Kelet-Magyarország, 1988. január (45. évfolyam, 1-25. szám)

1988-01-28 / 23. szám

1988. január 28. Kelet-Magyarorstág—Nyíregyházi Elet NYÍREGYHÁZI ÉLET Pillantás az ACSI-ba Családot pótol Akác ás kéknefelejcs Parkok, zöldfelület Valahogyan úgy kellene csinálnunk, aho­gyan például a svájciak teszik: települései­ken nincsenek nagy kiépített parkok, de nincs betonrengeteg sem, mert a kő szinte mindenütt cserjével, fával együtt jelenik meg. Ha valahol két négyzetméternyi üres hely akad, azt is beültetik növénnyel... Mindezt Soltész József, a Nyíregyházi Köz­terület-fenntartó Vállalat igazgatója mond­ja, s azt is hozzáteszi, ha rajta múlna, akác­cal, nyárfával ültetné tele a várost, aztán díszcserjékkel, borostyánnal... Az ágyások- ba egyszerű, már ódivatúnak számító virá­gok kerülnének, mint például a kéknefe­lejcs, vagy a kakasvirág. Véleménye szerint a növényzetet is a tájhoz kell igazítani. A mi vidékünkre nem való a tuja, vagy az ezüstfenyő — bármilyen szép is, itt kár erőltetni az örökzöldet. A jövőben talán si­kerül valamit megvalósítani az igazgató el­képzeléseiből. (Közéjük tartozik az is, hogy a Jósavárosban vadszőlővel oldják a be­tonfalak sivár szürkeségét.) Az optimális az lenne, ha 15 négyzetmé­ternyi zöldterület jutna egy lakosra (a mi­nimum 5 négyzetméter). Nyíregyházán 8,5 négyzetméternyi zöldfelülettel számolha­tunk lakosonként. Ezzel a magyar városok sorában a középmezőnyben vagyunk, hi- szep vannak olyan helységek is, ahol mind­össze 5 négyzetméter az egy lakosra jutó zöldfelület. Szerencsésnek mondhatja magát az a város, amelyet erdő vesz körül — a természet pótolja azt, amit az emberkéz el­mulasztott, illetve amire nem telik. Példá­nak okáért itt van mindjárt Debrecen. A Hajdúság fővárosában sincs több park, mint Nyíregyházán, de ott a Nagyerdő, ami javít­ja a debreceniek „helyezését”. No, azért a nyíregyháziaknak sincs okuk különösebb pa­naszra, hiszen itt a Sóstó. A városkörnyéki erdőket nem számítva Nyíregyházán másfél millió négyzetméternyi zöldfelület van. A szakemberek négy kate­góriát tartanak nyilván. Az elsőbe az úgy­nevezett reprezentatív parkok tartoznak, ami voltaképpen a városközpontot jelenti, nevezetesen a Lenin, a Felszabadulás, a Kos­suth, a Tanácsköztársaság, az Október 31.-e teret és a sétálóutcát. Arányaiban ez a leg­kisebb terület, a maga 42 ezer négyzetmé­terével. Ezek a parkok vannak a legjobb állapotban. Az egyetlen kivétel a Kossuth tér, amely alapos felújításra szorul. Egy-két éven belül rendbe kellene hozni a burkola­tot, kicserélni a pázsitot. Mint annyi min­den, ez is pénz kérdése. És szinte biztos, hogy az idén már nemr telik rá. A díszparkok alkotják a második kate­góriát. Több mint 222 ezer négyzetméterről van szó. Ide sorolandó — többek között — a Benczúr, a Bessenyei, a Petőfi, a Szamu­ely, a Szabadság tér, a Széchenyi utca és Sóstó (77 ezer négyzetmétert meghaladó) te­rülete. Itt kezdődnek a gondok, amelyek az­tán minden további kategóriával csak gya­rapodnak. A díszparkok jó része is megérett a felújításra. A Bessenyei téren például ki kellene cserélni a talajt, mert már semmi­lyen növény nem marad meg a sovány föld­ben. Vagy ott van a Sóstó, amit ugyancsak teljes egészében rendbe kellene hozni — ha lenne rá 22 millió;... De hát a rendelkezés­re álló pénzből csak a gondozásra telik, jól­lehet a folyamatos ápolás már nem képes megállítani a romlást. Ugyanez a helyzet a harmadik csoportot alkotó közparkokkal, ami 720- ezer négyzet- méternyi területet jelent. Ide tartoznak a lakótelepek parkjai, amelyeknek állapota már akkor elkezd romlani, amikor elkészül a lakótelep. Az újonnan épült vagy még épü­lő városrészeknek mind kevesebb pénz, te­hát egyre kevésbé parkosított terület jut. A pénzhiányt mégsínylik például az Örökös­földön, ahol a tervezettnél lassúbb ütemben tudják megépíteni a parkokat, sétányokat, zöldsávokat. Hiába, most a legsoványabb a város pénztárcája. A lakosság pótolja, amit tud, és amit le­het. Sok park társadalmi munkában ké­szült el. Sajnos, azt kell mondanunk, ez meg is látszik rajtuk... Ami viszont nem a társadalmi munkások hibája! Ugyanis a la­kosság csak az utóbbi időben kap érdemi segítséget ehhez a munkához. Vagyis a ko­rábbi gyakorlattól eltérően most már nem­csak a facsemetéket, cserjéket bocsátják rendelkezésükre, hanem kapnak hozzá ter­mőföldet és szakmai tanácsot is 1— hová, ho­gyan ültessék el a növényeket. Bár koráb­ban is így lett volna! Hiszen bármily lelkes legyen is a társadalmi munkás, ha magára hagyják, csekély eredménye lesz jó szán­dékú, de szakértelem nélkül végzett tényke­Készült 1987-ben. Városunk egyik szépen felújított díszparkja — a Bessenyei tér désének — tanú rá számos satnya, formát­lan, vagy kiszáradt fa. De az a több mint tízezer cserje, 1768 fa, amit 1986 őszén, il­letve 1987 tavaszán a közterület-fenntartó, a tanács és a körzeti népfrontbizottságok se­gítségével ültettek el, remélhetően állni fog­ja a megpróbáltatásokat. Így kellene segíteni a városközpontba be­vezető fontos utak mentén lévő házak tu­lajdonosait is. Nagy gond ugyanis, hogy az itteni zöldfelületek rendkívül rossz állapot­ban vannak, lásd a Dózsa György, a Bocs­kai, a Vasvári Pál utcát. Vagy ott van a Bethlen Gábor utca, amelyet valamikor — jórészt még ma is — családi házak sora szegélyezett. Ezeknek a lakói nagy gonddal ápolják, ápolták az előttük lévő zöld sávo­kat. Aztán megjelentek az intézmények, s velük együtt a parkoló autók ... Ráadásul a közművek is itt húzódnak, és ha egyszer bontani kell, akkor azt mindig a fű, a cser­je, a virág bánja. De mondjunk jó példát is. A Korányi Frigyes úton épülő házak tulaj­donosainak első dolguk volt, hogy kis ker­tet alakítsanak ki, csinosítsák a ház előtti területet. Hasonlót tapasztalhatunk a Kór­ház utcán, és az intézmények egy része sem szolgál rá az elmarasztalásra a — Városma­jor utcán lévő közgazdasági szakközépisko­la az egyik jó példa erre. Nem szóltunk még a negyedik kategóriá­ról, amelybe a város külterületei tartoznak. Sokat nem is tudunk róluk mondani. Gon­dozásuk abban merül ki, hogy évente két- szer-háromszor lekaszálják a füvet. A zöldterületek gondozásának oroszlánré­szét a közterület-fenntartó vállalja, átalány­ban. Ez azt jelenti, hogy a városi tanáccsal kötött egyezség értelmében kapnak évi 31— 32 millió forintot, amiből tetszés szerint gaz­dálkodhatnak. Vagyis a vállalat dönti el, mikor milyen munkákat célszerű elvégezni, mire, mennyit költ. A pénzből 17 milliót fordítanak a parkok fenntartására, a többi­ből a takarítás, szemétszállítás, téli úttisz­títás, sózás költségeit fedezik. A .vállalat igyekszik jó gazda módjára bánni a pénz­zel. Az idén az időjárás is kezükre játszott, hiszen — hogy el ne kiabáljuk — keveset kellett hóeltakarításra költeni, most tehát van egy kis tartalék pénz is. De jelentős felújí­tásra így sem telik ebben az esztendőben. Mindössze a körút középső sávját tudják rendbe tenni (a Bethlen Gábor utcától a Marx térig) és a Zrínyi Ilona utcai sáv­ház előtti útelválasztó sávot. A szakmai színvonalra ügyelniük kell, hiszen a megál­lapodásban azt is kiköti a tanács, hogy a rendelkezésre bocsátott pénzért milyen álla­potban akarja tudni a város parkjait. A már korábban visszaállított, szemet gyö­nyörködtető, nagy virágfelületek az idén is díszítik majd a várost, legalábbis a frekven­tált helyeken. Mint ismeretes, a vállalati a parkok egy részét „szerződésbe adta”. Jelenleg 36 ma­gánszemély, illetve intézmény gondozza így a környéket, a rábízott területet. A Jósa- város parkjait teljes egészében „szerződé­sesek” tartják rendben. A Sóstót a vállalat egyik gazdasági munkaközössége gondozza, s a külterületeken is egy vgmk végzi el a már említett évi két-három kaszálást. A 36 vállalkozó és a vgmk-k nélkül a vállalat bi­zony nem tudná így rendben tartani a vá­ros zöldterületeit. Rongálás? Évi 1—1,5 millióba kerül a vál­lalatnak a vandalizmus. Az idén már de­cemberben megkezdődött a randalírozás, ami aztán szilveszter éjszakáján tetőzött, mint ahogyan tapasztalhatták is az új év regge­lén az Arany János utcán, vagy a sétálóut­cán járók. Akinek kedve van hozzá, kiszá­molhatja, hány ezer facsemetével gyarapod­hatna a város, ha ezt a másfél milliót nem a rongálások helyrehozására kellene költe­ni " Gönczi Mária A közvélemény kevés, főleg pontatlan in­formációval rendelkezik a nyíregyházi anyás csecsemő otthonról. Pedig ez a Sóstón lévő intézmény, amely 1966-tól fogad csecsemő­ket, régen méltó arra, hogy a köz tisztele­tétől öveztessék. Elöljáróban néhány tény, amiből viszont sok minden kiderül. Ebbe az intézménybe a 0 és 3 év közötti gyermekek kerülnek. Az idekerülés útjai többfélék. Van, akit a gyámhatóság vagy a jelentkező szülő kéré­sére vesznek állami gondozásba. Ez sem ilyen egyszerű, hiszen az új családjogi tör­vény szellemében ennek is két variációja van. Akadnak olyan gyermekek, akiket azonnal állami gondozásba vesznek, mert az anya, a szülő körülményei, netán a szemé­lye nem garancia arra, hogy a gyermek megfelelő körülmények közé kerül. Ezek lesznek az úgynevezett állami neveltek, akik örökbeadhatók azonnal is. A másik cso­portot az intézetben neveltek teszik ki, ve­lük kapcsolatban marad a szülői felügyelet, az otthonba kerülés oka főleg az, hogy az újszülött gyenge, nem egészséges, koraszü­lött, és a szülök nem tudják se a megfelelő körülményt, se kívánt gondosságot biztosí­tani. Ezek a gyermekek akkor, amikor olyan egészségi állapotba kerülnek, hogy a nem optimális körülmény közepette sincsenek veszélyben, visszakerülnek a szülőhöz. Van, amikor az egészségügy küldi ide az újszülöttet, esetleg a csecsemőt, főleg olyan esetekben, ha a kis emberke gyakori meg­betegedése, az otthoni körülmény, a szülő hozzá nem értése ezt indokolja. De ide ke­rülnek az elhagyott gyermekek is. Azok. akiket kórházban, bölcsődében „felejtenek” a mamák, vagy akiket környezetük jelzése szerint veszélyben lévőnek kell tartani. De Nyíregyházára kerülnek azok a csecsemők is, akik más megyében, de itteni illetőségű anyától születtek, és maradtak magukra. A sóstói intézményben jelenleg 120 és 130 kö­zött van a gyermekek száma. Velük három orvos, hatvannégy gondozónő, egy védőnő, négy osztályvezető főnővér, egy tejkonyhás. két gazdasági nővér, két óvónő foglalkozik. Az évi költségvetés meghaladja a húszmillió forintot, ami ettől az évtől kezdve kevés, mert éppen a gyermekruha, élelem lett drá­gább. Csupán egy szám annak érzékelteté­sére, milyenek az igények: évente több mint 10 ezer pelenkát használnak. Az idekerült gyermeket a szülő látogat­hatja, de bizony nem mindenki él a lehe­tőséggel. Nemegyszer előfordul, hogy fél­vagy egy évig se néz az anya gyermekére. Ezeket az apróságokat állami gondozásba veszik. Az egészségügyi okokból bekerült gyermek az édesanyával maradhat, az szop­tatja, neki a dolga a gondozás. Ennek oka, hogy rövid időre se szakadjon meg a kap­csolat kettejük között. A nagy többséget azonban nem az anyák, hanem a gondozók látják el. Munkájuk nem egyszerűen fog­lalkozás, ^Jianem hivatás. Egy adott, nem nagy létszámú gyermekcsoportnak 3—4 ál­landó gondozója van, akik egymással szoros kapcsolatban foglalkoznak a reájuk bízott csecsemőkkel, gyermekekkel. Igen nagy fel­adat a részükre, hogy lehetőleg egyenlő mér­tékben osszák meg a szeretetet, ne igyekez­zenek anyát játszani, hiszen a kikerülő gyermek részére nagy csalódás lehet, ha ki­derül az igazság. Ugyanakkor magas érzel­mi töltés, kisugárzó szeretet kell ahhoz, hogy képesek legyenek arra, amit úgy hívhatunk, hogy a gyermek elsődleges szocializálása. Mert el kell érniük, hogy a gyerekben ki­alakuljon az érzés, az érzelem, a szeretet, hogy ráébredjen arra: ő is valaki. Az anyás csecsemőotthonba kerülő gyer­mekek változó időt töltenek ott. Átlagosan mondhatunk egy, másfél évet, de van, aki sokkal többet. Az ide bekerülő gyermekek nyolcvan százaléka egyéves kor előtt kerül intézetbe, de ezen belül a többség féléves kora előtt. A tapasztalat az, hogy akit egy, másfél éves koráig nem visz el a szülő, az már marad, s nem kell senkinek. A nyír­egyházi ACSI-ban, ahogy az intézményt a közvélemény ismeri, három év óta új mód­szert vezettek be. Van tizenegy olyan gyer­mek, akit a harmadik életéve betöltése után sem engedtek el, hanem városi óvodába kül­denek. Jóllehet vannak óvodás intézetek, ez a megoldás azért jó, mert a gyermek életé­ben egy elválással kevesebb lesz, lényegé­ben hatéves koráig marad gondozóival, sze­mélyiségének, egyéniségének fejlődése za­vartalanabb. Ugyanakkor hatéves korban már sok minden megmagyarázható a gyer­meknek, akinek így kisebb megrázkódtatás, hogy más közegbe kerül, nevezetesen az is­kolába. A csecsemőotthon szakemberének véle­ménye szerint bármilyen jó is az intézet, bármennyire is sok szeretettel, gondossággal nevelik itt az apróságokat, a családot pó­tolni nem tudják. Ezért mindig öröm, ha valaki rendezett körülmények közé kerül vissza, amire sajnos elég kevés példa akad. De az is jó, ha valakit innen örökbefogad­nak. Azok a levelek, melyeket az örökbefo­gadó szülők írnak, arról győztek meg: sok gyermektelen család lett az innen kiválasz­tott révén gazdagabb, érzelmileg, emberileg tökéletesebb. A múlt esztendőben 15 kis­gyermek talált így szülőre, az ő fejlődésük, életük rendben lévőnek mondható. Igen jónak ítélik a szakemberek azt a vi­lágszerte már meglévő, nálunk éppen kez­dődő formát, amit az örökbe fogadókon kí­vül találtak ki a szociális ügyek szakértői. Ez a nevelőszülői család rendszere. Magya­rul: aki vállal állami gondozásba került gyermekeket, az foglalkozásszerűen lehet szülő, kötelesség az, hogy családi körülmé­nyeket biztosítson, adja meg a nevelt gyer­meknek azt, amit egy szülő is megad. Ez azt is jelenti, hogy a szülői státusz foglal­kozás lehet, a gyermek viszont garantáltan és ellenőrizhetően családi miliőben nő fel. Hogy miért olyan jó ez? Kiderült már ré­gen, hogy az intézetből intézetbe kerül gyer­mek lelkiekben nem fejlődik, vagy senki­hez nem kötődik, vagy mindenkihez tapad. Mindkét jelenségnek nagy veszélye van, az első a teljes érzelmi üresség, a másik a ki­szolgáltatottság, az elcsábíthatóság. Az inté­zeti gyermekek többsége nem kapja meg a második szocializáció velejáróit, tájékozat­lan az életben, védtelen, többnyire elkalló­dik. A nyíregyházi intézmény csodája abban van, hogy az ott dolgozók igen nagy hiva­tástudattal foglalkoznak a gyermekekkel, akik így — jóllehet család nélkül —, része­sülnek szeretetből, megtanulnak sok min­dent, ami az emberi kapcsolatok szférájá­ba tartozik. Miután van lehetőség egy-egy gyermekhez, csoporthoz kötődésre, teljesen megismerik a rájuk bízott csecsemőt vagy kisgyermeket, így nem sablonos, hanem egyéniségének megfelelő nevelésben, gondo­zásban részesítik. Sokan nem hiszik, en­nek a foglalkozásnak is vannak buktatói. Ha nem működik helyesen a gondozó kontroll­ja, túlságosan ragaszkodik egy-két gyer­mekhez, ő is nehezen tudja elviselni a vá­lást, ami traumát is okozhat. Ezért a gon­dozókat is állandó pszichikai tréning alatt tartják, hogy a helyes mérték fel ne billen­jen, ne érezzék magukat anyának, ne keltse­nek hamis illúziót a gyermekben, ne rop­panjanak össze, ha elviszik a csöppséget. De arra is ügyelni kell, hogy esetleges megkü­lönböztetéssel ne keltsék fel a kicsik félté­kenységét. A roppant nagy felelősséget kö­vetelő munka nincs megfizetve, itt járulé­kos jövedelem nincs, akik tehát itt dolgoz­nak, azok valóban hivatástudattal rendel­keznek. Bármennyire szép, korszerű, gondos is a sóstói intézmény, az itt dolgozók is azt mondják: az lenne a szép világ, ha már nem lenne rájuk szükség, ha minden gyer­mek családban, szülői szeretet közepette nő­hetne fel. Sajnos, ez egyelőre álom. Aki itt körülnéz, abban talán feltámad a lelkiisme­ret, s elhiszi: jobban kell a családi életre, a gyermek fogadására felkészíteni a fiatalokat, hiszen a síró következmények szeretetre áhítoznak. És ráadásul: ők vétlenek. B.L. Szeretet, melegség vesd Ürül éket. A sóstól otthonban jelenleg ssáshussonegy gyermeket gondoznak- . 1

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents