Kelet-Magyarország, 1988. január (45. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-23 / 19. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1988. január 23. Ködös, csendes délelőtt a csecsei utcán Megnéztem már magamnak egy párszor Tiszaesé- esén a Mónicz-emlókházat, körülötte a sövénykerítést, aztán az „öreget”, aíhogy szoborrá meredve álldogál az udvar kellős közepén. Soha neim keltette bennem .a ráismerés varázsát. Remekmű a vesszősövény, pontosan ilyen a szalmatető ... minden annyira eredeti, hogy így hamis. Művi. A neccel bevont zsúp, a lénia mellett font kerítés ... Mennyire más egy élő vagy már meghalt csécsi ház. Igen, sok a halott ház, vagy éppen halódó. A fundamentum beregszászi szikla- kövei közül az idő kikoptatta a fugát, a gerendák szálai közül a puha gesztet, az udvarvégen sötétlő'* nagy csűrök hajópallód ívbe gémberedtek, a kerítésculá- pok a föld színénél semmivé rothadtak. A sövény viszont mintaszerű az útka- nyanulatban, mint egy neylonharisnya. szemei nagyító alatt. A ház pedig — hiába vert falú — oly délcegen áll, mintha mérnök tervezte volna. Talán éppen ez történt. ★ A fenyők a csécsi kerítések belső oldalán szálasabbak mint másutt a szatmári falvakban. „Vajon mi lehet az oka” — faggatom Nagy Gyulát, aki a tejcsamok kezelője, így napközben van ideje egy kis sétára a kanyargós faluban. „Régebben ezekről törtünk karácsonykor egy-egy ágat” — világosít fel. Csendes a falu. Az egyik mohos kapuból szomorú tekintetű asszony fogadja köszönésünket. Gyászban van. Néhány lépéssel továbbhaladva suttogja el Nagy Gyula: „nemrég halt meg az ura”. „Fogy a falu” — marad a témánál. — „Tizenkét évvel ezelőtt még 520 lélek lakta, ma alig vagyunk többen háromszáznál.” Még két idősebb asszonnyal tájékozunk, ők vidámabbak. \ _____________________________ Látják nálam a fényképezőgépet, mindjárt el is mondják, hogy ők „szoktak” rajta lenni a képeken, a filmeken. Előkerül a kisbíró hölgy is. A dobpergés után megtudjuk, hogy másnap jön a villanyszámlás. Kiderül, hogy ő is gyakori fotótéma. „Miért fogy a nép” — töröm meg egy kissé jókedvüket. „Az embereink mennek el hamarabb” — igazija meg a kendőjét egyikük. Rövid számolás után maguk is meglepődnek: negyven özvegy- asszony van a faluban és csak négy özvegyember. „Az ember legtöbbször idősebb, akár tíz évvel is” — próbálnak magyarázatot találni. „De sok a betegség, meg az ital. Még az asszonyok között is akad, aki rákap.” „Nem restellik?” — kérdezem. „Én elbújnék a helyükben”, — mondja egyikük, aztán lemondóan hozzáteszi: „annál jobban jön-megy a faluban, ha beívott. Viszi a feje, az nehéz”. ★ „De azért azt ne higgye már Gsécséről, hogy itt mindenki iszik” — mentegetőzik Nagy Gyula. „Nehogy ránk ragasszon valami ilyesmit.” A boltban Hopka Sándor~ ral, az üzletvezetővel bizonygatják az itt élők jóra- valóságát. 220 tehén ad tejet a gazdáknál, és sok bá- kalbonjú kerül el más vidékékre az itteni 'istállókból. „Csak az üsző kell, mert a hizlalás nem megy, egy bi- ikaborjút hatezerért visznek el a kupec ek. Én vagyok a cenzár, meg a korcsmáros, mi mondjuk meg hol van eladó.” A bolt forgalma egyenlő a nullával ezen a délutánon, így van ideje ránk Hopka Sándornak. „Akár így, akár úgy, kife- lehalófélben van Csécse, lassan tanya lesz belőle” — sóhajt egy nagyot. Aztán belebonyolódik a szóba, amit mondott, mert másként akarja megismételni. iNémán hallgatom. Csak Szatmáriban használják ilyen eredeti ízzel a történés folyamatosságát kifejező „fele” szócskát. A ,félben”-in el együtt micsoda tömörítés: én fél oldalon keresztül nem leszek képes ilyen pontosan leírni Csécse mai állapotát. ★ Még egyszer szemügyre' vesszük a házakat. Az emlékházzal átellenben, laz utcaikönyökkel szembeni mellékutca elején kidőlt-ibedőlt deszkakerítés. Valamikor szebb napokat láthatott. Az udvar se különb, a háznak pedig meztelenül fagyoskodnak elmállott vályogjai. „Ennek nem lehet beszélni la gazdájával, elüldöz és feljelent mindenkit” — szégyenkezik egy kicsit a szóban forgó ember helyett is Nagy Gyula. „Engem magának a miniszternek jelentett fel, de mással sincs kibékülve.” Nem sokkal odébb, a közelmúltban csaknem hárommillióért felújított templom után, gyönyörű tornácos ház. Az udvart benőtte a fű, nem vezet ösvény a grádicshoz. „Innen ás kíhlalt mindenki. Járt itt egy filmrendező, aki Mó- riczról akar filmet fcsinálni, azt mondta, adna érte négyszázezret, ha lenne benne fürdőszoba. Kiadná la nyugatnémeteknek. Ha leesik a hó, visszajön, elkezdik a munkát. Szirtes Ádám lesz Móricz, Horváth Teri meg egy parasztasz- szonyt fog játszani. Hó helyett dér borít mindent, a ködből nő a szála. Minden fehér és mozdulatlan. Az új házak, mert ilyen is épül egy-ikettő egy éviben, hivalkodóan dalma- hodnak a régebbiek között. Utcafrontjukon műanyag lambéria harnállik, még a harmat se szállj a. Nem úgy a tornácok oszlopai, az ódonabbak hóna alatt. A míves faragott és fűrészelt formákra és ívekre kontúrt rajzol a hószerű dara, így még inkább követni képes a szem az elpusztult parasztművészek keze nyomán megőrződött gyönyörű formavilágot. __ ★ „Ez meg Tukacs Laci, a mi tanítónk” — rikkant Nagy Gyula, mert feltűnik egy kissé sántító fiatalember. Megörvend a találkozásnak, lés magyarázatát ladja furcsa menésének. „Megrágtak focizás közben, azért húzom a lábom. Most megyek injekcióra.” Néhány perc múlva utolér bennünket Nagy Gyula tágas, meleg és barátságos konyhájában. Jól átfagytunk, és csak nehezein engedünk fel. Két fiatalasz- szony tesz-vesz körülöttünk. Egyikük a gazda menye, a ‘másik pedig az előbb feltalált tanító sógornője. Tukacs László különben a harmadik szomszédban lakik, de ennél több egyelőre nem derül ki, mert újabb vendég érkezik, a pe- nyigei Kis József tanító. Róla tudom, hogy a túrist- vándi Makay Bélával együtt néprajzi gyűjtést végez, gyanítom tehát, hogy ide is azért jött. Másodpercek alatt kör alakul hokedlikből és sámlikból. „Az a baj, hogy én csak csupa szomorú dolgot tudtam mondani a vendégnek” — magyarázkodik zavartan a házigazda. El is mondja röviden, mire egy kis döbbent csend támad. „Na, .azért nem olyan nagy a baj, mint ebből hinni lehet” — imosolyodik el Tukacs László. Aztán fájdalmasan nyúl a hátsó részéhez, ahol megszúrták. Megfontoltan folytatja: ,»akinek élnivialója van, az itt olVan alkalmat talál, hogy sehol másutt nem. Mi, fiatalok, akik hazajöttünk, nem vágyunk el. Igaz, hogy a .szomszéd faluba kell járni iskolába nekem tanítani, déhát ma már nincsenek távolságok. Itthon ímeg? Tornaterem van a csűrben, a faluban sakkbajnokság, miég foci- csapat .is volt, míg el nem vittek katonának”. Egyedül beszél, a többiek úgy hallgatják, mintha beszédet mondana. „De hazajönnek-e? Hazajön-e mindenki, aki elmegy tanulni” — vetem közbe. Nem válaszol, nem akar kiesni.aibból, amibe kezdett. Még egyszer közbeszólok: „nincs-e igaza a boltosnak, amikor azt mondja: kifele- halófélben?” Ismét csend, az egyik fiatalasszony helyet vált, egy másik alkalmatosságra ül. ö kezd beszélni : , pedig milyen nagy nemzedékeink voltak”. Nem nekem mondja, a többieknek. „Emlékeztek? Mi tizennégyen jártunk a faluból egy osztályba általános iskolás korunkban. Egytől egyig leérettségiztünk.” Feléje fordulok: „Hol dolgozik?” „GyarJÄten tanítok.” „A férje?” Megakad a szó, ímegfagy a levegő, csak á' spór dohog. „öt hónapja halt meg agyvérzésben, harmincegy évesen.” A csend még nehezebb lesz. ★ „A falu pedig gazdag volt, úgy is hívták régen, hogy Csáre Csécsié” — veszi fel az elejtett fonalat Nagy Gyula. „Az itteni embernek nem volt becses csak ,a bikaborjú, meg a kanmalac.” Valami eszébe jut, azzal folytatja: „igaz, azt meg már mondtam, hogy ma meg csak az üszőborjút tartják meg”. Kis József tanító úr szólal meg, hogy kiegészítse az előbb mondottakat. „Igen! így mondták, Gsáire Csécse, Cifra Kóród, Hű Milota, Bolond Becs.” Aztán önfeledten magyarázzák a kóródiak öltözködését, meg hogy Becsen pankráció a futballmeccs, Milotáról pedig .azt, hogy ha egy elkezd valamit, a falu lazonnal utánozza. Aztán a gyűjtött szerelmi babonákból ad élő a penyi- gei néhány vaskosabbat. Amikor odaér hogyan fogják meg a lányok babonával a nekik tetsző legényt, .azt mondja Nagy Gyula: „nektek .bezzeg nem főztek még ibájitalt”. Egymásra néz a két fiatalember, de csak a csécsei tanító pirul el. „Persze, .Jóska már előtte áll, de én imég tényleg távol vagyok az esküvőtől.” „Tényleg, nem kellene már belevágni?” — szegezem neki a kérdést. Még pirosabb lesz, aztán a szeme egy kissé .mintha a távolba meredne. „Biztos én vagyok a hibás. Amíg főiskolás voltam csak á kányákra figyeltem, a galambok nem érdekéitek. Most meg ...” Esik Sándor Barangolás Kifelehalófélben
