Kelet-Magyarország, 1988. január (45. évfolyam, 1-25. szám)

1988-01-16 / 13. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET Pénzkergető, érzelemsze­gény világban élünk. Mely­ben rácsodálkozunk nagy­anyáinkra, akik otthon, a tűzhely-teknő-konyhaasztal háromszögében, örökös, sza­badság nélküli házimunká­ban pergették le éveiket, a nyugdíjba vonulás legcseké­lyebb kilátása nélkül, s még­is örömmel, Isten adománya­ként fogadtak még idős ko­rukban is minden újabb, ro- botos napot, akik felneveltek öt-hat, olykor még több gyermeket, anélkül, hogy ezt valaha is tehernek érezték volna. Vagy nagyapáinkra, akik jó ösztönnel felismerték, hogy asszonyuk munkába ál­lása a család halálát jelente­né, ezért egyedül, segítség és támasz nélkül teremtették elő a kenyérrevalót. Hát még kettejük unalmat nem isme­rő, romantikusregény-stílus- ban magázódó kapcsolatára, amely a legnehezebb időket is a szeretet és a tisztelet je­gyében vészelte át, és biz­tonsága nem ingott meg sem­milyen körülmények között. Ma már kihalófélben vannak az ilyen kapcsolatok, a há­zasságok gyakran a legap­róbb próbákat sem állják ki, mégsem veszünk példát az öregekről, nem faggatjuk őket, hogy mi is a titka szi­lárd, egy egész emberöltőn át tartó, valóban köteléket jelentő házasságuknak. Van, aki talán azt sem tudja, hogy mit takar a „gyémántlakodalom” kifeje­zés. A hatvanadik házassági évfordulót. Amely ritka, mint a fehér holló, és épp ezért örvendetes, megbecsülendő esemény. 1987-ben Nyíregy­házán egyetlen gyémántlako­dalmat jegyeztek be az anya­könyvbe: Turcsik Mihály és Dudlák Erzsébet karácsony este fogadott ismét örök hű­séget egymásnak. Azt mondják, az a jó há­zasság, melyben a férj leg­alább öt évvel idősebb, mint a feleség. A Turcsik házas­pár ellenben ennek a mon­dásnak az élő cáfolata, mert Miska bácsi bizony egy esz­tendővel fiatalabb, mint Bö­zsike néni. A hosszú kapcso­lat titkát nyomozva ennél a pontnál le is cövekeltünk, a nyolcvanadik évét töltő bá­csi ugyanis megszívlelendő tanácsot adott: nem az élet­kor számít, hanem az, hogy a két természet hogyan fér össze. „Hatvan évet nem lehet zűrzavarban leélni, csakis békességben. Veszekedtünk mi, hát hogyne veszekedtünk volna időnként, még olyan is megesett, hogy nem szóltunk egymáshoz két napig. De az­tán előbb-utóbb az egyiknek alkalmazkodnia kellett a má­sikhoz ...” Turcsik Mihály korán el­sajátította az alkalmazkodás művészetét, mert tizenegy évesen árván maradt és el­szegődött gyermekfejjel egy nyírszőlősi nagygazdáho* Alig cseperedett fel, már rá- döbbent, hogy nem jó az, ha más irányítja az ember sorsát, ha ide-oda hányódik, ha nincs kihez kötődnie — legjobb lesz korán megnősül­ni. „Kinéztem a tűszomszé- dék jányát, jóravaló, hathol­das család volt, három jány- nyal. Bözsike édesanyja tud­ta, hogy kire fáj a fogam, meg is mondta kerek-perec, hogy ha jó fiú leszek, hoz­zám adják Bözsikét. Hát jó fiú voltam, nem dohányoz­tam, nem ittam, megösmer- tek a szülők, és egy fél év múlva, 1927 karácsonyán megtartottuk a lagzit.” Sorra születtek a gyere­kek, Miska, Erzsi, Feri, La­ci, majd hosszabb szünet után Klárika. Az édesapa eleinte Nyírszőlősről járt be dolgozni Nyíregyházára, a Kórház utcai kertészetbe, majd a Tiszántúli Mezőgaz­dasági Kamarába, Westsik Vilmos keze alá. Aztán nagy öröm érte a családot, mert megkapták az örökséget, a sóstói tanyát, s ezentúl sa­ját földjükön dolgozhattak — azaz csak a családfő dol­gozott, hiszen Bözsike néni­nek ott voltak a gyerekek, neki a háztartás lett a mun­kája. „Sosem engedett állásba az uram, azt mondta, neveljem fel tisztességben a gyereke­ket. Nem is volt annál szebb érzés, mint amikor össze­gyűltünk a nagy asztal kö­rül, és mindenki meghallgat­ta a másikat. Már egészen nagyok voltak a fiaink, és még akkor is hazajártak va­sárnaponként, hogy együtt le­gyen a család. Az egyiket meg egyenesen úgy kellett beleerőltetni a házasságba, mert mindenáron otthon akart maradni.” A második világháború vé­get vetett a boldogságnak, a tanya telitalálatot kapdtt, hajléktalanná váltak. A sem­miből kellett újrakezdeni, is­mét Nyírszőlősre kerültek. Turcsik Mihály akkor Nyír­egyháza polgármesteréhez fordult, s tőle kért segítsé­get. Kiutaltak nekik, mint háborús károsultaknak, egy házat az Árok utcán. Ismét egyenesbe jöttek, Miska bá­csi belépett a Bessenyei szak­szövetkezetbe, s innen — il­letve a későbbi Vörös Csillag téeszből — ment nyugdíjba. Itt akár abba is lehetne hagyni a történetüket azzal, hogy mai napig boldogan él­nek — de mégsem lehet el- siklani életük két nagy tra­gédiája fölött. Mert nincs an­nál fájóbb érzés, mint ami­kor a szülő túléli saját, tisz­tességben, nagy szeretetben fölnevelt gyermekét, amikor felborul a világ természetes Nagy István Attila: Ébrenlét vagy álom ébrenlét vagy csak álom. magomat kitalálom? felsejlik Oz éjszaka: szép arcod sós magánya lepedőn kucorogva virágot hajt az óra nem hatnak az altatók csvtító lázító szók harcoltam én eleget világom már szétesett ébrenlét vagy csak álom átléptem a halálom rendje és maga kénytelen ki­kísérni a sírhoz fia koporsó­ját — és ezt az érzést a Turcsik házaspár kétszer is átélte. Egyik fiuk a görög katolikus parókia renoválá­sakor lezuhant a tetőről, má­sik pedig — a sors furcsa, kegyetlen fintora — öngyil­kos lett, mert nem egyezett a feleségével. Még ma is megkönnyesedik az öregek szeme, ha róluk beszélnek . . . Bözsike néni és Miska bá­csi tizenöt éve egy másfél szobás panellakásban él a Kun Béla utcán. Emlékek, kedves tárgyak veszik őket körül, az összkomfortos lakás minden kényelme, mégsem érzik itt jól magukat. Nem ebbe a házba valók. Nem tudják megszokni az éjsza­kai forgalmat az utcán, a kamaszok randalírozását a házban, az emelet lépcsőfo­kait, és egyáltalán, az egész „paneljelenséget”. Valahogy más világba valók ők, egy szebb, letűnt — két háború­val terhelt — világba. A szeretet világába? Bartha Andrea Zeifirelli mozija Az értékítélet mögött mindig egy létező mér­tékrendszert feltételezünk, hiszen ha nincs ilyen, a meg­méretés látványos csalás csupán. Minden, magára va­lamit adó mű vésze ttanitika értékel, viszonyít, de szám­szerű és' objektiven pontos eredményeket igénylő ko­runkban mégis hitelét vesz­ti néha, mert ugyanazon produkció esetében is előfor­dulnak egymással ellentétes minősítések. Az üzleti szel­lemnek a kultúra .világába történő beférkőzése tovább nehezíti az értékszempontok érvényesülését, s hovatovább az a nézet érvényesül, hogy tényleg nincs az egyes véle­mények mögött valóságos vi­szonyítási szempontrendszer. Az értékítélet kifejezésre juthat nemcsak egy előadás vagy nyomtatott szöveg ér­rendszerében. hanem né­ha egészen külsődleges je­gyek alapján is. Ha X benne van a lexikonban, Y pedig nincs, ez egyúttal a kettejük közötti minőségi különbség­re is utal. Ugyanígy sorrend­beli differenciálást jelent, ha egy alkotóról három sor ta­lálható a tankönyvben, a másikról pedig húsz. S ha egy alkotó filmjeit sorozat­ban játssza a televízió, a né­zőben foltétien azt a gondo­latot kelti, hogy erre azért kerülhetett sor, mert a sok­fajta minősítésből, hazai és nemzetközi megítélésből le­szűrődő összegző vélemény az adott rendezőt kiemeli a középszerűek sorából. Ha a tévé moziprogramjá­ban nem lenne annyti esetle­gesség, mint amennyi van, arra lehetne gyanakodni, hogy felér,tékelni szándékoz­ta Zeffirelli játókfilmalkotói tevékenységét, de mert a fel­tétel igaz, pusztán arra kö­vetkeztethetünk, hogy a láda képéhsege (s persze a nézőé ás!) és még néhány véletlen - szerű tényező elibénk sodort egy kevés filmet számláló életműből néhányat. Ha ugyanis a képernyőre kerülés feltétele minden esetben a művészi érték lenne, akkor ennek a rendkívül egyenet­len színvonalat képviselő olasz mesternek minden bi­zonnyal csak a két Shakes- peare-adaptáaiójával talál­kozhattunk volna. Egyébként szánté érthetet­len, s magyarázatot nehéz ta­lálni rá, hogy A bajnok című gi ecset ugyanaz bütykölte (hirtelen csúnyább szót nem találok rá), aki létrehozta a csodát a Rómeó és Júliával; s hogy a Végtelen szerelem szirupos melodrámája és A makrancos hölgy fergeteges, a reneszánsz legszebb színei­ben tündöklő komédiája ugyanazon rendező kamerája előtt született. Külön ügy a Napfivér, Holdnővér, amelyet nagy, karácsonyi látványosságnak szántak. A cím Assisi Szent Ferenc egy költeményére, a Naphimnuszra utal, abból vett két képről van szó, merthogy Isten dalnoka — ahogy helyenként nevezik — nemcsak rendalapító, hanem költő is volt. De mi vezette a rendezőt (s egyben torga tó- könyvi,rőt) ilyen messzire vissza a történelmi időben? Ha régi históriát látunk, óha­tatlanul keressük a kapcsoló­dási pontokat a mához. A művész számára a „kihívást” mindig saját kora adja, s az alkotói válaszok nyilván, a kartácsaik számára fogalma­zódnak. Emlékeztetőül: a 60- as évek vége Nyugat-Euró- pában a nagy elégedetlenség, a diákmozgalmak korszaka. Hogy Zeffirelli a fiatalokhoz akar szólni elsősorban, jelzi a film zenei anyaga: a dalo­kat Donovan, a kor kedvelt sztárja énekli. A rendező ta­nácsa egészen leegyszerűsít­ve: nem kell elégedetlenked­ni, nem kell lázadni, helyet­te a belső békét, a lélek bé­kéjét kell megtalálni önma­gunkban a lemondani tudás leckéjének megtanulása se­gítségével. Ugyanebben az időben más rendezők olyan filmekben, mint a Zabriskie Point, a Ha, a Fényes szelek, az Eper és vér a kor problé­máira másképp válaszoltak, s természetesen sokféle felté­tel függvénye, ki melyike fogadja el, számomra azon ban az utóbb felsorolt fii mek válaszai a meggyőzőb bek. Kövezzenek meg bár < megszállott irodalmárok: ar ra nézve, hogy Shakespeare- színre vinni igazán nem i színpad, hanem a film képes Zeffirelli két' filmjét látón bizonyító erejűnek. (S há természetesen Kozimcev Leai királyát, Olivier Hamletiéi és V. Henrikjét, Welles Öt hellóját és Kurosawa Mac­beth- jét.) Nincs itt hely arra, hogj Zeffirelli két Shakespeare látomását méltassuk, a szak kritika ezt egyébként is el­végezte annak idején, pusz­tán a legfontosabb értékek« utalunk: a hiteles reneszánsz képi világra, amely megjele­nik e■filmekben; a szédületes tempóra, amely mind kortör­téneti, mind shakespeare-i értelemben hiteles; a sok ap­ró leleményre, amelyek a? úgynevezett vágóképekben jelennek meg, s amelyeknek megírt nyomát az eredeti drámákban hiába keresnénk de ezek egytől egyig az angol író szellemében fogantak, s élettel töltik meg a vásznat, hátteret adnak a f öcsetek - menynek, és ez a szélességé­ben történő építkezés még­sem megy a tartatmii mélysé­gek kibontakozásának rová­sára. Filmtörténeti leg érdekes, bár nem jó film Czukor György Rómeó és Júliája, melyben Norma Shearer kö­zel jár a negyvenhez, Leslie Howard már fölötte is van ennek a kornak. Zeffirelli olyan korúakra osztotta ki a főszerepeket, amilyeneknek Shakespeare megírta őket. Ez kulcsfontosságúnak bizonyul, a film sikerében. Olivia Husseynál tüneményesebb Júliát elképzelni sem lehet. E művet később biztos meg­filmesítik újra, bár azt hi­szem, ez teljesen felesleges. E tragédiát Zeffirellinél job­ban megidézni aligha lehet. Hamar Péter Kondor Béla: Angyal a város felett Ha Kondor nem magyar­nak születik — mondta Fü- lep Lajos —, a művészettör­ténészek a kort, amelyben munkálkodott, Kondor korá­nak nevezték volna. Ám Kondor Béla (1931—il972) magyarnak született. A Ganz Hajógyárból került a Kép­zőművészeti Főiskolára, ahol Szőnyi István, Koffán Ká­roly, Barosay Jenő itamítötta. Az 1956-os diplomamunkáját, a (később továbbfejlesztett) Dózsa-sorozatot megdob,ben- ten fogadta la szakma. Új­szerűsége, összetett gondola­tisága szívesen ütötte a szo­cialista realizmust dogmává merevítő voluntarista művé­szetpolitikát, amely ez idő tájt még Derkovitshoz sem jutott el. S hiába szerepel Lugano- ban. Miamiban, Tokióban. Párizsban, Londoniban, Ve­lencében, itthon a Fényes Adolf-teremben, az Emst Múzeumban, ,a Műcsarnok­ban, s illusztrál könyveket, készít hatalmas pannókat. a közönség értetlenül figyeli műveit, a kritika fanyalog, kevés megrendelést kap, kész munkáit nem fogadják el, s 19972-ben jóformán csak köl­csönökből él. Noha Arnold Kohler már 1966-,ban vallja, hogy „Kon­dor Béla autentikus, tragi» kus zseni", nálunk kevesen méltatják. Ő azonban ren­díthetetlen következetesség­gel naponta kísértette a le­hetetlent: a Teljességet ost­romolta. Töretlen rendterem­tő igénytől hajtva, gyakran önmagával is rettentő harc­ban az ember esélyeit, lehe­tőségéit kutatta, irtózott a nem-autentikus léttől; a mindenmapiságból csak a művészet emelhette ki. Rézkarcain, színes képein úgy volt modern, hogy nem tagadta meg a hagyományo­kat; úgy volt avantgárd, hogy Dürerhez, Boschhoz, Rembrandthoz, Blake-hez kapcsolódott; úgy igényelte a totalitást, hogy Dante bugy­raiba merészkedett; úgy ver­gődött az üres kozmoszban, hogy a kereszténységből me­rített szimbólumokat. Képei a tér és az idő szuverén ke­zelésével, a történelmi és szubjektív víziókkal, a he­roikus embert küzdelem-apó- teózisával ragadnak meg (Ágyban, párnák közt; Szent Antal megkísérlése; Rakéta­kilövő állvány). Szárnyas an­gyalok, démonok, szentek, lázadó hősök tűnnek fel itt (A prédikátor minálunk; Ze­ne hajnaltájt; Dürer-sorozat) a gépek, géplények, a pusz­tító technika árnyékában (Az ember teremtése — a gép te­remtése; Kiűzetés). E „szep­lőtlen tisztességű" művész számára az élet kaotikus, azonban az „ontológiaiiag értékteremtő” ember e ro­mos létezésben mégiscsak megőrizheti -a Rend fciküzdé- sén.efc lehetőségébe vetett hitét... Ezt a polifon szemléletű, öntörvényű festőt az 1971-es és 1974-es kiadások után (Boldogságtöredék; Jelet hagyni) most ismét.költőként mutatja be a Győri János által összeállított kötet. A három ciklusra tagoló­dó könyv (Boldogságtöredék, Jelet hagyni; Írás a falon) meggyőz arról, hogy e versek nem a rajzok melléktermé­kei (mint sokan állították), hanem a sorszerű magány­nak, a világgal megmérkőző szellem önreflexióinak, ele­mi indulatainak, egy ön­emésztő lélek élve boncolásá­nak megrendítő dokumentu­mai. „A költemény pedig/ a testemből való' hiány” — vallja a Vigasztalás. Kondor strófáinak energiáját a pon­tos megfigyelés, a nyélv szándékos dísztelensége, az aforisztikus tömörség adja. Soraiban egy titán! indulatú, Nagy László-i formátumú személyiség lön- és világte- remtési kísérleteit, örökös küzdelmeit, s e harc vívódó látomásait ‘észleljük. Költe­ményeit megdöbbentő őszin­tesége, laz önelemzés nyílt­sága hitelesíti. „Nem tudom, vagyok-e költő/ talán ember­nek is kevés az erőm." (Nem tudom). Érzi, hogy kevesek­hez szól: „Kutyáknak ír ez a költő ... Nem emberfiának beszél ez” (Más); de amikor az „életünk igaztalan, ferde látomás" (Végleg). akkor nem lehet nem írni. A vilá­got, amelyben élt, olykor po­kolinak látta (Gulliver a la- putaiakhoz), máskor a még- is-morál kerekedett felül benne. (Beszélgetésünk foly­tatása). Beteg szívével és az alko­hollal küzdve iliúziótiLanui szemléli önmagát: „Már híg lében élek elvadulva és fe­ketén ..." (Október köze­pén). Később már készülve a Semmivel való találkozás­ra „élőbb a jelzők hagynak cserben,' azután az igék. Maradnák a szavak” — írja. Fokozatosan hullik szét: „Felébredve nem tudom, mi­ért vagyok, ahová kerültem és élet-e még ez ... (Bot). Az Angyal a város felett című könyv a teljes Kondort vállalja: Picasso, Rimbaud és Doktor Faustus rokonát, akinek apokaliptikus víziói­ban a középkor és la XX. század küzd egymással, s aki A géprepülés géniuszá­ban, a Darázskirályban, a Savonarolában szintetizálta a történelmet, a mítoszt, a szubjektum varázsát. Karádi Zsolt a grémánModalmasok |a|km vendége I KM 1988. január 16.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents