Kelet-Magyarország, 1987. december (44. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-24 / 303. szám

1987. december 24.

O

Tirpákok élő dalai Vajdabokorban

J hmí Ég nem tudott ipL”

Terített asztalnál ülünk a vajdabokori művelődési házban a népdalkor jubileumit ünnepségén. Azaz dehogyis ünnepség ez — sokkal inkább jóhangU'laitú baráti összejövetel, amelyen persze szóba kerülnek az elmúlt évtized eseményei, élményei is.

Nézzük a videón a filmet, amit az idén tavasszal készítettek a környéken a szegedi körzeti tévéstúdió munkatársai, szlovák nyelvű műsorukba. A legtöbben értik, miről folyik a szó, de arra már nem vállalkoznának, hogy Lakatos Pálhoz, Magyar Já- nosnéhoz vagy Huszárszki bácsihoz hasonlóan szlovákul beszélgessenek a riport errs!. Ismerős helyeken kószál a kamera. Palicz Mihályék szép, régi házát mutatja Ró- kaboikorban, a sóstói falumúzeumot, Nyíregyházán, a nagycserkeszi á Italás on iskolát, ahol heti néhány órában szlovákot is tanítanak.

A mellettem ülő Horányi András ugyancsak ékes szlovák nyelven szólalt meg ebben a filmben.

— Nagyszüleim, szüleim is Sülyánbokorban laktak. A nagyanyám még nem is tudott magyarul. A szüleim pedig otthon, legalábbis előttünk, gyerekek előtt csak magyarul beszéltek. Abban az

időben, a Horthy-rendszer- ben aligha boldogulhattunk volna a szlovákkal, ezért akarták, hogy csak a magyart használjuk. De aztán kilencéves koromban bekerültem Nyíregyház vra. A nagyszüleim nek a Pacsirta utcán volt a városi házuk, én onnan jártam iskolába. A nagyanyámtól pedig megtanultam a nyelvet. Aztán egy ideig nem nagyon használtam, legfeljebb a barátok között. A hadifogságban vettem elő újra a tudományomat. Aztán megnősültem, jöttek a gyerekek. Előtte gyakran szlovákul beszéltünk a feleségemmel, ha azt akartuk, hogy ők ne értsék... Az apósom is tudja a nyelvet, ide való a családjuk.

— A maguk gyerekei sem tudnak szlovákul?

— Valahogy csak rájuk ragadt. A fiam Pesten lakik, a lányom pedig itt Vajdabokorban. Beszélni nemigen beszélik, de mind a ketten értik a nyelvet.

— Bandi bácsi mióta tagja az együttesnek?

— Nem én léptem be először, hanem a feleségem. Én csak utána vagy két évvel. Eleinte magyar dalokat énekeltünk, aztán Kovács László, az akkori vezetőnk javaslatára kezdtük összeszedegetni a tirpák dalokat is.

— így volt — helyesel Kovács László, aki a megalakulástól fogva 1985-dg viselte gondját az együttesnek. — 1953-ban kerültem Vargabokorba tanítani, ott töltöttem a legszebb éveket... Aztán igazgatóhelyettes, majd igazgató voltam Benkőbokorban. összesen 16 évet töltöttem tanyán, és az az érdekes, hogy akkoriban eszünkbe sem jutott dalolni. Már vagy hét-nyolc éve szakfelügyelő voltam Nyíregyházán, amikor hívtak a vajdabokori művelődési házba, hogy segítsek megszervezni egy nép- dalkört.

Ez volt a kezdet, amikoris valóban magyar népdalokkal próbálkozott a népdalkör és a citeraegyüttes. 1980 körül kezdték el gyűjtögetni a környékbeli tanyákon a tirpák dalokat, ezeket aztán Németh Zoltán lefordította

— a fiatalok ugyanis csak így értették meg tökéletesen a szöveget. A repertoárt később a Danes Lajos, valamint Csősz Erzsébet által gyűjtött dalokkal is gazdagították. Jó- néhány dal felbukkant a kör tagjainak emlékezetéből is. Ez egyébként mind a mai napig így van, a forrás még nem apadt el.

— Lekottáztam, leírtam az összegyűjtött dalokat, most már rendszerezni kellene, kiadásra előkészíteni az anyagot. Egyelőre nincs rá időm, talán majd ha nyugdíjas leszek ... Érdemes lenne módszeresen végigjárni még egyszer a tanyákat, megkérdezni az embereket, mert a huszonnegyedik óra utolsó perceiben vagyunk, menteni kellene, amit lehet, amíg élnek a bizony már idős emberek. Amit eddig gyűjtöttünk, az már megmarad. Éneklik otthon a szülők a gyerekeknek, akik tovább őrzik ezt a kincset. De sok idős ember már nem tud kinek énekelni . ..

A tirpák „dalok egy része eredeti; a másik csoportba a szlovák szöveggel, magyar dallammal énekeit dalok tartoznak, aztán vannak népies műdalok, végül úgynevezett „makarónidalok”, ezek szövegében a magyar sorok szlovákkal keverednek. Gyakran nem kis nehézséget jelenített az együttes vezetőjének, hogy összhangot teremtsen az ének és a zene között, s közben még csinos csokor is ki'kere- kedjen a dalokból.

Ezt a munkát vette át, és folytatja mind a mai napig

— hallatlan ügyszeretettel, lelkiismeretességgel — a nagymúltú, jelenleg is működő nyírpazonyd népdalkor vezetője, Iváncsó Démes, akii tehát ilyenformán most két közösségnek is patrónusa, irányítója.

— Elfoglaltságai miatt az elődöm 1985-től már nem tudta vállalni a vajdabokori együttes vezetését. Szóltak nekem, nézzek már rá erre a csoportra... A tagság ugyanis akkor is hűségesen eljárt a művelődési házba próbálni, amikor pásztor nélkül volt a nyáj... Én is úgy gondoltam, nem szabad veszni hagyni ezt az együttest, ezért először havonta, végül hetente eljártam ide Nyírpa- zonyból, segíteni őket! Ittragadtam. Csak addig volt nehéz, míg nem értettem, mit is ének lünk... De végül megtanultam az összes dalt, még írni-olvasni is tudok szlovákul. Pedig semmiféle atyafiságom nincs a tirpákok között. De nagyon megszerettem ezeket az embereket. Az új dalokat úgy tanítgatom, hogy ha hallok valamit a szarvasiaktól, vagy ha például Szlovákiában járunk, akkor leköt tázom, lejátszom

zongorán, felveszem magnóra, és arról tanulja meg az együttes.

Próbáról, fellépésről itt nem szokás elmaradni. Pedig tizenhat kilométeres körből járnak be az emberek, Su- lyánbokortól a Nagycserkeszhez tartozó Táncsicstookorig. Jönnek gyalog, busszal, kerékpárral, vagy elfuvarozza őket a művelődési ház igazgatója, a körnek ugyancsak kezdettől fogva istápolója, Oláh Pál, és maga Iváncsó Dénes is beültet a kocsijába egy-két embert oda is, meg visszafelé útban is. Az együttes négyötöde alapító ,tag. A legidősebb Gerda Pál, ő 70 éves, a legfiatalabb pedig Ádám Rozika, aki csupán 16 esztendős. Most négy fiatalember is jelentkezett az együttesbe, mindannyian d- terázni is szeretnének.

Ezt a csoportot nem elsősorban a közös fellépések, utazások tartják össze — ennek is örülnek, de még inkább az együttlétnek, a közös éneklésnek, muzsikálásnak. Összefogja őkel a múltjuk tisztelete, a hagyományok megőrzésének vágya. Maga a közösség, amely nemcsak befogadja, meg is -tartja tagjait.

★

(Fennállásának tizedik évfordulója alkalmából emlék- plakettel köszöntötték a vaj- dabokoni tirpák nópdalkört és együttest a megyei tanács művelődési osztálya, a Váci Mihály művelődési központ és a Hazafias Népfront nyíregyházi városi bizottsága.)

Gönczi Mária

Bartha Gábor:

Magam, magad, maga?

M

ielőtt bárki végére érne ennek az írásnak, elárulom, hogy rossz a cím. Magunkról írok ugyanis. Tehetem. Nem tudni, hogy fehér-e a világ odakint, vagy éppen szürke. Ködben, ropogás fagyban, sózott hólében járnak-e az autók? Az ablakunk nem az utcára néz. Az biztos, hogy kint a városban ugyanúgy villognak a fényreklám karácsonyfák, mint bármikor máskor. A pár lépés a másik ablaksorig a legtöbbüknek végtelen távolság. Ez sebészet. Jó hely. A beteg egyetlen kötelessége a nyugalom, és a világ dolga maga az élet. Kerüljön akár egymillióba, vagy bármennyibe.

Elnyűtt szívek, beszűkült erek, holmink a mögöttünk maradt élet. Nem is kicsit a történelem. Sokfélék vagyunk, de a különös ebben a sokféleségben, hogy egyfomák is, mert a fájdalom joga, hogy ne érdemek szerint válogasson. Ez sebészet. A fájás a maga nyers közelségében mindennap közös, ahogyan testvére, a félelem is az.

A nappalok eltelnek valahogy. Akarsz, nem akarsz beletanulsz a rendbe. Ébresztő, mosdás, mosdatás, reggeli, vizit, kezelések, kötözések. Ebéd, pihenés, újra vizit. Mindig van valami, amire várunk, amit megbeszélhetünk. Vannak naptárban sem jelölt ünnepeink, amikor valaki hazamehet, mert ha a másik hazamegy, az ígéret arra, hogy mi is megyünk majd egyszer. Öröm, ha egy friss operáltat visszahoznak, akit egymással versengve befogadunk, vagy egy riadt újoncnak magyarázzuk a benti szokásokat, amíg a ri- adtság elmúlik belőle. A nappalok eltelnek valahogy, jóllehet én magam vagyok, a szomszédról, akivel már tegieződöm tudom, hogy maga van. Valahol rászoktunk erre. Én én vagyok magamnak, teneked én te vagyak. Valóban két külön hatalom, amit a nappal elrejt egymás elől.

e

Az élet gyakorlatát kintről hoztuk. Magam, magad, maga. Torzulnak most az értékrendek. Nem számít az, hogy ki voltam,' legföljebb az, hogy mennyire vagyok beteg. Különös határa az életnek, de a holnaphoz vagyunk közelebb, mint a tegnapokhoz. Egy kicsit számít még, nappal mindenképpen, hogy ki mit csinált „odakint”. Főnök volt vagy segédmunkás, a minisztertanács sofőré, vagy Balaton-parti mezőőr, baktarórámtházi gazda. Sokfélék vagyunk. És a nappalokban ez a sokféleség még érzik, az éjszakák viszont sokkal nehezebbek.

o

Meggyötrőbb ilyenkor minden fájdalom. Olyan rengeteg időnk van figyelni magunkra, hogy védtelenek leszünk a mögöttünk maradt életünkkel is. Esténként az óvatosabbak nem veszik be villanyoltáskor az altatóikat. Várnak, mert előbb vagy utóbb eljön az a perc, amikor ez a felhasogatott testű kórterem beszélgetni kezd. Nincs meghatározott rendje, semmiféle szabálya ezeknek a beszélgetéseknek. Van aki napokig hallgat, de eljön az a pill an at, amikor egyszeresük ömlend kezd belőle a szó.

Arctalanok vagyunk a meleg, fehéres fél- sötétben. Mindaz, ami nappal hatalom, rang, ismerettség, a kórházi hiearchiában beépülő társadalmi hiearchia egyszeriben semmivé lesz. Nem azt mondjuk, nem feltétlenül azt, ami szó szerint igaz, hanem ezzel a igazzal együtt azt is, ami az életünkben, talán csak egyszer, egyetlen pillanatra igaz is leheteti volna. Ügy élünk ezekben a talán nem is

volt történetekben, ahogyan képességeink és vágyaink szerint élhettünk volna.

Igen, egyszer beszélni kell, legyen az ünnep, vagy fájdalom, de számot kell vetni azzal, hogy mik vagyunk.

o

A szemüveges például napokig hallgatott. Olyankor is kelletlenül szólalt meg, ha kérdeztek tőle valamit. Különben mindenkinek segített, és hajnalonként lábujjhegyen osont ki a kórteremből, hogy ne zavarja a többieket. Amikor egyszer, frissen operádként beszólni kezdett, akkor elmondta, hogy egy internáló tábor parancsnoka volt, dehát nem tehetett mást, ő tizenhatévesként került a mozgalomba... Az ófehértói öreg paraszt is sokáig magában birkózott a félelemmel. Ha látogatókat várt, egy órán át borotválkozott, és hosszasan fontolgatta, hogy mit küldjön haza a hűtőszekrényben felgyűlt élelemből, amit a család majd szétoszt az unokák között.

Kicsi ez az ország. Egy, a család miatt leszúrt disznóért ez az ember nem tábor- parancsnak. táborlakó volt valamikor, de ő is pontosan tudta, hogy akkor nem tehetett mást. Egy kicsi országban is igaz lehet a nagy történelem. Ök ketten, másnap egymást támogatták el a mosdóig.

A bronzbarnára sült nyugdíjas mezőőr, aki ma vizibiciklit kölcsönöz Siófokon, mindennapra tartogatott egy-egy történetet. Hot lopásokról, hol vadászatokról, de keresztnevén emlegette azokat a minisztereket és vezérigazgatókat, nyilvánvalóan némi túlzással, akiket a sarokban fekvő gépkocsivezető utasként ismert. Ez nem volt így egészen valóság, de benne volt a lehetséges valóság elképzelt képe.

Egy kicsit azt mondjuk, amit szerettünk volna, de azt is, amit elvesztegettünk az életünkben. A sokáig megközelíthetetlen ügyvéd a második napon hazaküldte az aranygyűrűit. És este el kellett neki mondania, hogy nem miattunk küldte azt haza, hanem a naponkénti látogatói miatt, akik halála előtt már az örökségért perelnek. Három gyereke él Ausztráliában, és tőlünk kérdezte, hogy ő hol hibázott. Megnyugvást keresett, hogy nem ő a hibás a családért.

o

. Kicsi ez az ország? Kicsi. Arasznyi a mögöttünk Lévő történelem? Alig annyi. Van bennünk közös. Lám egy rendhagyó helyzetben jó elmondani, hogy igenis van. Ott közöttünk, aki egyszer őszintén beszélt az mindenképpen megkönnyebbedett. Válaszként kéllett ez a kínra, és a félelemre, de az egyetlen lehetséges válasz volt. Hét ember egy szobában nem valalmiféle társadalmi keresztmetszet, de ott azért valamiképpen kiderült, hogy valamennyien úgy mozdultunk, éltünk, ahogyan a történelem mozdult és élt körülöttünk. És ezt elég volt kimondani ahhoz, hogy haragtalanná legyen bennünk minden emlék, mert összezsugorodott az idő, összezsugorodtak a tájak. Valamiképpen együtt voltunk.

Rendhagyó helyzetről írtam, de azt hiszem rendhagyó nap minden ünnep. Meggyónhatnám itt a magam számára talán fontos tévedésemet, de azt hiszem nem ez a legfontosabb. A fontos ebből csak annyi, hogy egyszer a feláldozás gyönyörűségével egyenlő értékű lehet az, ha őszinték tudunk Lenni önmagunkhoz. És azokhoz, akik közel vannak hozzánk. Ehhez elég egy ünnep, és egyetlen ilyesfajta őszinteség nagyon sok súly elviseléséhez elég.

Tudom, így aligha illik, de mégis; Boldog karácsonyt, új évet, és őszinte emberi sorsot kívánok mindenkinek.

KM KARÁCSONYI MELLÉKLET

\ képen: a tirpák népdalkor tagjai