes letéteményeseit látta (így vagyunk együtt, Mártírjaink emlékére). Sorstársai között „erős férfikarok” segítették a politika áramlataiban történő eligazodásában. Tagkönyvének erre vonatkozó bejegyzése 1925. január 17-től keltezi párttagságát. Előbb a szociáldemokraták, a belőlük való kiábrándulása után a kommunisták soraiban küzdött az igazabb és szebb holnap reményében.

A népköltészet mellett Kassák Lajos, Füst Milán, Illyés Gyula, József Attila és Gorkij művészeti elvein nevelődött, verseivel, szóval és tettel küzdött a munkások és parasztok felemeléséért, a kizsákmányoló társadalom (Hideg szobában), a

— Kénszagot érzek — mondta Szűcs Lajos.

A segéd csodálkozva rákapta a tekintetét, azt akarta mondani: Hát aztán, gépész úr, hiszen a méhelben vagyunk. Márpedig a Méhelben

— így nevezték Rácpácegre- sen a műhelyt — különböző gőzök és gázok keveregnek, rejtélyes szagokat böffen a fújtatóval izzított szén, kesernyés párákat ereget a hűtődézsában kihunyó vöröslő vas, még az üllőről szertefröccsenő vascsillagocskák is illatoznak, fém, égett pata, füst, rozsda és kénszag lebeg itt mindig.

A segéd mégsem szólt, mert ahogy a mesterre nézett, látómezejében megjelent a mű- helyajitó is, s az ajtófélfának támaszkodva ott állt egy úrféle, pantallóban, és hosszú malaclopóban. Hogy-hogy nem vettük észre, amikor bejött?

— ámult magában a legény, s hogy oly hosszú ideig bámult ugyanarra a pontra, odanézett a mester meg a kisinas is. A kisinas mindjárt észrévette, hogy ennek az embernek nagyon furcsa a lába. önkéntelenül közelebb lépett a mesterhez, hogy védelme láthatatlan fénykörébe álljon.

— Jó napot, uram — mondta tisztességtudóan Szűcs Lajos —, észre sem vettük, hogy bejött.

Az úrféle köszönés helyett fölröhintett.

— Eddig nem tudtam róla, hogy híres vagyok — mondta, és önérzetesen kihúzta magát. Ettől még vékonyabbnak látszott, feszes volt, mint a nyílpuska húrja.

— Ügy hírlik — mondta az idegen —, magát nem is porból meg hamuból gyúrta ösz- sze a teremtő.

Elhallgatott. Talán kérdésre várt.

De arra aztán várhatott, mert nem szólt a mester se, a segéd se, a kisinas se. Hallgatásukba bekapcsolódtak a tárgyak is. Fönn a mennyezeten a nagybőgőszerű fújtató, a tűzhely két vaspofája, a vízszintes lendkerekű fúrógép, s a falon függő szerszámok, a menetvágók, laposfogók, kacsacsőrű fogók, vasfúrók, lyukasztók, hidegvágók, kiskala- p ács ok, nagyok, s persze maga az üllő is — mind-mind súlyosan hallgatott.

így hát kérdés nélkül folytatta az idegen.

— Magát vasból kalapálta, nem igaz!?

A kisinas elképzelte, ahogy Isten a Vashegyből kiszakít egy jókora tömböt, vörösre izzítja, és kikalapálja belőle Szűcs Lajost. így már érthető, hogy cingár ember létére hogy fér meg benne ennyi erő. Vasból van.

Szűcs Lajos kitárta a két- számyú faajtót, amely akkorára volt mértezve, hogy a vasalni való szekeret be lehessen tolni rajta a műhelybe. Lópat- koláshoz ugyan fölösleges volt kinyitni, de, úgy látszik, a mester nagyobb légteret akart. Vagy a kénszagot érezte túl erősnek.

gyobb bátorságra kapott érdekelte már, hogy ijesztő a nagy fekete le emelt a szögről egy f patkót, fölizzasztotta — kegett a böhöm fújtató, vaspofa között sisterg szél — és az izzó patkó\ indult kifelé, hogy a ló jához mérje, tágítani

— Maga az a híres kovács? — kérdezte kényeskedő, báj- gúnár hangon. Szűcs Lajos a maga részéről az ilyen hangot utálta a világon a legjobban.

A mester azonban, úgy látszik, nem vette dicséretnek az idegen szavait, mert még feszesebb lett.

— Mivel szolgálhatok az úrnak? — kérdezte kurtán.

— Na jó — böffent a báj- gúnár —, patkói ja meg a lovamat.

Már ajtónyitás közben szemrevételezte a lovat, és egy kicsit meghökkent tőle. Elsőre nem is tudta, hogy mi a lóban az ijesztő. Hogy ilyen nagy monstrum? Hogy szénfekete? Vagy a feketeségből kivillogó szemefehérje? Vagy az, hogy sunyit? Ha a ló ellenségesen hátracsapja mind a két fülét, azt hívták Rác- pácegresen sunyításnak. Ebből lehetett látni, hogy a ló rossz természetű. Ez rossz természetű volt, semmi kétség.

Ekkorra már gyűlni kezdett a nézőközönség is. A pusztaiak — honnan, honnan nem — megtudták, hogy valami készül a méhelben, és össze- sereglettek, tisztelettudó, nagy kört alkotva a sunyító fekete ló körül, szívükben nagy bizo- dalommal a mester iránt, aki a jelenlétüktől rögtön navagy szűkíteni.

— Ezt akarja rávern kérdezte fitymálóan az i

— Ezt hát. Nem azt m hogy patkoljam meg?!

Erre az idegen, se s beszéd, odalépett a mes1 puszta kézzel kivette a patkót a fogó pofái kő: egyetlen mozdulattal úg szegyűrte, mintha nem i ból, hanem nyers tés volna. A csúffá tett odahajította Szűcs Lajo elé.

— Az én lovamnak patkót csináljon!

Olyan csönd lett, ai Rácpácegres fönnállás még soha. Hallani lehe kisinas szívdobbanását, dobbant akkorát a 1 szíve, mert most értett« mitől furcsa ennek az « nek a lába. Meg a ló! Hí

KH HÉTVÉGI MELLÉKLET

Lázár Ervin:

A kovács