Kelet-Magyarország, 1988. január (45. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-16 / 13. szám
1988. január 16. Ősi eredetű szavak a Váci-versben nak kell \ ihoz ■ml ók tábla is van már fosnak tartja, hogy a mi kiállítás is egyre toőFerenc a Makói Múze- üzetei sorozatban már ;et szentelt a város szü- emlékének — amelyek at jók Erdei Ferencet, diákot, ismertetik hadfi perét, fejezeteket műbe Erdei életéből, írá- makói hagymáról, be- ák Erdei szülőházát és djáik az 1985. december tartott Erdei Ferenc em- i anyagát, .valamint Kö- üéla tanulmányát — vé- 1 elmondta: abban is unk, hogy a megalakult Ferenc Társaság széllé- gyatékokat fog továbbt a megválasztott új el- az Akadémia elnökhe- e is hangsúlyozta, ez a ció, melynek Erdei számúidig pótvizsgázni sokat tehet egy nagy ség munkásságának is- :ésében, de ennél még jelent, hogy a jövőbe- olitikus, író és közgáz- eszméinek megvalósítá- is sokat kell fenni en- korosztálynak, s az utá- jövő, bennünket felvál- nzedéknek is. A magyar szókincs nagyságát egymillió szónál is többre becsülik. S vajon mi ebből mennyit használunk fel mindennapi beszédünkben? Nehéz lenne megmondani. Már csak azónt is, mert gyakran ismételgetjük a szavakat. Arany János a Toldiban pl. 882-szer használja a névelőiket; egyébként a Toldi — ha az ismétlődéseket nem számítjuk — 2873 szóból áll. A szókincs vizsgálatakor célszerűbb rövidebb műveket vizsgálni. Nézzük meg pl. Váci Mihály két versét! Az „Én szőke városom” címűben összesen 70 szót használ; ebből ősi örökség Pákolitz István: Aligha Aggódik a viceispán: nem szakad el az új istráng Bár a rehült is megtenné: nagyobb tempó nem lesz ennél Soha senki nem kap sérvet a nagy nekigyürkőzésben Neo-proccnak nagy a mersze a gyeplő el van eresztve Aligha lesz könnyű dolga ha ki mégis visszafogja (uráli eredetű 4, finnugor 5, ugor 3) 12, azaz 22,89%, belső keletkezésű (azaz a magyar nyelv különóLetében szóképzéssel, összetétellel létrejött) szó: 50 (71,47%). Ez annyit jelent, hogy csaknem 90%-ban magyar szavakat használ a költő. A jövevényszavak (szláv 2, francia, latiin, török 1—1), illetve a bizonytalan és ismeretlen eredetű (3) szavaink csupán az egytizedét teszik ki az egésznek. Lássuk azonban Váci talán legismertebb versét, a „Még nem elég!”-et ősi örökség (uráli, finnugor 8—8, ugor 3) 22,89%, belső keletkezésű szó 50 (60,24), ez valamivel kevesebb, mint az előbb: 83,13%. Mindössze 1 szláv, illetve 1 német jövevényszó fordul elő, az ismeretlen és bizonytalan eredetű szavak száma viszont megnőtt: 12 (14,45%). Nem állítjuk azt, hogy versben szoktunk beszélni, de miként a vers, a mi szókincsünk is véges. A két Váci-vers azt mutatja, hogy az alapszókincsünk még mindig az ősi rétegből táplálkozik. S azt is megtudhatjuk, hogy mai szó- használatunkban elsősorban a magyar nyelv különéletében keletkezett szavak játsszák a. döntő szerepet. Általában a Szózatot szokták példaként felhozni. Ott ugyanis éppen 75% a magyar szavak aránya. Ha esetleg más verseket is megvizsgálunk, pl. Balassi Bá- , lint: Bori v óknak való, illetve Babits Mihály: A lírikus epi- lógja, azt vesszük észre, hogy az arány 71,60, illetve 57,35%. Tehát koronként és versenként más és más számokat kapunk.' Ám ezektől függően, illetve függetlenül bízvást kijelenthetjük, hogy szókincsünk elidegenedésétől csak akikor kell félnünk, ha a magyar szavak használati aránya 50% alá süllyed. Igaz, hogy napjainkban tömegesen áramlanak nyelvünkbe az idegen szavak, de csak igen kis töredékük válik majd jövevényszóvá. Nyelvünk megszűri az idegen szavakat, s ebben a nyelvközösségnek igen nagy szerepe van — és valószínűleg lesz is. Mizser Lajos Gacsó László Tirpákház — Krutilla József grafikája kínált a fűszagú éjszaka, zer ősz hajú ember ment Isó oldalon, kézen fogva apró kislányt és egy kis- a kisfiú hegedűtokot vitt, alami kávésbögréről be- , pedig már éjfél is el- . Hajdú felesége fel sem i az ehhez hasonló jelene- türelmetlenül várta, elmúljanak, mintha köti előzményei lennének a hazaérésének. Nem tudta i megmondani, hogy mi- árja a férjét. Talán olyan san romlott el a kapcso- :, hogy nem volt ideje változtatni a viselkedését, mindig úgy várt, mintha hinné, hogy nem az az ami van, hanem ami Veszekedni is csak so- kezdett a férjével, még- á elég különös módon. Miféle csillár ez? — kér- ? Hajdú a szobában. — Hinted a lakást? Egyélt aztán feküdj le — dta az asszony. Vakító csillár — mondta lú. Este itt volt a Sanyi — dta az asszony. — ö a. Fel is szerelte mindjárt, idj le. Szóval palikat fogadsz a sunkban. Beszennyezed az onuxik hétszentségét. Mondom, hogy a Sanyi site fel. A húgod férje. Biztosan te álltái a lét- , ő meg a szoknyád alá lkált. z asszony a férjére nézett, gyszerre idegennek látta, idegent látott, akin észre- e a koszos cipőt, a rosszul sztott konfekciós öltönyt, Izzadó homlokát, egy hü- vigyorgó, duzzadt arcú ót látott, akit irtózatosan gyűlölt, amiért betolakodott a lakásába, az életébe. — Persze, hogy a szoknyám alá nyúlkMt. Még mást is csinált. A hasamig csúsztatta az érzéki kezét! — mondta Haj- dúné a saját hazugságától elzsibbadó szájjal. Ilyet, hogy „érzéki kéz”, soha nem mondott még életében, de most az is eszébe jutott, hogy a sógorának valóban érzéki keze van. — Lefeküdtél vele? — kérdezte Hajdú, és már nem nevetett. — Igenis lefeküdtem! — kiáltotta az asszony. — Meguntam, hogy állandóan rád várjak! Megutáltalak! Már semmit sem jelentesz nekem! És még folytatta volna, de Hajdú elbőgte magát, olyan elesetten, mint egy gyerek. — Hát én szerettelek. Szerettelek téged. — Utállak. Gyűlöllek — mondta az asszony. Hajdú az asztalhoz ment, leroskadt a székre, mind a két karját az asztalra tette. — Hová jutottam? ... — motyogta, aztán felhüppögött, lehajtotta a fejét, és horkolni kezdett. — Feküdj le — mondta az asszony fáradtan. Hajdú felnézett. — Ja? — kérdezte, és az ágyhoz cammogott. — Hogy jöttem haza? — kérdezte reggel. — Ahogy szoktál — mondta a felesége. — Jó részeg lehettem — mondta Hajdú. — Ne haragudj. — Miért haragudnék? Megszoktam már — mondta az asszony és így éltek tovább. Amikor Hajdú részegen jött haza, a felesége reszkető indulattal mesélte, hogy miképpen csalta meg. Üjabb és újabb részleteket talált ki. Undorító aprólékossággal elmagyarázott mindent, és Hajdú sírt, mocskos ringyónak nevezte a feleségét, vádolta önmagát, nagylelkűen megbocsátott, dührohamokat kapott, kiabált, hogy a vonat alá fekszik, és reggelre nem emlékezett semmire. Szégyenlősen mosolyogva utasítgatta a szerelőket, húzódozva bement velük a kocsmába, és tehetetlenül elfogadta az egymást követő rundókat. Hajdúné gyakran gondolt arra, hogy elválik a férjétől, mégsem tudta elhatározni magát, mert akkor el kellett volna válnia mindentől, saját magától is, attól, aki volt, attól, akinek akarta magát. Egy napon megtette, amivel fenyegetőzött. Nem lelte örömét a silány kalandban, de bűntudatot sem érzett. A tévéjüket javította egy mackóvá nőtt kamasz. Tunyán pislogott, mikor az asszony kacérkodni kezdett vele, csak megfogta i a derekát olyan mozdulattal, mintha ez is a javításhoz tartozna. A húsz forint borravalót ugyanúgy elfogadta, amikor Hajdúné odaadta neki az előszobában, mint máskor. — Kicsit elhajoltam — mondta Hajdú, amikor késő este hazajött. Az asszony az ágyban feküdt. — A konyhában van vacsora — mondta, aztán elaludt, és nem mesélt semmit, soha többé nem mesélt. í Reneszánsz pasztofóriumok Magyarországon Négy évszázad viharai itán összevetve a reneszánsz művészeti stílusirányzatot az előtte virágzó gótikával és az utána következő barakkal, szembeötlő, hogy ennek hazái élete mennyivel rövidebb volt amazoikiénál. Oka kézenfekvő: a magyarság még csak éppen hogy ismerkedett, barátkozott az előzőtől merőben különböző új szellemi-művészeti irányzattal, amikor már határainkon belülre került a török, s az országnak talpig fegyverben kellett állania. Márpedig, Cicerót idézve: „Inter arma silent Musae”, azaz háborúban hallgatnak a múzsák. Pedig a XV. századi stílusváltás nagyon biztatóan indult, hiszen az Itáliából kiáramló új, friss irányzatot a magyar király (Hunyadi Mátyás) és az őt példaképnek tekintő, nem egyszer túlszárnyalni szándékozó főpapok és főurak felkarolták. Az 1526. évi mohácsi csata, majd Buda 1541. évi eleste s az ország három részre hullása aztán pontot tett a szép kezdet végére. Bár helyenként még fel-felbukkian a reneszánsz, ezek a képzőművészeti és építészeti alkotások már nem vetélkedhetnek Mátyás és főpapjai, főurai költséget nem kímélő és kitűnő ízlésre valló, pompás épületeivel. A reneszánsz tárgyi emlékek zöme csak töredékekben maradt ránk. Ezért is különösen értékes számiunkra az a néhány pasztofóniium, amelyek úgyszólván érintetlenül vészelték ót négy évszázad minden viharát, közöttük a török kíméletlen jelenlétét. A pasztafór i um eredetileg az ókeresztény templom szentélyéből nyíló fülke volt, ahol az oltáriszentséget őrizték. Ebből fejlődött ki a szentségház, amelyet tabernákiu- dumniak is neveznek, s egyre díszesebb keretbe foglaltak. Az egyik, magyar vörösmárványból faragott paszto- fórlum Pécsett, a Székesegyházban. annak Corpus Chris Szathmáry pásztóiórium (Pé es) XVI. század eleje Cs. K. „Én szike városom...” Nyírbátorban a volt Sz. György templomban a XVI. század első negyedében faragták ezt a pasztofóriumot ti kápolnájában látható. Szathmáry György készíttette, aki 1505—1521 között volt püspök Pécsett. Valószínűleg az esztergomi érseknek, Bakócz Tamásnak a kápolnáján dolgozó olasz mesterek f aragták, talán maga Floren- iánius. Mindenesetre erre vall a reneszánsz épületplasztikának ez a pompás alkotása, .amely az 1470-.es évek firenzei tabernákulumiaiinak ar- chitektonikus felépítését követi. Eredetileg a püspök reneszánsz palotájának a kápolnájában állt. A palotát, amely a Székesegyház délnyugati sarkához kapcsolódott, 1780-ban lebontották s a pasztofóriumot átrakták mai helyére. Tökéletes arányai és művészi faragásad a legszebb és legértékesebb hazai szentségtartónkká emelik. Itt érdemes megemlíteni, hogy Magyarországon feltűnően hamar, az Alpoktól északra terülő Európában először vert gyökeret a reneszánsz és humanizmus, éspedig először a világi építészetben, s csak .azután terjedt át az egyházi vonalra. A szerkezet és a díszítő motívum azonban azonos maradt. .Az eddig ismertetett pasz- tofőr hunoktól elütő stílusban, Mino da Piesole modorában készült a nyírbátori református 'templom szentségtartója, amelyet Báthory András készíttetett. Ennek a tabemákulumnak nem csupán az anyaga más (tehát nem vörösmárvány, hanem fehér mészkő), hanem díszesebb, ugyanakkor szárazabb faragásé is, mint az esztergomi faragóműbelyből, vagy annak haitása alatt készültek.
