Kelet-Magyarország, 1988. január (45. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-23 / 19. szám
1988. január 23. Q Q A romantika legnagyobb mestere 200 éve született Byron Mint egy finom, precíz lencse, fogta össze a termés2et és :ársadalom felől ráeső sugaradat. Összegyűjtötte őket s gyújtott velük, olyannyira, rogy az így keltett tüzek itt- stt még ma is lobognak. Nos, ninden zseni így gyűjt és *yújt, de az épp kétszáz éve született Byron talán legnagyobb hatású művésze volt en- lek a két évszázadnak. Byron féllábbal a klasszicizmusban állva, eltanulva ninden formai tökélyt a ro- nantika első, s legnagyobb ha- ;ású mestere volt, sőt a romantika révén minden mo- iernségnek, maiságnak is első > legnagyobb fölgyújtója. Élete eleve erre predeszti- íálta, kiváltságaival és pokoljárásaival egyaránt. Főúri származék, de még kisgyer- nek, mikor könnyelmű apja elhagyta az anyát, aki gyer- nekét majomszeretettel imád- ,a, másszor még nyomorék /oltát is kicsúfolta. A kiváltságos helyzetet szinte nyomor /áltatta fel, azután szerencsés jrökség, óriási vagyon és lordi cím, a legjobb iskolák: Harrow és Cambridge. Szépség és sántaság. Elkényeztetettség, elkötelezettség és elszántság. Első verseivel kegyetlenül el- aánik a kritika: semmi érdemét nem leli — ő nem kevéssé kegyetlenül válaszol egy párját ritkítóan gúnyoros el- ienbírálattal. Huszonegy évesen á Lordok Házának tagja, merészen baloldali beszédekkel lép föl, a haladó politika nagy reménysége, asszonyok kedvence és mind sikeresebb költő. Megírja a Childe Harold zarándokúját, s a kritika és közönség most már érdemén Eölül rajong érte. Ö teljesen älkapatva, jódolgában azt sem- tudja, mit tegyen, mi legyen, s mit írjon — még dühösen vallásellenes vallomásait is szíves megértéssel fogadják. Hanem amikor felesége kénytelen elhagyni, akkor mindenki ellene fordul, mégpedig olyan gyűlölettel, amely menekülésre készteti. Ettől kezdve nincs jó szava sem az angol uralkodó osztályokról, sem politikájukról, sem művészetükről. Mind forradalmibb a hangja, ám az mérhetetlen gőggel, önimádattal, anarchisztikus állásfoglalással, sőt világfájdalommal vegyül. Műve minden sorában önmagáról szól, amelyet az új írói eszköz jellemez: az irónia, mely ugyanakkor önirónia is. Tudja, hogy az önsajnálat sem vezet sehová, de mikor saj- nálgatja és sajnáltatja magát, népszerűsége nemhogy csökkenne, egyre nagyobb. A kiválasztottak gőgje éppúgy megjelenik írásaiban, mint a Közel-Kelet megannyi színe, az elnyomott népiség s a nemzetek fölszabadításának szándéka. A világ legszebb tájain s városaiban, Svájcban, Ra- vennában, Velencében lakik főúri módon; hol szinte háremet tart, hol pedig egy grófnővel él együtt. Közben Shal- leyvel együtt kialakítja a szépség új költészetét, fölkarolva a' harmadik ifjú óriást, Keatset; egyszerre lengeti a szabadszerelem és a politikai szabadság zászlaját. Az előbbit éli is, az utóbbit segíti: óriási összegekkel támogatja az összeesküvő olasz hazafiakat, s mikor többé nem akar megmaradni a szavaknál, 1823-ban elmegy Görögországba fegyverrel is küzdeni a szabadságért, s ott éri el a halál a mocsár bosz- szúja, a malária révén. Hatása felmérhetetlen. BYRON: Harminchatodik születésnapomon Állj meg, szivem, betelt ím az idő. Ha mást már nem dobogtatsz, mért dobognál? De nem! Bár nincs szív érted hevülö, te csak lobogjál! Nagy lombhullásban állnak napjaim. A szerelem virága és gyümölcse elhullt: csak férge, üszke, csak a kín: az maradt őszref Magányos, messze tűzhányó sziget a láng már, keblem lankadatlan lángja; •» nem fáklyát gyújt, nem diadal-jelet: — halotti máglya. A féltés, féltékenység, a remény, a fájdalom gondját emésztő gondom: a szerelmet nem oszthatom meg én, csak láncát hordom, De itt, de most, de bántani tovább ilyen eszmék már telkemet nem bírják, hol babér fedi a hős homlokát s borítja sírját. Kard, lobogó és körül, lelkesen, tábor övez, dicsőség, Görögország. Nem volt szabadabb a spártai sem, ha pajzson, hordták. Ébredj — (ne Hellász, ő már ébren él!) — ébredj, lelkem! Idézd, ó hány hősi lélek során csörgött át eredben a vér. Hozzájuk térj meg! Gyűrd le a föl-fölgerjedő hevet, hisz férfi volnál, s az is keserű harc! Vedd egykedvűen, ha borul, ha nevet a gyönyörű arc! Ha bánod az ifjúságod, mért is élj? A szép halál hazája — várva máris — előtted áll. Előre. Sose félj, egy a halál is. Keress — lel itt az is, ki nem keres — katonasírnak váló gödröt, dombot, így lesz a legjobb. Nézz hát, légy szemes és tedd a dolgod. (Illyés Gyula fordítása) Salzmann (Sarlós) Ottó halálára Hosszú betegségeskedés után, 1988. január 17-én, 83 éves kocában elhunyt Salzmann Ottó. Sokan ismerték és szerették 5t, de még ismerősei és bará- ,ai közül is csak kevesen tud- :ák, ki is volt valójában, hogy renne — Sarlós Ottó néven — Nyíregyháza legidősebb költőiét is tisztelhettük. Igaz, közvetlenül már régóta nem vett -észt az irodalmi életben, a íarmincas évek elején azon- aan az akkori Nyíregyháza valószínűleg legizgalmasabb iro- ialmi mozgalmának volt egyik szervezője és vezetője. 1905-ben Rimaszombatban született, de már gyermek- és ifjúkorát is Nyíregyházán töltötte. Apja jogász volt, ő azonsán nagyon korán kiszakadt a családi hagyományokból, s már diákkorában az irodalom vonzáskörébe került. 25 évesen néhány újat akaró, halagaléria 'éció lekben iőt, i rájár a nyelvem: ít, ég ura, negyven, •vvel ezelőtt...” ibbak ek, ak a napoknak tbbedett, isan kikopnak. és még tovább, ész életem cas peták, vagyonát, a végtelen. dó érzelmű barátjával (Or- szágh Ödön, Mariss József, Walter Ede, Kovács Lajos, Csáky Lajos) megalapította a Benczúr Kör irodalmi szakosztályát. 1932-ben új hangú antológiát jelentettek meg Írások címmel. A következő évben indították meg a Forrás című folyóiratot, amelynek egyik szerkesztője lett. Ebbe a folyóiratba írta expresszionista, aktivista hangvételű verseit, amíg — néhány szám után — be nem tiltották lapjukat. A Forrás azonban rövid fennállása ellenére is figyelemre méltó kísérlet maradt, nemcsak Nyír-? egyháza irodalmi életének, hanem a két világháború közötti egész magyar irodalomnak is számontartásra érdemes jelensége. Éppen ezért sajnálhatjuk igazán, hogy a Forrás megszűnése után hosz- szú időre elhallgatott, s bár az irodalomtól sohasem szakadt el, csak a hatvanas években jelentkezett néha-néha egy- egy új írással a Kelet-Magyar- ország hasábjain. Tudtuk, hogy beteg, mégis reménykedtünk, hogy ott lehet még az Irodalmi presszó matinéján, melynek programjában a 150 éve várossá nyilvánított Nyíregyháza gazdag irodalmi múltját bemutatván Sarlós Ottó egyik versét is beiktattuk. Külön fájdalmunk, hogy ezt már nem érhette meg.' Jellegzetes alakjával eleve része volt Nyíregyháza városképének. Kedves egyénisége, rokonszenves embersége azonban tovább él sokunkban. A Forrás egykori, ma már irodalomtörténeti becsű számai, s a különböző antológiákban megjelent versei költői munkásságának emlékét is hosszú ideig fogják még őrizni. GYÖRKE ZOLTÁN: Kossuth-levél a száműzetésből a választás nem adatott meg futnom kellett mint vadnak orzók elől vállamra venni a járatlan utakat . ágyúgolyók füstje árnyékolta be arcom síkját homlokom sáncait s fakadtak szememből könnyek fanrásaii ahogy pillantásom végigsímogabta „ szabadság-tornyunk porba döngölt itt-ott még füstölgő vályogjait a maradás áristom bitó halál őrület mely legjofobjáiinlkon beteljesedett ólom-nehezék csüngött szívemen miikor hátam mögé húzódott vissza szülőföldem hazám határa de bOkrosodott benne a remény is viigyázzba áll még lobogónk alá nemzetem mindem lángszívű fia mint tél tábornok vezényszavára menevednek fagy-állásba az erdő fái a dunán még hazai víz suttogott hajónknak s csatazajtól süket fülünknek biztató-melengető szókat, én számolgattam a vízbe menekült sziget-földdarabokat a hosszú úton a partá fákról ha sárgult aranysújtásos levelet tépett le a bosszút lihegő szél s egy-egy áxikairdot hasított le bőszen mintha itáibomoikaimat tisztjeimet láttam volna megaláztatáskor néztem a vízparton guggoló part fölé hajló hegyek homlokát el ne tévesszem vissza az utat visz a hajó ki tudja mi vár a turbános hegyek s a látóhatár bíbor piros sátonlapja mögött mily szándék erjed fogadóinkban mi lesz sorsa e sereg-mairadéknak a menedék élethalladék csak s etetett vadak leszünk színes ketrecben vagy fényesíthetjük-fenhetjük kardunkat a lófarok-zászlós sátrakban egy újabb nagy szabadság-csatáira e kérdéseik kergetőztek agyamban nemzetem haza azt üzenem szítsátok ha csak sóhajokkal is a romokon még pisla parazsat mint kovácsfújtató őrzli a tüzet tudom terem ott majd áruló meg kopó de bízom a jobbak kitartanak míg visszaröpít hazamba e gálya s tüdőnk utolsó leheletével feliizzítjuk szent forradalmunk tüzet /----------------------------------------------------------------------------------------\ Művészet ma címmel nemzetközi kiállítás nyílt a Budapest Galéria Lajos utcai galériájában. Képeink a kiállításon készültek. Alben« Mihailovs «Bulgária): Illsustrácié 17. VILLÁNYI LÁSZLÓAz epreskert A házra úgy emlékezett: már gyerekkorában lakhatatlannak látta. Az öregasszony hálóingét pedig jegessé fagyottra képzelte, a cserepektől elhagyott kémény szagtalan füstje ellenére is. Bár az asszony minden bizonnyal itt lett olyan öreggé, amikor már tíz vagy húsz év eltelte sem észrevehető, mégis azonosította a ha év előttivel, aki a Quai d’Anjou-n támaszkodott rozsdás bevásárló-gyerekkocsijára, amelynek résein meleg tej csordogált. Ügy gondolta: az öregasszony a korhadt ajtó előtti epreskertből raktározza el erejét egész évre, így bírja tolni a gyerekkocsit, naponta végigringatni a tejet és a kenyeret a Zöldfa utcán. Bevallatlanul is tudta: megfogalmazva már nem érdekelné az a törvény, aminek az öregasszony engedelmeskedik, s örömmel nyugtázta, hogy van, ami képtelen nevet viselni. Samu Géza: Fa. Katona Béla
